Keresés

Tallard nem üldöztette a veszteseket. Csapatai kb. 4000 halottat és sebesültet számláltak. A halottak között volt Pracontal altábornagy és d'Auriac, Comte de Caylus, Marquis de Calvo és Marquis de Coeteau brigadérosok. A megvert „fölmentősereg” hasonlóan magas veszteségeket szenvedett, amihez még 2000 fogoly elvesztése társult, közte 149 tiszté. Az elesettek között volt Fülöp Hessen-Homburg hercege, Nassau-Weilburg gróf ezredes (a főparancsnok fia), von Tettau és von Hochkirch generális-főstrázsamesterek. A pfalzi testőrezred útját Speyer felé elzárták, így két zászlóalja fogságba esett. A szövetséges tábor 23 löveggel, 50 zászlóval és lobogóval, lőszerrel és a málhával a győztes kezére került. A császáriak kudarca teljes lett!

Az erőd átadása

A győzelmet követő reggel Tallard csapatai egy részével visszatért Landauhoz. Friesen gróf saját fiától szerzett tudomást a fölmentősereg vereségéről. Ő egy holland ezredben szolgált lovassági századosként, és az elesett Fülöp, Hessen-Homburg hercegének hadsegédje volt. A csata során fogságba esett, és Tallard egy levéllel, amiben az erőd parancsnokságának átadását követelte, az erődbe küldte. Tizenkét rohamot követően a támadási szakasz romhalmazzá vált, a fegyverképes állomány alig 2000 főre rúgott, a legtöbb gyalogsági fegyver használhatatlan, és a lőporkészlet kis híján teljesen kifogyott. Ezért aztán Friesen gróf még november 15-én délután 5 óra körül a fehér zászlót fölvonatta, és az átadási tárgyalást megkezdte. A kezdeti habozást követően Tallard ugyanazokat a feltételeket biztosította, amiket egy évvel korábban Mélac tábornok kapott. Az ostrom 30 napig tartott. November 17-én megnyitották az északi kaput (a déli – francia – teljesen be lett falazva). A helyőrség még szolgálatképes, alig 1800 főt számláló maradékával Friesen november 18-án elvonult Landautól és Speyeren keresztül Philippsburg felé vette útját. Eközben sor került egy incidensre, amikor a francia katonák az elvonulók málhás kocsijaira vetették magukat, és megkezdték azok fosztogatását. Csak Laubanie tábornok közbelépése vetett véget a garázdálkodásnak. Ő kapta meg az erődparancsnoki tisztet, és ekként vezette Landau védelmét az 1704-es harmadik ostrom során.* Az erőd bevétele a franciák számára aránytalanul magas veszteséggel járt. Csak a pajzsgátak elleni balszerencsés rohamokban 1200 legjobb emberüket veszítették el november 8-án. Összesen a veszteség 5000 főre rúgott. A császáriak halottakban 24 tisztet és 600 katonát, sebesültekben pedig mintegy 1000 embert vesztettek. Ezen kívül sokakat ragadtak el a betegségek is. Friesen grófot Lipót császár saját kézírású levelében a hősies védelemért táborszernaggyá léptette elő, és Savoyai Jenő is több levelében dicséretét fejezte ki irányába.

Landau lakosai azonban még nem értek a háború borzalmainak a végére. 1704. szeptemberében – szintén nem egészen egy év múlva, a császáriak ismét az erőd alatt álltak! November 23-án kerítették kézre az erődöt. Pár év nyugalmat követően, 1713. júniusában jött a negyedik ostrom, ismét francia részről. Augusztus 20-án adták át a császáriak az erődöt, ami ezután még 100 évig francia igazgatás alatt maradt. Majd néhány hónap osztrák igazgatás jött, azután 1815. november 3-án szövetségi erőddé (Bundesfestung) nyilvánították. Végül 1816. május 1-jén Bajorországnak ítélték.

*Laubanie tábornokot 1704. október 10-én, amikor a fedett út védelmét szervezte, súlyos sebesülés érte, mikor a közelében robbant egy bomba, s egy repesz föltépte a törzsét illetve a fölspriccelő homoktömeg az arcát is megsebezte. Majdnem teljesen elveszítette a látóképességét, és az ostrom végéig a tisztjei beszámolóira és leírására kellett hagyatkoznia. Ennek ellenére kézben tartotta a főparancsnokságot továbbra is.

A Speyeri csata (némely forrás szerint „Heiligensteini csata” vagy La bataille de Spire”)

