Keresés

Szűcs kimutatja, hogy miközben Dózsa a török ellen indult, a jellegzetes szürkés kámzsájukról "cseri" barátoknak (vö. orosz серый) hívott obszerváns ferencesek már javában lázították a népet

Dózsából nem lett György király

500 éve bukott el a magyar történelem legnagyobb parasztlázadása. A jobbágysereg eredetileg keresztes hadjáratra indult, de aztán elhitték a szerzeteseknek, hogy lehet nemesek nélküli, egyenlőségen alapuló országot építeni. Tovább »

forrás: Index.hu

Bakócz ekkor egy jónak tűnő, ám végzetesnek bizonyuló döntést hozott. A siker érdekében a ferences rend obszerváns ágát (a minoritákkal szemben álló, szigorúbb irányzat a renden belül) bízta meg a toborzással. A szegényebb rétegekkel jó kapcsolatokat ápoló, Magyarországon hetven rendházzal és közel kétezer szerzetessel rendelkező obszervánsok jó munkát végeztek, májusra már tízezer számra álltak a fegyveresek a budai, illetve az országban máshol kijelölt gyülekezőhelyeken. A keresztesnek állóknak a pápa teljes bűnbocsánatot ígért, a szent ügy akadályozóit pedig kiátkozással és a pokol örök tüzével fenyegette. Az obszerváns prédikátorok nemcsak ezzel lelkesítették a tömegeket, a társadalmi viszonyokat rendszeresen bíráló rend tagjai saját világnézetük szerint kicsit belenyúltak az eredeti pápai bulla szövegébe, és az egész mozgalom lassan kezdett forradalmi jelleget ölteni, ami például az adószedők és vámosok elleni kirohanásokban is tetten érhető volt.

"Az a kép, amely a történeti irodalomban és köztudatban mindmáig élt a parasztháború kezdeteiről, nem egyéb, mint a forráskritikát nélkülöző, a kései hagyománytorzulást követő ötletszerű kombináció eredménye. Az elsődleges és hiteles források mit sem tudnak arról, hogy Dózsa már egy forrongó had élén vonult volna el Pest alól, s Cegléden »meghirdette« volna a felkelést; valójában Dózsa már napokkal május 15. előtt tábort bontott, s kezdetben még csakugyan a török ellen vonult, a főhadban az elégedetlenség fokozatosan bontakozott ki – nem függetlenül az országos fejleményektől – már a Tiszán túl, főként Békés és Gyula környékén, május negyedik hetében, s vezetett el a Maros vidéki fejleményekig, a döntő fordulatig (május 28.), amikor Dózsa csakugyan meghirdette a nemesség elleni háborút. A felkelés energiái ekkor már csakugyan – mint az érseki oklevélben áll – „az ország különböző részein" megérlelődtek, sőt, nagyjából körvonalazható négy olyan vidék, forrongó góc, ahol az elégedetlenség (az érsek parancsában emlegetett »gyűlések« eredményeként) már május 15. előtt, de legkésőbb május 20. körül forrpontra jutott. Az egyik Abaúj és Zemplén megye tájéka, egyik pólusában Szikszóval, a másikban Sárospatakkal; a másik Békés és Bihar határvidéke, két pólusában Gyulával és Váraddal; a harmadik Csanád környéke; végül a negyedik a Duna–Tisza közének alsó része, Bodrog és Bács megye. Ami e regionális megoszlásban feltűnő: valamennyi forrongó góc egybeesik az obszerváns ferences rendtartomány egy-egy jelentős kolostorával."

Szűcs kimutatja, hogy miközben Dózsa a török ellen indult, a jellegzetes szürkés kámzsájukról "cseri" barátoknak (vö. orosz серый) hívott obszerváns ferencesek már javában lázították a népet. Nem véletlen, hogy a felkelés legnagyobb gócpontjai a cseri-kolostorok tágabb körzeteiben voltak. Dózsa alvezérei, így maga Lőrinc pap is az obszerváns szerzetesek közül kerültek ki. Ők voltak, akiket Bakócz a keresztes had szervezésével megbízott, és velük is "fújatta volna le" az egész akciót, de már későn.

A "cseri barátokról", vagyis az obszerváns ferencesekről és Dózsa melletti szerepéről meg itt van Szűcs Jenő tanulmánya:

http://archivum.ferencesek.hu/letoltes/irodalom/Szucs_Ferences.ellenzeki.aramlat.pdf