Minden nap olvaslak Benneteket, azért nem írok, mert ugyanazokat tudnám Nektek mondani, mint eddig.
Mindenki másképp éli meg és dolgozza fel a veszteség miatti bánatot.
Mindennek, ennek is két oldala van. Az egyik, hogy belemerülünk a hiányba, nem tudjuk feldolgozni, nem tudunk kilépni belőle.
DE!! Ott a másik oldala is. A legtöbben úgy veszítették el a szerettüket, hogy sokat szenvedett. Mindig úgy éreztem, hogy ez önzés, ha mindenáron itt szeretnénk tartani. El kell jutni odáig - ahogy még a kisfiamnál is eljutottam - hogy azt tudjuk mondani, menj, ha menned kell....
Itt vannak Ők velünk továbbra is, ezt hisszük, érezzük. Gondoljatok bele, akkor hogy élik meg, ha azt látják, hogy szenvedtek, hogy nem engeditek el. Ezt kellene tudni elfogadni - ha nem megy egyedül, segítséggel, hogy Miattuk is élni kell az életet tovább, soha el nem felejtve Őket. Hogy nyugodjanak békében.
Nagy erőt tud adni egy jó barát, egy jó társ és a gyerekek. Nekik is sokat mesélve, "életben" tarthatjátok az eltávozott szülőket.
Igen, és sírni is kell, megkönnyebbül a lélek.
Ha elfogadjátok a megváltozhatatlant, Rájuk gondolva a szépre, a jóra gondoltok, álmaitokban is az örömteli dolgok jönnek elő.
A fekete ruha: Sosem szerettem a feketét, amikor meghalt a kisfiam, az volt nehéz, hogy felvegyem. Sokáig nem tudtam levetni, a gyerekeim noszogatására úgy másfél év után, kezdtem valami más színnel kombinálni. De a mai napig is mindig van rajtam valami fekete.
Pedig tudjuk, hogy az nem jelent semmit, hogy milyen színűben vagyunk, de számunkra mégis jelent valamit.
El kell jutnunk odáig, hogy ha Róluk beszélünk, már a vidám történéseket is felemlegessük és tudjunk nevetni - akkor megnyugodva lesznek tovább is mellettünk, akik már "csak" lélekben lehetnek ott.
Nem akartam ennyit írni, bocsássátok meg, de ahogy írtam, jöttek a gondolatok....
Sokat gondolok macyyyy-ra, aki nyitotta ezt a topikot, régen járt erre....... |