Keresés

Sajnos mindíg visszajutunk az alapkérdéshez. Itt ne politizáljunk, csak ültessünk. Meg különben is, hogy mi miért van, azt minden szinten igyekeznek korlátok mögé helyezni. De ha átmész a másik oldalra megírni a valóságot, rögtön letörlik. Nehogy szóba álljunk egymással, Elmondjuk tapasztalatainkat.

Az a baj hogy fiatalon mindenki okos. A legnagyobb baj hogy a maiak-at nem is érdekli semmi csak a net varázslatos világa. Persze tisztelet a kivételnek. De tudom érzem, otthon és a munkahelyemen hogy nem érdekli őket mit csinál az öregebb. Persze ha valami bajuk van akkor gyorsan oldjuk meg, ennyi. Ez még nagyon zavaró nekem  hogy nem érzik szégyennek egyből segítséget kérni ha elakadnak. Nem gondolkodnak a problémán, csak hogy minnél előbb letudják a feladatod. 
Tehát a tudás vesztés régen azért nem volt ennyire látványos, mert egymás mellett éltek az emberek és segítettek egymásnak. A fiatal az öregebnek és közben elleste, átragadt, megtanulta mit hogyan kellene. De ma mindenki külön házat, külön szobát szeretne. Segíteni kevesen hajlandóak a másiknak, így esély sincs arra hogy valamit tanuljanak a fiatalok a nagyszülőktől, szülőktől. 

Kedves Geggely!

Hát sajnos ez így van. Amíg fiatalok vagyunk, nem tudjuk értékelni az igazán fontos dolgokat. Amikorra meg megöregszünk, már nem lesz elég időnk rá, hogy tévedésünket jóvátegyük. De még mindig jobb későn rájönni a dolgokra, mint egész életünket úgy leélni, hogy mindig csak keressük az élvezeteket, de valós értékeket nem igazán találunk.

Egyszer mesélted, hogy mennyire megváltoztatta az életedet, amikor elkezdtél oltani és szemezni. Később, amikor ezt a tudásodat mások szolgálatába is állítottad és segítettél nekik, teljesen megváltozott feléd pozitív értelemben a hozzáállásuk. Sok új és igaz barátot szereztél. És mindezt a szemléletváltoztatásodnak köszönhetted.

Szép történet, és egyben felháborító is. Hogy a fenébe van az, hogy meg kell öregedni hogy az ember észrevegye mi a fontos? És nem a dióbélre gondolok. Miért nem kaphatjuk meg ezt a tudást fiatalon? Mennyivel másabb lenne az életünk. Ráadásul ahogy változik a világ, úgy tünnek el ezek az öregek, és az új öregek már messze nem ilyenek. Apósom szereti a bort, de nem érdekli a szőlő. Szereti a pálinkát, de neki a szilva az már egy fajta. Kitől fogjuk megtanulni, kitől fogják a gyerekeink megtanulni azt amit nekem is csak a nagyapám generációja tudott. Apám asztalos volt, azt mondta őt csak a száraz fa érdekli. Nagyapám 4-500liter bort termelt 600 négyszögöles telken, szőlő volt a virágos kertben is, minden tőkét ismert. Gyümölcsfákat oltott. Engem érdekelt volna, de 16 éves koromra már nem volt se apám, se nagyapám. Még szerencse hogy van ez a fórum. Remélem az én korosztályomból is lesz pár elkötelezett, aki még emlékszik (legalább elmesélésből) hogyan kéne élni, és tovább adja amit megtanult.

Meghaltam volna, ha nincs 9 diófám...

"Egy idős néni áll a tavaszi zimankóban az út szélén, fején karton kendő, kezében egy kisebb zsák és szelíden integet. Megálltam, felvettem a nénit, és elkezdünk társalogni. Hamar kiderül, hogy dióbelet visz a szentgyörgyi piacra. Kérdés nélkül elkezd mesélni:

-- Gyerekkoromban nagytatámmal ültettünk tíz diófát, locsoltuk a közeli patakból, de egy még abban az évben ki is száradt, a többi gyökeret eresztett. Teltek az évek, aztán engem az élet elsodort hazulról. Nagytatám egy szomorú nyári napon halt meg, hazajöttem a temetésre, a szépen felcseperedett diófák árnyékában ravatalozták fel. Az egész szertartás alatt én némán álltam a nyurga nagy fák árnyékában...

Teltek az évek! Nyugdíjas lettem! Egyedül maradtam és hazaköltöztem a szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót és télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokban nagyon hamar el tudom adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha nem ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak tűzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És most ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis facsemetét. Tudja van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk ültetni a kis fákat és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben biztos majd el fog mondani érettem egy-egy imádságot....

Az autó halad a tavaszi verőfényben... a néni elhallgatott, én is hallgatok, némán vezetek. Nemsokára a piacnál fékeztem, megálltam és utasom a reszkető kezével egy fél kiló zacskó dióbelet csúsztatott az ülésre. Tiltakoztam, de ő szelíd mosollyal csak annyit mondott: vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat ki a diófákat ültette....

Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a dióbelet nézem: az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági krízisre. Kezembe vettem a szépen bekötött kis csomagot, kibontottam és elkezdtem ropogtatni a finom dióbelet, a becsületes, évtizedeken áthajló munka gyümölcsét, a finom, egészséges választ egy nagymama anyagi gondjaira.

Járható út... Megyek és én is veszek tíz facsemetét!"

Szeretettel: (Böjte) Csaba testvér