"Csak a Rajna. És azért, mert ott hat a Golf-áramlás. Anglia déli partjain megélnek a pálmafák"
A Golf-áramlattal kapcsolatos hülyeséged itt kezdődött (MŐMH 19139.): "Te el vagy tévedve. A Rajna nem szokott befagyni a Golf áram melegítő hatása következtében. Legalábbis mostanában. (És Anglia déli partjain pálmák nőnek!!!!) De a forrásodból még az sem következik, hogy a nem befagyott folyón keltek át télen. Csak annyi vehető biztos,ra hogy jan 1-én már »elárasztották egész Galliát«. Vagyis akár nov. 25-én már meg is érkezhettek."
A jégen át történő népvándorlásra idéztem Corippus előbb szintén ismertetett verssorait, ami egy II. Jusztinosz előtt tett 565. november végi hencegő avar követjelentés. Hozzátettem: "Itt már szekerekről is szó esik, Tergazisz sejthetően az avarok vándorlását adja elő. Szekereken pedig sok mindent lehet szállítani, már a pontuszi szkítákról feljegyezték a görögök, hogy négy- és hatkerekű lakószekereik vannak."
A takarmányozási nehézségeket illetően ("az állatoknak meg valami élelemféle is kellene") az egyszerűség kedvéért a Magyar Néprajzi Lexikonból idéztem: "Magyarországon a legeltető lótartásnak és pásztorkodásnak számos formája élt egészen a 20. század elejéig. Szilaj, rideg tartásmód esetén a lovak egész esztendőn át a legelőn éltek, s márciustól decemberig semmi takarmányt nem kaptak. Télen, havazás után is járták a legelőt, erdőt. Képesek voltak eleségüket a hó alól kikaparni, s legelték a bokrok, fák rügyeit, ághegyeit. Télen némi szénát, szalmát kaptak kiegészítésül, de a zabot látásból sem ismerték. Az állandóan legelőn élő, legfeljebb szénát, szalmát ismerő lovaknak nagy a hasuk. Megfigyelték ezt a hegyi tájfajtáknál (Hankó B. 1943: 24), s az ősi magyar lófajtát leíró utazók is mind megemlítették ... A lovak legelője mindig a füvesebb, hátasabb helyeken van kijelölve. Jól megél a ló a hegyi, havasi, erdei legelőkön is. Legelhet a szarvasmarhával együtt vagy annak nyomában, mert a marha csak a hosszabb füvet tudja lelegelni. A ló az édes füvű legelőt szereti, de szárazon elfogadja a vizenyős, ártéri kaszálók savanyú, sásos szénáját is (például a Hanság vidékén, a dunai árterek vidékén) ... A lovak kisebb falkái sok vidéken napokig, hetekig őrizet nélkül legeltek a legelőn. Havasi legelőn, Duna-szigeten, erdőségekben éltek, s csak ritkán látogatták őket gazdáik. Összetartó, a vezérmént követő, leszármazási egységet képező természetes falkákat lehetett így, őrizet nélkül a legelőn tartani (Földes L. 1958: 33–35; Andrásfalvy B. 1975: 341; 1997: 90, 94) ... Ménes a 18–19. században legalább kétféle volt. Az egyiket szilaj ménes, pusztai ménes, tatár ménes néven emlegették (Nagyváthy J. 1836: 67; Tolnay S. 1786; Herman O. 1914: 333). Ez egész évben, télen-nyáron a legelőn élt pásztorok felügyelete alatt, istállót nem ismert. Csupán nagy hó idején kapott szénát, szalmát. Enyhe, száraz teleken maga kereste meg táplálékát. Legelője a községtől távoli pusztán, havason volt kijelölve, telelőhelye közelebb esett a településhez." (19141.) |
