Keresés

csapatokat vont el a dunai szakaszról, így képtelen volt visszaverni a gótokat, ezért engedélyezte a letelepedésüket.

A dolgok hamarosan szörnyen rosszra fordultak. Akut élelemhiány alakult ki a térségben, s egy korrupt római parancsnok, név szerint Lupicinus, összegyűjtette a kutyákat a területen, s eladta azokat az éhező gótoknak, mégpedig egy gyerek egy kutya áron. Ez dühödt tombolásba hajszolta a gótokat, akik földúlták Észak-Trákiát. Valens békét kötött a perzsákkal 377-ben, s a római meg a gót harcosok Hadrianopolisnál találkoztak a következő évben. Egy elképesztő összecsapásban a gótok lemészárolták a rómaiak kétharmadát a császárral egyetemben. Folytatták a harcokat Trákiában egészen 382-ig, amikor is békét kötöttek, ami lehetővé tette egy részük számára, hogy Itáliába telepedjen, a többiek pedig Trákiában maradhattak.

A gát átszakadt. A gótok sikere a római sereg legyőzésében, az áttelepedés kivívásában, illetve a jobb élet vágya a hunok nyomásával további törzseket ösztönzött a gyengén védelmezett határ átlépésére. A hadrianopolisi vereség elpusztította a kelet-római sereg 60 százalékát. A rómaiak keményen próbálták megállítani a tömeges beözönlést, támadták a folyón átkelőket, s levadászták a birodalom belsejébe igyekvőket.

405 és 408 között, a történészek által negyedik századi válságként emlegetett időszak alatt, a birodalom újabb nagyméretű barbár inváziókat szenvedett el. A 395 és 410 közötti hadjáratok római veszteségei elborzasztóak voltak; egyes becslések szerint a támadók 80 ezredet zúztak szét – közel 50 százalékát a nyugat-római mezei seregnek. Katonahiány okán a kétségbeesett római parancsnokok azon törzsek harcosainak a fölfogadására kényszerültek, melyek már korábban a birodalmon belülre telepedtek. Mostantól barbárok harcoltak a többi barbár kívül tartásáért.

Amint a támadók áttörték a határvédelmet Róma már nem rendelkezett a szükséges katonai erővel, hogy visszaűzze őket, hanem letelepítette azokat a különböző tartományokban azzal a föltétellel, hogy katonákat adnak a római seregnek. Azonban a migránsok letelepítése nem oldotta meg a gondokat. A barbár szállásterületek, a maguk saját uraival, erős seregeivel ellenálltak a római ellenőrzésnek. Néhány éven belül a barbár királyok egymás elleni harcokba kezdtek, s a környező római települések ellen vezettek portyákat, s szálltak meg azokat. A birodalom belsejében a legtöbb városnak nem voltak védőfalai a hosszú római béke következményeként. Így aztán a barbár portyák és a római ellentámadások több tartományt elpusztítottak. A barbár szállások a későbbi feudális királyságok prototípusaivá váltak.

A barbár szállásokkal és egész tartományok nyílt megszállásával a birodalmi központokba tartó adóbevételek elapadtak. A harmadik század végére becslések szerint a birodalmi adók kétharmada nem érte el a császári adminisztrációt. Róma hispániai ezüstbányáinak 411-es vandál elfoglalása, illetve az észak-afrikai tartományok 435-439-es megszállása megfosztotta Rómát a legfontosabb gabona- és adóforrásaitól. Ezek az események helyrehozhatatlanul megnyomorították a birodalom pénzügyeit.

Elegendő forrás nélkül, a császári adminisztráció maradéka nem tudott többé elegendő számú csapatot fölállítani és kiképezni a birodalom szükségletei szerint. Röviden tehát: az egykor páratlan római hadsereg saját vezérei vezetése alatt álló barbár harci kötelékek társaságává züllött. Róma birodalma haláltusáját vívta.

