Keresés

Részletes keresés

A hozzászólás:
solemare Creative Commons License 2013-11-10 08:21:29 351

Szia, apu is tervezett az utolsó pillanatig. És nekem olyan jó volt hallgatni. Neki sem mondták meg hála Istennek, de tudom, hogy tudta. Láttam a szemében, tudtuk.

Éreztem az utolsó ölelésében, amikor megbeszéltük, hogy én most kimegyek a családdal, de Karácsonykor jövök és együtt ünnepelünk születésnapot, névnapot.

Még mindig érzem azt az ölelést.

De tervekkel tele, bízva a gyógyulásban ment el. 3 hónap alatt. Nem volt kemó, semmi. Csak a fejfájására adtak valamit. Az utolsó pillanatig egyedül csinált mindent.Ez 91-ben volt.

Anyunak a szemébe vágták, hogy pár hónapja van, abban a pillanatban eltört benne valami.

Az első éjjel után úgy döntött, hogy feláll és harcol. A legnagyobb harcos volt, akit idáig ismertem.

Mindent végigcsinált, amit lehetett. A 4. kemó után a kertben kapált és úgy csillogott  a szeme, olyan boldog volt.

Az utolsó 2 hónap maga volt a pokol. Nem részletezem, bár ebben a topikban ez is belefér.

De az utolsó pillanatig bízott a gyógyulásban.

Mind a ketten átlagon felüli intelligáciával bírtak. És szívvel.

Az egyiknek úgy kellett végigcsinálni, hogy nem hallotta állandóan maga mögött: 2 hónap, 1 hónap, bumm!

A másiknak pedig- úgy sajnállak anyu -, ketyegett az óra megállíthatatlanul. Szörnyű lehetett. De ennek ellenére, bízva Istenben, ment előre.

Sokáig mentőztem, ismerem az emberi testet. Nem érzem hülyének magam.

De a végét szeretném emelt fővel végigcsinálni. Ha a gyerekek besegítenek ebben, átvállalják az orvosokkal való herce-hurcát, akkor én belefogok adni mindent, megígérem.

Drukkolok neked.

 

 

 

Előzmény:
Törölt nick Creative Commons License 2013-11-09 20:45:35 346

Szoktam ám olvasni benneteket, mert engem nem zavarnak se a gyászolók, se a halál...Úgy sem mint tény és úgy sem, mint beszéd téma.

 

Valamit szeretnék kérdezni, mert nem hagy nyugodni a gondolat, bár lehet, nem tudtok rá válaszolni, mert más világ van...

 

Szóval, amikor apám meghalt, 1979-ben még nem közölték a beteggel, hogy rákja van, csak a hozzátartozókkal. Amikor apám már a végstádiumban volt, szinte minden nap beszélt arról, hogy meg fog gyógyulni, meg hogy miket fog csinálni ekkor meg akkor, kikkel fog találkozni...stb.

 

Én pedig napról napra mérgesebb lettem, mert nehezen viseltem ezt a szituációt és szerettem volna rákiabálni, hogy: " Térj már észhez, nem mész te sehová, rákos vagy, meg fogsz halni...."

Hálisten soha nem mondtam neki ilyesmit, türtőztettem magam a haláláig és nagyon örülök így utólag, hogy nem mondtam neki semmit! De elhihetitek, hogy nagyon rossz volt hallgatni a terveit és úgy éreztem, hogy csalódás fogja érni, ha nem világosítom fel, holott tudtam, hogy ez marhaság!

 

Kíváncsi vagyok, nektek nincs e, vagy nem volt ilyen érzésetek?

 

 

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!