Szoktam ám olvasni benneteket, mert engem nem zavarnak se a gyászolók, se a halál...Úgy sem mint tény és úgy sem, mint beszéd téma.
Valamit szeretnék kérdezni, mert nem hagy nyugodni a gondolat, bár lehet, nem tudtok rá válaszolni, mert más világ van...
Szóval, amikor apám meghalt, 1979-ben még nem közölték a beteggel, hogy rákja van, csak a hozzátartozókkal. Amikor apám már a végstádiumban volt, szinte minden nap beszélt arról, hogy meg fog gyógyulni, meg hogy miket fog csinálni ekkor meg akkor, kikkel fog találkozni...stb.
Én pedig napról napra mérgesebb lettem, mert nehezen viseltem ezt a szituációt és szerettem volna rákiabálni, hogy: " Térj már észhez, nem mész te sehová, rákos vagy, meg fogsz halni...."
Hálisten soha nem mondtam neki ilyesmit, türtőztettem magam a haláláig és nagyon örülök így utólag, hogy nem mondtam neki semmit! De elhihetitek, hogy nagyon rossz volt hallgatni a terveit és úgy éreztem, hogy csalódás fogja érni, ha nem világosítom fel, holott tudtam, hogy ez marhaság!
Kíváncsi vagyok, nektek nincs e, vagy nem volt ilyen érzésetek?
|