A Nyugat-római Birodalom összeomlása éles ellentétben áll a keleti birodalomfél jelentős államként való további ezer évig tartó működőképességével. Az idő zömében a nyugati birodalom bukását okozó körülmények és események nem kerültek szembe a keleti birodalommal.

A földrajzi adottságok fontos okai voltak annak, amiért a keleti birodalomnak sikerült a túlélés. Nyugaton az egyedüli természetes akadályok a támadók számára a Rajna és a Duna voltak. Keleten a fő természeti akadály a Boszporusz volt. A szoroson való átkeléshez hajókra volt szükség, valamint az erős római hajóhaddal szembeszállni képes hatalomra – eme erőforrásokkal a barbár törzsek nem rendelkeztek. Konstantinápoly birodalmi fővárosát északkeleten hegyek védelmezték, valamint könnyen védhető hegyszorosok. A római diplomácia jó kapcsolatokat ápolt a hegyi törzsekkel, melyek embereket adtak és időben jelezték a támadókat. Délen és keleten a párthusok, később a szasszanida perzsák blokkolták az arab betöréseket. Noha a rómaiaknak voltak biztonsági ügyeik a perzsákkal, a szervezett állammal mégis könnyebben boldogultak, mint egy rakás erős

meg újra kiújultak a polgárháborúk a császárok és a trónkövetelők között. Ez utóbbiak többnyire tábornokok vagy más tisztek voltak, akik rivális igényeket támogattak. Ezek az összecsapások súlyos veszteségekkel jártak, megzavarták a kiképzést és az emberanyag utánpótlást, illetve elvonták a csapatokat a Rajna-Duna menti határról. I. Theodosius császár konfliktusa, először Magnus Maximus (u. 383-388) trónbitorlóval, majd Flavius Eugeniusszal (392-394) olyannyira kimerítették a római határ menti helyőrségeket, hogy a rajnai védelem majdnem teljesen a helyi barbár klienskirályok hűségén múlott.

Marcus Aurelius uralma előtt a nyugat-római birodalom kevés komoly polgárháborút tapasztalt meg. Viszont 180-as halála és az utolsó nyugati császár, Romulus Augustus 476-os letétele között a birodalom több, mint 100 fegyveres fölkelési próbálkozást tanúsíthatott az uralkodók ellen föllépők részéről. Ezek némelyike évekig eltartott, kimerítve a római katonai embertartalékokat, a határt pedig sebezhetőn hagyva. Ironikus módon a császárok és a bitorlók legtöbbje a saját beosztottjaik kezétől halt aztán meg.

A gyakori polgárháborúk okozták tehát, hogy a bitorlóktól való félelem, – nem pedig a birodalmi határ fenyegetettsége – vált a római császárok fő gondjává. Mivel egyetlen trónkövetelő sem remélhette a sikert valamely jelentős hadsereg támogatása nélkül, a római igazgatás a nagyobb provinciákat fölosztotta, hogy minimalizálja az egyes tisztviselők rendelkezésére álló katonai erőt. A provinciák fölbontása már Septimius Severus (u. 193-211) alatt megkezdődött, folytatódott Diocletianus (u. 284-305) alatt, míg egyes tartományi helyőrségek már ahhoz is túl kicsik voltak, hogy föllépjenek a helyi betörésekkel szemben.

A negyedik század elején Constantinus császár (u. 306-337) drasztikusan megváltoztatta a római sereg szervezeti struktúráját. Maga is polgárháború révén jutott hatalomra, így Constantinus leginkább a lehetséges hatalomra törőktől igyekezett megóvni magát. Nagy mozgékony tábori seregeket szervezett, amiket comitatenses-nek neveztek, s ezeket saját maga parancsnokolta, azzal a céllal hogy személyét védjék, illetve megakadályozzák a trónbitorlási kísérleteket. Ezen biztonsági eljárások keretében Constantinus és utódai elhagyták Rómát mint székvárost, gyakorta utaztak, hogy a biztonságukat fenyegető veszélyeket elkerüljék. Ez megbénította a birodalom központi igazgatását, mivel a lassú kommunikáció és az udvari bizonytalanságok megnehezítették a bürokraták számára a hatékony működést. Ez különösen sérelmes volt a hadsereg számára, mely függött az állami bürokráciától, mivel az biztosította számára az emberanyagot, felszerelést és a hadi finanszírozást.

