Keresés

Szép történet, és egyben felháborító is. Hogy a fenébe van az, hogy meg kell öregedni hogy az ember észrevegye mi a fontos? És nem a dióbélre gondolok. Miért nem kaphatjuk meg ezt a tudást fiatalon? Mennyivel másabb lenne az életünk. Ráadásul ahogy változik a világ, úgy tünnek el ezek az öregek, és az új öregek már messze nem ilyenek. Apósom szereti a bort, de nem érdekli a szőlő. Szereti a pálinkát, de neki a szilva az már egy fajta. Kitől fogjuk megtanulni, kitől fogják a gyerekeink megtanulni azt amit nekem is csak a nagyapám generációja tudott. Apám asztalos volt, azt mondta őt csak a száraz fa érdekli. Nagyapám 4-500liter bort termelt 600 négyszögöles telken, szőlő volt a virágos kertben is, minden tőkét ismert. Gyümölcsfákat oltott. Engem érdekelt volna, de 16 éves koromra már nem volt se apám, se nagyapám. Még szerencse hogy van ez a fórum. Remélem az én korosztályomból is lesz pár elkötelezett, aki még emlékszik (legalább elmesélésből) hogyan kéne élni, és tovább adja amit megtanult.

Kedves jooleetes!

Nagyon szépen köszönöm a szép történetet. Azt hiszem jó pár évnek el kell telnie az ember életében ahhoz, hogy rájöjjön mik is az igazán fontosak. Sokáig elmegyünk apró dolgok mellett, amik nem jelentenek számunkra semmit és egyszercsak hirtelen rádöbbenünk arra, hogy micsoda értékeket nem vettünk eddig észre. Olyan, mint a mikor a távolban keresünk valamit, amiről kiderül, hogy tulajdonképpen végig itt volt mellettünk, csak eddig figyelemre sem méltattuk.

Én eddig 58 diófát ültettem. 2 az udvaromban van, 56 az eladott nagy kertemben és nagyon becsüli az új gazda.

Meghaltam volna, ha nincs 9 diófám...

"Egy idős néni áll a tavaszi zimankóban az út szélén, fején karton kendő, kezében egy kisebb zsák és szelíden integet. Megálltam, felvettem a nénit, és elkezdünk társalogni. Hamar kiderül, hogy dióbelet visz a szentgyörgyi piacra. Kérdés nélkül elkezd mesélni:

-- Gyerekkoromban nagytatámmal ültettünk tíz diófát, locsoltuk a közeli patakból, de egy még abban az évben ki is száradt, a többi gyökeret eresztett. Teltek az évek, aztán engem az élet elsodort hazulról. Nagytatám egy szomorú nyári napon halt meg, hazajöttem a temetésre, a szépen felcseperedett diófák árnyékában ravatalozták fel. Az egész szertartás alatt én némán álltam a nyurga nagy fák árnyékában...

Teltek az évek! Nyugdíjas lettem! Egyedül maradtam és hazaköltöztem a szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót és télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokban nagyon hamar el tudom adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha nem ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak tűzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És most ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis facsemetét. Tudja van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk ültetni a kis fákat és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben biztos majd el fog mondani érettem egy-egy imádságot....

Az autó halad a tavaszi verőfényben... a néni elhallgatott, én is hallgatok, némán vezetek. Nemsokára a piacnál fékeztem, megálltam és utasom a reszkető kezével egy fél kiló zacskó dióbelet csúsztatott az ülésre. Tiltakoztam, de ő szelíd mosollyal csak annyit mondott: vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat ki a diófákat ültette....

Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a dióbelet nézem: az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági krízisre. Kezembe vettem a szépen bekötött kis csomagot, kibontottam és elkezdtem ropogtatni a finom dióbelet, a becsületes, évtizedeken áthajló munka gyümölcsét, a finom, egészséges választ egy nagymama anyagi gondjaira.

Járható út... Megyek és én is veszek tíz facsemetét!"

Szeretettel: (Böjte) Csaba testvér