Keresés

Részletes keresés

Andris8 Creative Commons License 2013-07-29 17:33:48 42

Értelek, bizonyos napokon annyira fáj a létezés is, hogy legszívesebben csak egy droid lennék. Sokszor gondolkoztam azon, hogy irigylem az intézetis gyerekeket egy picit, hogy nem szenvednek annyit ilyen szempontból, de semmiért nem adnám oda az eddigi életem, még ha beleszakadok is a fájdalomba néha. Nemsokára leírom az egész történetem részletesen, így teljesen érthetővé válik, hogy miért nem tudok előre lépni.

A hozzászólás:
liberum veto Creative Commons License 2013-07-29 16:41:56 35

Többször láttam már az édesanyádról szóló hozzászólásaidat, és mindig az jut róla eszembe: milyen jó neked, és milyen szerencsés vagy, hogy olyan édesanyád volt, akit így lehet gyászolni. Akitől életében annyit kaptál, hogy ilyen nyomot hagyott.

Sokaknak nem jutnak ilyen szülők.

Ezt nem vigasztalásnak szánom, fogalmam sincs, hogy van-e vigasztalás a gyászban. Csak gondoltam, egyszer már leírom, hogy bár nyilvánvalóan nagyon-nagyon fájdalmas a gyászod, de ebből a szempontból ez a gyász bizony irígylésre méltó.

Előzmény:
Andris8 Creative Commons License 2013-07-29 16:05:41 25

Lassan 1 éve, hogy anyukám meghalt, most nyáron újra átélek minden tavalyi napot, szinte órára pontosan tudom, hogy egy 1 évvel ezelőtt mi volt ilyenkor. Nagyon erős a vizuális memóriám, megőrülök, hogy a múlt egybefolyik a jelennel, bárcsak vissza tudnám forgatni az idő kerekét és megmenteni anyukámat. Az idő semmit sem segít, maximum topmpítja a fájdalmat. A napi rutin dolgok segítenek elterelni a figyelmet, de nem tudom, hogy mi a célom, amikor a LEGNAGYOBB JÓT elvette tőlem a sors.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!