A comitatenses nem rendelkezett állandó létesítményekkel, ehelyett a civil lakossághoz szállásolták be őket, abban a városban ahol a császár éppen udvarát tartotta. Az ősi 5000 fős légiók létszámát lecsökkentették – miként a határvidéki helyőrségek parancsnokságait is – ugyancsak a bitorlók dolgát megnehezítendő, nehogy nagy seregeknek parancsolhassanak. Számos határerődöt és őrhelyet méretükben csökkentettek, másokat egyszerűen fölhagytak, arra kényszerítve a sereget, hogy a helyi barbárokból toborzottakra támaszkodjék a határvédelemben. Még a comitatenses seregeket is a különböző polgárháborús egységek maradványaiból illesztették össze. A negyedik század derekára a római császároknak meggyengült és rosszul elhelyezett erőkre kellett támaszkodniuk a határokat fenyegető veszéllyel szemben, továbbá belső fölkelésekkel és portyákkal a már a határokon belül élő barbár törzsek részéről.

A polgárháborúk és a birodalom lecsökkent katonai képességei ellenére a negyedik századi császároknak sikerült a határvidéki fenyegető helyzetet meglepően jól fönntartaniuk. Újabb törzsek folytatódón nyomták a letelepedetteket a határhoz, s a római hatalom segítette a klienseket ellenállni a támadóknak. Néhány esetben a római adminisztráció mérsékelt méretű törzseket betelepített a határokon belülre, szétosztva a népességük a megüresedett birtokokra.

Messze keleten azonban egy hunok vezette nagy nomád törzsszövetség kezdett a dunai határ irányába nyomulni. Besorozva a meghódított törzsek harcosait menet közben, a hun hadsereg végigsöpört a magyar Alföld közepéig, a helyi népességet a római határ felé menekülésre késztetve, hogy ott védelmet nyerjenek. 376 nyarán két elűzött gót csoport – mintegy 15 000 harcos és 60 000 főnyi nő, gyerek és öreg – érkezett a Duna partjára, hogy menedéket kérjen a Birodalomban, illetve letelepedési engedélyt Trákiában. Valens császár (u. 364-378) a Perzsia elleni harc érdekében

A helyőrségek vonzó piacokat jelentettek a helyi mezőgazdasági termékeknek, fémeknek, rabszolgáknak és újoncoknak. A római mezőgazdasági technikák bevezetése – a mélyenszántó vaseke, trágyázás és öntözés – nagyobb birtokokat eredményeztek, bőségesebb élelmet, a törzsi népesség robbanását, és városok létrehozását, mindezek véget vetettek a klánok hagyományos vándorló mezőgazdaságának és stabilizálták a népességet.

Ezek a nagyobb törzsek komplexebb politikai és szervezeti struktúrákat követeltek. A jelentősebb fejlemények közé tartozott a most már gazdag törzsi vezetők azon képessége, hogy nagy harcos réteget tartsanak fönn. A második század végére a nyugati birodalmi határ menti törzsek népessége jelentősen nőtt. Amennyiben ezek a törzsek választott vezetők időleges hatálya alá vetették magukat szövetkezve, könnyedén kiállíthattak 10 000 fős sereget is.

