Keresés

Hadrianopolisnál 378-ban, nem kritikus esemény. Bár némely történész ezt a vereséget a vég kezdeteként mutatja be, hisz ez tette lehetővé a barbárok egy csoportja számára a birodalomba való bejutást, akiket aztán nem vertek ki, mások ezzel nem értenek egyet. Rámutatnak ugyanis arra, hogy a rómaiak nem változtattak a seregük szerkezetén a csatát követően. Sokkal jelentősebb volt a birodalom fölosztása 395-ben Arcadius és Honorius, Theodosius két fia közt, mely megfosztotta a birodalmat a stratégiai mélységétől, mivel csak csekély pénz és csapatátutalás történt a két fél között. A vandálok 429-es afrikai inváziója, ami javarészt befejeződött 439-re, súlyos pénzügyi és stratégiai következményekkel járt. Afrika elvesztése nem csak a leggazdagabb tartományt vette ki a nyugati ellenőrzés alól, de a Földközi-tengert is (különösen Itáliát és Görögországot) kitette a kalózkodásnak. A harmadik kritikus esemény Majorianus (457-461) meggyilkolása 461-ben, ami elvette Afrika visszavételének esélyét, azzal egyben tartva a nyugati birodalmat. Majorianus meggyilkolását követően a nyugati birodalmi egység végleg megszűnt. Aegidius Galliában és Marcellinus Dalmáciában nem volt hajlandó elismerni Libius Severust (461-465) új császárként, akit Ricimer, Majorianus gyilkosa, emelt a bíborra.

Ez utóbbi magyarázók második fontos pontja a 4-5. századi gyakori polgárháborúk ügye. A római sereg gyakorta kényszerült önmagával viaskodni, ami állandóan apasztotta az erőforrásokat, mind a pénzügyieket, mind pedig az emberanyagot, s ezeket az erőforrásokat a külső ellenségek ellen lehetett volna használni. Ezen háborúk magukba foglalták Constantinus Licinius elleni (316, 324), Magnentius II. Constantius elleni (351-353) és Theodosius Magnus Maximus (383-388) és Eugenius (392-394) elleni harcait. Az 5. században ez tovaterjedt a római tábornokokra is, mint például Aetius Bonifatius elleni harca, noha Ioannes (423-425), Basiliscus (475-476) és Odoacer (476) trónbitorlásai éppennyire veszedelmesek voltak. Bár a polgárháború politikai gondot jelentett, súlyos katonai következményekkel járt; gyakran ösztönzött barbár betöréseket, és gyengítette a birodalom képességét ezek megválaszolására.

Nehéz meggyőző vélekedésre jutni arról, hogy a Nyugat-római Birodalom miért is bukott el. Miként ezek az érvek is mutatják, hosszú és összetett folyamat volt, aminek megértését még nehezebbé teszi a rendelkezésünkre álló bizonyítékok egyenetlen természete. Ha lett volna egyszerű válasz, akkor a rómaiak egészen biztosan megtalálták volna azt. Bármik is az okok, ha a császárok találtak pénzt és csapatokat állítottak össze az 5. század folyamán, a római sereg erős és hatékony eszköz volt. Ez az intézmény maga nem hibáztatható, inkább a főparancsnokaitól kapott támogatás, ami a császárok részéről gyakran hiányzott. Ha volt egyetlen oka a nyugati birodalom összeomlásának, akkor az a gyenge vezetés, nem pedig a katonai képességek elégtelensége.

Rövid bibliográfia:

Cameron, A., The Mediterranean World in Late Antiquity, AD 395-600 (London, 1993)

Elton, H.W., Warfare in Roman Europe: AD 350-425 (Oxford, 1996)

Jones, A.H.M., The Decline of the Ancient World (London, 1966)

MacMullen, R., Corruption and the Decline of Rome (New Haven, 1989)

Copyright (C) 1996, Hugh Elton. Ez a fájl másolható azzal a föltétellel, hogy a teljes tartalom, beleértve a fejlécet és ezt a jogvédelmi figyelmeztetést is, érintetlen marad.

ORB Online Encyclopedia

Későantikvitás a Mediterráneumban

A Római Birodalom összeomlása – katonai megfontolások

Hugh Elton

A jelenkori történészek a Nyugat-római Birodalom 4-5. századi összeomlását két mód egyikével magyarázzák. Egyik csoportjuk az intézményes megközelítést követi, mely a hosszú távon ható okokban leli a magyarázatot, és közelről vizsgálgatja a belső struktúrákat. A második csoport egy politikai megközelítést tett magáévá, s rövid távú okokat vizsgál az összeomlás folyamatában.

