Keresés

A helyőrségek vonzó piacokat jelentettek a helyi mezőgazdasági termékeknek, fémeknek, rabszolgáknak és újoncoknak. A római mezőgazdasági technikák bevezetése – a mélyenszántó vaseke, trágyázás és öntözés – nagyobb birtokokat eredményeztek, bőségesebb élelmet, a törzsi népesség robbanását, és városok létrehozását, mindezek véget vetettek a klánok hagyományos vándorló mezőgazdaságának és stabilizálták a népességet.

Ezek a nagyobb törzsek komplexebb politikai és szervezeti struktúrákat követeltek. A jelentősebb fejlemények közé tartozott a most már gazdag törzsi vezetők azon képessége, hogy nagy harcos réteget tartsanak fönn. A második század végére a nyugati birodalmi határ menti törzsek népessége jelentősen nőtt. Amennyiben ezek a törzsek választott vezetők időleges hatálya alá vetették magukat szövetkezve, könnyedén kiállíthattak 10 000 fős sereget is.

Ezzel egy időben a birodalmi határokon túli területeken fölfedezett nagy fémlelőhelyek helyi fegyveripart hívtak életre. Csak két, a mai Lengyelország területén lévő lelőhely 16 millió font súlyú vasat adott a római időszak alatt. Ezek fölfedezése előtt a fémfegyverek egyenként készültek, nagyon drágák voltak, s a római hatóságok szigorúan ellenőrizték azokat. A harmadik századra a határ menti helyi üzemekben ezrével készültek a fegyverek – főként kardok és lándzsahegyek – nem csak a római helyőrségeket fölszerelendő, de sok törzsi harcost is. Amíg a klánok megelégedtek a római uralom alatti léttel és csak időszakos portyákra korlátozták a tevékenységüket, nem jelentettek fenyegetést a rómaiak számára. De a jobb földeket vagy zsákmányt kereső többi törzs nyomása esetén a nagy határ menti klánoknak a határon keresztül való tömeges migrációjának veszélye kezdett körvonalazódni.

A törzsi főnökök, akik ekkorra már jelentős seregek fölszerelésére és fönntartására váltak képessé, átvették a rómaiak kötelező, hivatásos katonai szolgálati gyakorlatát. Ennek következményeképpen létrejött egy jól fölszerelt, félhivatásos katonai erő, amelynek a vezetői gyakran szolgáltak a római hadseregben. Ennek a hosszan tartó gyakorlatnak egy példája Arminius esete, annak a germán főnöké, akinek az erői három római légiót mészároltak le a teutoburgi erdei csatában Kr. u. 9-ben.

Így aztán már a második század végére a nyugati birodalmi határ mentén a rómaiakra leselkedő fenyegetés természete és mértéke drasztikusan megnőtt. A germán nyelvű törzsek nagy, politikailag szervezett szövetségekké váltak, melyeket harcias főnökök vezettek, képzett seregek éléről. Javarészt azonban még megelégedtek a határ feléjük eső oldalán lévő római települések fosztogatásával. Noha ezek a portyák időnként kemény római megtorlást eredményeztek, csaknem ugyanilyen gyakorta vezettek magasabb segélypénzekhez és nagyobb gazdasági előnyökhöz is. Amikor azonban a hátrébb lévő törzsek nyomása, vagy a jobb élet reményének vonzása kerekedett felül, ezek a törzsek jelentős fenyegetést jelenthettek.

166 telén ezen új valóság tört elő, amikor a langobárdok és az ubik germán nyelvű törzsei Pannonia tartományt (a mai Magyarország Dunától délre eső része) kezdték dúlni. Egy évvel később két másik hatalmas törzs, a markomannok és a viktuálok követelték, hogy kelhessenek át a Dunán és telepedhessenek be a Birodalomba. Ezeket a követeléseket a határövezeten túl lakó törzsek nyomása váltotta ki, melyek a maguk számára igyekeztek a területet meghódítani. Róma túl lassan válaszolt. Marcus Aurelius császár (u. 161-180) hadban állt a párthusokkal és ahhoz a konfliktushoz vont el erőket. A rómaiaknak végül sikerült a nyomást megfékezniük, de csak azt követően, hogy germán behatolók magát Aquileiát ostromolták meg Itáliában, s a konfliktus egy évtizedig elhúzódott.

A markomman háború nem pusztán határ menti portyák sorozata volt. A germán törzsek kifosztottak egy sor várost, s széles körben okoztak pusztulást. A hadviselés közben némely törzs nagyszabású vándorlással is megpróbálkozott. 235 és 275 között a barbárok nagy támadásokat indítottak a birodalom nyugati határai mentén, némelyikük a határokon belül le is telepedett. A tudósok ezt a korszakot a harmadik századi válság időszakának (*magyarul inkább katonacsászárok kora) nevezik. A harcias törzsek olyan erővé váltak, akikkel számolni kellett, s ez így is maradt a következő két évszázadban, míg végül a római védelem a Rajnánál és a Dunánál végleg összeomlott.