Ezzel egy időben a birodalmi határokon túli területeken fölfedezett nagy fémlelőhelyek helyi fegyveripart hívtak életre. Csak két, a mai Lengyelország területén lévő lelőhely 16 millió font súlyú vasat adott a római időszak alatt. Ezek fölfedezése előtt a fémfegyverek egyenként készültek, nagyon drágák voltak, s a római hatóságok szigorúan ellenőrizték azokat. A harmadik századra a határ menti helyi üzemekben ezrével készültek a fegyverek – főként kardok és lándzsahegyek – nem csak a római helyőrségeket fölszerelendő, de sok törzsi harcost is. Amíg a klánok megelégedtek a római uralom alatti léttel és csak időszakos portyákra korlátozták a tevékenységüket, nem jelentettek fenyegetést a rómaiak számára. De a jobb földeket vagy zsákmányt kereső többi törzs nyomása esetén a nagy határ menti klánoknak a határon keresztül való tömeges migrációjának veszélye kezdett körvonalazódni.

A törzsi főnökök, akik ekkorra már jelentős seregek fölszerelésére és fönntartására váltak képessé, átvették a rómaiak kötelező, hivatásos katonai szolgálati gyakorlatát. Ennek következményeképpen létrejött egy jól fölszerelt, félhivatásos katonai erő, amelynek a vezetői gyakran szolgáltak a római hadseregben. Ennek a hosszan tartó gyakorlatnak egy példája Arminius esete, annak a germán főnöké, akinek az erői három római légiót mészároltak le a teutoburgi erdei csatában Kr. u. 9-ben.

Így aztán már a második század végére a nyugati birodalmi határ mentén a rómaiakra leselkedő fenyegetés természete és mértéke drasztikusan megnőtt. A germán nyelvű törzsek nagy, politikailag szervezett szövetségekké váltak, melyeket harcias főnökök vezettek, képzett seregek éléről. Javarészt azonban még megelégedtek a határ feléjük eső oldalán lévő római települések fosztogatásával. Noha ezek a portyák időnként kemény római megtorlást eredményeztek, csaknem ugyanilyen gyakorta vezettek magasabb segélypénzekhez és nagyobb gazdasági előnyökhöz is. Amikor azonban a hátrébb lévő törzsek nyomása, vagy a jobb élet reményének vonzása kerekedett felül, ezek a törzsek jelentős fenyegetést jelenthettek.

166 telén ezen új valóság tört elő, amikor a langobárdok és az ubik germán nyelvű törzsei Pannonia tartományt (a mai Magyarország Dunától délre eső része) kezdték dúlni. Egy évvel később két másik hatalmas törzs, a markomannok és a viktuálok követelték, hogy kelhessenek át a Dunán és telepedhessenek be a Birodalomba. Ezeket a követeléseket a határövezeten túl lakó törzsek nyomása váltotta ki, melyek a maguk számára igyekeztek a területet meghódítani. Róma túl lassan válaszolt. Marcus Aurelius császár (u. 161-180) hadban állt a párthusokkal és ahhoz a konfliktushoz vont el erőket. A rómaiaknak végül sikerült a nyomást megfékezniük, de csak azt követően, hogy germán behatolók magát Aquileiát ostromolták meg Itáliában, s a konfliktus egy évtizedig elhúzódott.

A markomman háború nem pusztán határ menti portyák sorozata volt. A germán törzsek kifosztottak egy sor várost, s széles körben okoztak pusztulást. A hadviselés közben némely törzs nagyszabású vándorlással is megpróbálkozott. 235 és 275 között a barbárok nagy támadásokat indítottak a birodalom nyugati határai mentén, némelyikük a határokon belül le is telepedett. A tudósok ezt a korszakot a harmadik századi válság időszakának (*magyarul inkább katonacsászárok kora) nevezik. A harcias törzsek olyan erővé váltak, akikkel számolni kellett, s ez így is maradt a következő két évszázadban, míg végül a római védelem a Rajnánál és a Dunánál végleg összeomlott.

Róma képtelenségének, hogy a növekvő barbár fenyegetéssel törődjön az volt a fő oka, hogy újra