A kettő közül a hosszú távú megközelítés számít hagyományosabbnak. Ez az érvelés úgy szól, hogy Diocletianus (284-305) és I. Constantinus (305-337) vetették el az összeomlás magvait. Ezek a császárok fölosztották a sereget határőr és mozgó összetevőre. A határvidékiek parasztkatonasággá váltak és hatékonyságuk gyorsan hanyatlott, noha még kaptak fizetést. Diocletianus és Constantinus ugyancsak sok barbárt eresztett a seregbe, aminek következtében annak csökkent a harci hatékonysága. Ezen történészek azt állítják, hogy a határvidéki katonaság gyengesége miatt a császároknak egyre több mozgó katonaságra lett szükségük, ezért növelték a hadsereg létszámát. Ez cserébe természetesen növelte a szükséges újoncok számát, míg ezzel párhuzamosan a földbirtokosok vonakodása a ritkuló munkaerő elvesztésével szemben, a katonailag alacsonyabb rendű barbárok toborzásához vezetett.

A külső bajok elmélyítették a birodalom belső válságát. A kis barbár törzsek, melyek a korai birodalommal álltak szemben, mostanra hatalmasabb törzsszövetségekké álltak össze, olyanokká mint a gótok, frankok és az alemannok. Némely történész azonban kétli ezen csoportoknak a megnövekedett erejét. Erélyes császárok, mint Diocletianus, Constantinus, II. Constantius (337-361) és I. Valentinianus (364-375) a határokon túl tartották a barbárokat. Ezután a hunok megérkeztek, s benyomták a gótokat a birodalomba, akik legyőzték Valens (364-378) seregét Hadrianopolisnál 378-ban. Ettől kezdve a rómaiak nem voltak képesek leverni ezeket a gótokat, bár I. Theodosius (379-395) végül letelepítette őket a Balkánon 382-ben. Amint a barbárok egy csoportja a birodalom területére lépett, a rómaiak nem voltak képesek a többieket kívül tartani képes katonai erőt mozgósítani. Vandálok, alánok és szvévek keltek át a Rajnán 406-ban, s a barbárok tovább vonulva a nyugati birodalom teljes területén megtelepedtek. A vizigótok, alánok és szvévek Spanyolországban, a vandálok Afrikában, a burgundok, vizigótok és frankok Galliában. Másutt a szászok özönlötték el Britanniát, majd az 5. század végén osztrogótok szállták meg Itáliát.

Ez a hagyományos interpretáció, az intézmények és a barbár támadások hangsúlyozásával. Különféle formákban ezt követte Theodore Mommsen, J. B. Bury, Andre Piganiol és Ramsay MacMullen. Mások viszont a korszak katonai eseményeit másképpen interpretálják, mint A. H. M. Jones, de ugyancsak Averil Cameron vagy Hugh Elton. Ezen történészek hangsúlyozzák, hogy a keleti birodalom nem bukott el, amikor a nyugati összeomlott. Emiatt kétlik, hogy belső intézményi okok lettek volna az összeomlás elsődleges okai. Ugyancsak elégedetlenek a két évszázados hanyatlási időszak ötletével, mely Diocletianustól Romulus Augustulus 476-os letételéig tartott volna.

A második történészcsoport a Római Birodalom végének kezdetét különböző időpontokra teszi 395 és 461 között, s interpretációjuk azon pénzügyi bajokra fókuszál, amivel a birodalomnak szembesülnie kellett. 395-ben a birodalom fölosztásával a nyugat kevesebbet kapott a gazadag provinciákból. Ez cserébe csökkentette a beszedett adókat. Ezen magyarázók nem állítják, hogy a hadsereg ne lett volna hatékony. Ehelyett azt mondják, hogy az volt a gond, hogy nem tudtak elég katonát fizetni. Amellett, hogy a nyugat csökkenő erőforrásokkal nézett szembe, még a védendő határa is hosszabb volt. Ezen történészek számára a nyugati összeomlás elkerülhetetlen lett 395-öt követően, bár a vita arról, hogy vajon mikortól vált a folyamat visszafordíthatatlanná, mégis fontos.

Ebben az értelmezésben Valens halála és a keleti sereg veresége a gótok kezeitől