Most JFK-nál felfedeztem egy ellentmondást is a megítélésében! Egyrészt itt a példa rá, többek között a merénylet is bizonyítja, hogy sokan nem szerették. [...] A lakosság általában szerette! Nagy népszerűségnek örvendett!
-- Azt gondolom, hogy népszerű volt, de egy hivatalban levő elnöknek szükségszerűen jóval több az ellensége mint egy halott elnöknek. Az élő még hoztat olyan döntéseket, amik hátrányosan érintenek téged. A halott már nem veszélyes a jövődre, ezért a múltbeli gazságait (vagy amit te annak vélsz) sokkal könnyebben megbocsátod és jóindulatúan kezdesz nyilatkozni róla. Egyrészt.
Másrészt Kennedyt az orgyilkosság után gyakorlatilag szentként kezdték tisztelni, messze túl azon a tiszteleten, mint amit életében kapott. Ez az ember egyáltalán nem volt hibátlan, egy nemzetnek "parancsolt", de a farkának képtelen volt, ezzel sok esetben megalázta a szintén nemzeti példakép feleségét. Ennek ellenére halála után szinte minden megszólaló kvázi vallásos tisztelettel beszélt róla, a hibáit kapásból elfelejtették. Lincolnnal ugyanez történt pusztán amiatt, hogy lelőtték. Úgy tűnik, hogy egy gyilkosság áldozatává vált elnök jó eséllyel bekerül a nemzeti pantheonba.
A SZU-val való politikáját is bírálták, hogy túl engedékeny, kesztyűs kézzel bánik az oroszokkal. Voltak, akik árulónak tartották a kudarcba fulladt Disznó öböli akcióért!..és az áldozatokért.
-- Szvsz mindkét esetben higgadtan járt el, még pont annyi erélyességgel, amennyit a közvélemény elvárt tőle, de amennyivel nem robbantott ki nukláris háborút. A kubai és a vietnámi beavatkozások teljesen visszafelé sültek el az USA számára, nyert magának ként elkeseredetten USA-ellenes országot, ahelyett, hogy szövetségeseket épített volna fel. Kennedy egyiknek se volt híve. Sztem a külpolitikája mérsékelt volt, de az 50-es évek heveny antikommunizmusának lázában égők ezt túlságosan is mérsékeltnek élték meg. Ha mondjuk nekem kell Koreában harcolni a komancsok ellen, akkor lehet, hogy én is így ítéltem volna meg. A nép többsége meg nem így. |
