Szia, apu is tervezett az utolsó pillanatig. És nekem olyan jó volt hallgatni. Neki sem mondták meg hála Istennek, de tudom, hogy tudta. Láttam a szemében, tudtuk.
Éreztem az utolsó ölelésében, amikor megbeszéltük, hogy én most kimegyek a családdal, de Karácsonykor jövök és együtt ünnepelünk születésnapot, névnapot.
Még mindig érzem azt az ölelést.
De tervekkel tele, bízva a gyógyulásban ment el. 3 hónap alatt. Nem volt kemó, semmi. Csak a fejfájására adtak valamit. Az utolsó pillanatig egyedül csinált mindent.Ez 91-ben volt.
Anyunak a szemébe vágták, hogy pár hónapja van, abban a pillanatban eltört benne valami.
Az első éjjel után úgy döntött, hogy feláll és harcol. A legnagyobb harcos volt, akit idáig ismertem.
Mindent végigcsinált, amit lehetett. A 4. kemó után a kertben kapált és úgy csillogott a szeme, olyan boldog volt.
Az utolsó 2 hónap maga volt a pokol. Nem részletezem, bár ebben a topikban ez is belefér.
De az utolsó pillanatig bízott a gyógyulásban.
Mind a ketten átlagon felüli intelligáciával bírtak. És szívvel.
Az egyiknek úgy kellett végigcsinálni, hogy nem hallotta állandóan maga mögött: 2 hónap, 1 hónap, bumm!
A másiknak pedig- úgy sajnállak anyu -, ketyegett az óra megállíthatatlanul. Szörnyű lehetett. De ennek ellenére, bízva Istenben, ment előre.
Sokáig mentőztem, ismerem az emberi testet. Nem érzem hülyének magam.
De a végét szeretném emelt fővel végigcsinálni. Ha a gyerekek besegítenek ebben, átvállalják az orvosokkal való herce-hurcát, akkor én belefogok adni mindent, megígérem.
Drukkolok neked.
|