Róma képtelenségének, hogy a növekvő barbár fenyegetéssel törődjön az volt a fő oka, hogy újra

Miért bukott el Róma?

Richard A. Gabriel

„farkast tartok a fülénél fogva” - Tiberius római császár (u. 14-37)

A Római Birodalom volt az ókor legnagyobb és legerősebb állama. Traianus (u. 98-117) alatt érte el csúcspontját, felölelve mintegy kétmillió négyzetmérföldet és körülbelül 60 millió lakost. Tartományait több mint 250 000 mérföldnyi úthálózat, ezek közül mintegy 50 000 mérföldnyi szilárd burkolatú, kötötte össze. Római mérnökök több mint ezer várost alkottak, vagy fejlesztettek föl, ezzel átalakítva az európai tájakat az urbanizáció csodájává. A harmadik században a római haderő 450 000 gyalogost és lovast, valamint 45 000 matrózt és tengerészt tudott kiállítani. Konstantinápoly 1453-as oszmánoknak való elestének idejére a római hadsereg – a nyugati világ legidősebb folyamatosan fennálló társadalmi intézménye – két évezrede menetelt már.

Róma maga a kulturális, társadalmi és technológiai felsőbbrendűség csodás példája volt korában. 356-ban a városnak 28 könyvtára, 10 bazilikája, 11 közfürdője, két amfiteátruma, három színháza, két cirkusza (a Circus Maximus 150 000 embert tudott befogadni; a Colosseum 50 000-et) 19 vízvezetéke, 11 köztere, 1352 (szökő)kútja és 46 602 lakóépülete volt. Mégis alig egy évszázaddal később barbár hódítók álltak a birodalom teteme mellett, s a főváros romokban hevert.

A birodalom hanyatlásának okai a nagy megoldatlan történelmi kérdések közé tartoznak. Ettől függetlenül lehetséges az elsődleges erőket azonosítani, melyek a birodalmi kormányzatot képtelenné tették a létét fenyegető végzetes kihívások kezelésére. A birodalom túlélési képességét megcsapoló valamennyi faktor közül négy emelkedik ki: a külső fenyegetés változó jellege a nyugati határokon; a gyakori polgárháborúk a trónkövetelők közt; a birodalmi határokon belülre telepedő-vándorló, kulturálisan ellenséges, fölfegyverkezett barbár népesség migrációja; a római állam fönntartásához, védelméhez és igazgatásához szükséges adófizetői és embertartalékok fokozatos eróziója, majd végső megszűnése.

A rómaiak a barbárok földjeként hivatkoztak a Rajna és a Duna mentén lévő nyugati birodalmi határokon túli vidékekre. Ennek főként germán nyelvű lakosai viszonylag kevesen voltak, és kis falvakban éltek, népességüket korlátozta a primitív mezőgazdasági technológiájuk. A csak fából való túróeke alkalmazásával a germán földművesek nem tudták megforgatni a talajt kellően, hogy fönntartsák a termőképességét. A talaj képessége a kielégítő mezőgazdasági termelés megőrzésére gyorsan hanyatlott, ami arra kényszerítette a népességet, hogy valamennyi generáció tovább álljon termékenyebb terület után kutatva.

A germán törzsek kis népessége és nomád jellege visszafogta a politikai struktúráik fejlődését. A kormányzás lokális volt, és többnyire klánfőnökségekből álltak, akiknek a hatalmát a klán többi befolyásos tagjából álló tanács korlátozta. Az egyes klánfőnököknek nem volt meg a gazdagságuk, vagy az emberállományuk, hogy csak hozzájuk lojális harcosokból álló csapatot szervezzenek. Ehelyett a klán harcosai szükség esetén gyűltek egybe. Ezek a csapatok általában kicsik voltak, és csak korlátozott méretű portyákra voltak képesek. Néhány esetben a törzsek harcosokat adtak a római hadsereg számára meghatározott katonai célokra.

A rómaiak segélypénzekkel, kereskedelemmel, katonai kitüntetésekkel és büntető expedíciókkal biztosították a törzsek lojalitását, s gyakran játszották ki őket egymás ellen. A nyugati határ menti germán törzsek nem jelentettek veszélyt a római helyőrségekre, s a törzsek korlátozott mérete miatt tömeges migrációra sem kerülhetett sor. Valójában a rómaiak alkalmanként kis csoportokat telepítettek le földművesként közülük a határ birodalmi oldalán.

A harmadik századra azonban a körülmények megváltoztak a térségben. A római helyőrségek és kereskedők jelenléte ösztönözte a határ menti törzsek gazdasági és társadalmi-politikai fejlődését.