tudjátok, valahogy az idővel nálam is nehezebb a fájdalom. az elején volt a sokk a halál miatt, a megkönnyebbülés, hogy már nem szenved, aztán a kijózanodás, utána hogy reggel nyolc óra, és nem hív???, aztán a rádöbbenés, hogy basszus, nem csak elutazott egy időre, majd ez a keserű fájdalom, hogy mennyire kicseszettül hiányzik, hogy annyira fáj, hogy többet ne szól hozzám, holott hallom a hangját, és hogy mikor megyek a temetőbe, mintha kínoznának, majd pedig három napig utána arémálmok :§ mindenszentek után azt álmodtam, hogy ismét élt, és arról beszélgettünk, hogy kiástuk őt a sírból, mert rájöttünk, hogy nem is halt meg, és téves volt az egész. majd mivel akkor is beteg volt álmomban, el akart menni orvoshoz, mire én figyelmeztettem, hogy nehogy elmenjen, mert emlékezzen rá, hogy miért ástuk ki, és hogy ha akkor nem megy el orvoshoz, nem is tudtuk volna mai napig, milyen beteg.... iszonyú volt. a férjemnek meséltem másnap, azt mondta, egész éjjel nyahogtam, kihagyott a lélegzetem, figyelte, mi van velem :-(((
iszonyú volt az ébredés, hogy mégse ástuk ki, és nincs itt . jaj de nagyon fáj. mindenszentekkor a kislányom az apja ölébe bújva zokogott, hogy mennyire hiányzik neki a papesz :-( nem is nagyon tudom vigasztalni, mert amennyire nekem hiányzik, arra nem elég a szó
de ahogy valamelyik nap a facebookon olvastam: " egy valamit megtanultam az életről: -megy tovább" . hát valahogy így van.... |