November 13-án Speyernél találkozott össze Nassau-Weilburg gróf serege a holland segédhadtesttel. A hollandoknak kb. 16 000 Nassau-Weilburgnak kb. 4000 embere volt. További birodalmi katonaság volt fölvonulóban mindent egybevéve 5-6000 fő. November 16-án akartak közösen Landau felé fölkerekedni. A katasztrófa előre volt programozva. Mivel nem volt egységes vezetés, a két seregtest külön tábort készített, így a hollandok Speyertől meglehetősen távol, Heiligensteinnél, és a Speyerbach jobb partján. (Pracontal seregteste és Tallard serege szintén a patak jobb partján állt!!) November 14-én Frankenberg ezredest 400 lovassal Landau felé küldték földerítésre. Essingennél (4 km-re Landau előtt) több svadronnyi ellenséges lovasságra bukkant, (Tallard elővédjének lovasai) akik azonnal visszahúzódtak. Frankenberg jelentette az értesülését a főhadiszállásnak. Mindkét főparancsnok arra a következtetésre jutott, hogy Tallard ostromló serege még teljes létszámmal Landau előtt található, és az erősítés még messze távol menetel. (Valójában Pracontal ezt a napot Kaiserslauternnél töltötte.) A következő napot a főparancsnokok a rangelsőségen vitázva töltötték, így november 15 is tevékenység nélkül ment veszendőbe. Tallard kiváló hírszerző szolgálata révén az ellenség valamennyi mozdulatáról rendelkezett információkkal. Futár révén megüzente Pracontalnak, hogy november 15 reggelén csapataival a Landau-Speyer út meghatározott pontján legyen. A sötétség beálltával november 14-én teljes csendben az ostromló erők zömével elhagyta Tallard Landaut (Kb. 6000 fő maradt hátra Laubanie altábornagy vezetésével.) és éjjel 10 óra körül érte el Niederessingent, ahol a seregét felsorakoztatta. Pracontal 19 lovassvadronnal, de csak 800 főnyi gyalogsággal (akiket parasztszekereken szállítottak) elérte a találkozópontot még négy órával reggel előtt. A lovasok 30 órája alig szálltak le a nyeregből! A teljes sereg, 34 zászlóalj és 66 svadron mindösszesen mintegy 18 000 ember, hajnalhasadáskor Speyer irányába menetelt. November 15-én dél tájékán – 3 km-re Heiligensteintől – Tallard két részre osztotta a seregét, és folytatta az előnyomulást. A császári táborban a csapatok a kötetlen tábori életnek szentelték még magukat, a vezérkar Speyerben gyűlt össze.

Egy órakor megkezdődött a csata. A lovasőrjáratok eközben jelentették, hogy az egész francia sereg előnyomulóban van. Sietősen álltak csatarendbe a császári ezredek, de mivel az egységes vezetés hiányzott, így sok hiba történt – egyes ezredek elmozdítására is szükség lett a harc alatt. Az első támadás a pfalzi lovasságot érte a balszárnyon. 14 francia svadron zúdult rájuk, mégis visszaverték őket, sőt a pfalzi Leiningen dragonyosezred üldözésükbe fogott. A franciák második rohama (Gendarmerie) is kudarcba fulladt. A pfalziak egészen a tüzérségükig űzték vissza őket, ahol még néhány francia ágyút is sikerült megszerezniük és megfordítva azokat az ellenség ellen használniuk. A pfalziakat most jobbról és balról is fenyegették, így a saját gyalogságuk mögé húzódtak vissza. Eddig a császári tüzérség kevéssé volt észrevehető. Heiligenstein és Mechtersheim között volt fölvonultatva, de mégis kevés eredménnyel tüzeltek. Lassan a francia lovasság túlereje kezdett érvényre jutni. Nassau-Weilburg gróf kénytelen volt engedni, és elvesztette a kapcsolatot a holland-hesszeni seregtesttel. Így aztán ekkorra mindkét szárnya veszélybe került. A francia lovasság visszaszorította a pfalziakat, egyidejűleg a tüzérség által támogatott gyalogság is rohamozott. A császáriak lövegeit parasztfogatokkal látták el, melyek az első lövésre elmenekültek, és az ágyúk állva maradtak a helyükön! Délután három óra tájban a császáriak teljes balszárnya menekült. A jobbszárnyon, Hessen-Kassel koronahercegénél jobban nézett ki a helyzet. A harc itt csak kettő óra körül kezdődött. A lovasroham megszalasztotta a franciákat, és a gyalogság sikeresen védekezett a heves tüzérségi tűz és a francia rohamok ellen. A hesszeni gránátosezred itt az állománya kétharmadát, a hannoveri Carles ezred a felét veszítette el. A koronaherceg csapatai élén egy kardvágástól megsebesült a fején. Négy óra tájékán értesült a balszárny összeomlásáról. Öt óra körül, amikorra már teljesen besötétedett, elrendelte a rendezett visszavonulást a Speyerbachon túlra. Miután a csapatai átkeltek a hidakon, felgyújtatta azokat. Nassau-Weilburg gróf csapatai maradékával sietősen Mannheim felé, a holland seregtest rendezett formában Mutterstadton keresztül Mainz irányába menetelt.

tönkre nem ment. A veszteségek ennek megfelelően mindkét oldal részéről magasak voltak. Eltérően Lajos őrgróftól, Tallard nehéz lövegeinek tüzét a Francia Kapu előtti három védműre összpontosította, és nem fecsérelte a lőszert magára a városra. (A császáriak 1702-ben – legalábbis az első napokban, hevesen bombázták a várost.) A csak gyatrán helyreállított falakban a hatás csakhamar láthatóvá vált. Friesen egy sor kirohanást szervezett, amivel a munkásokat elűzték, és az árkok egy részét betemették, de ezzel a francia előnyomulást megállítani nem tudták. Az erődtüzérség szép eredményeket jegyzett. Tallard-nak majdnem 40 súlyosan megrongált löveget és mozsarat kellett Straßburgba visszaküldenie, de azonnal pótlást kapott onnan 28 tizenkétfontos formájában. Az ostromlottak éjjelente a megrongált falak kijavításán fáradoztak, amihez a városi lakosságot is halálbüntetés terhe mellett kényszerítették.

Október 27-én Friesen kénytelen volt a fedett utat kiüríteni. Amint a franciák benyomultak meggyújtották a fegyverterek alatt létesített aknákat, miáltal sok francia árkász (*Sappeur) betemetődött. 29-én Friesen két századdal kitörést hajtott végre alapvetően azért, hogy hírvivőt küldjön Nassau-Weilburg grófhoz. Ez sikerült is, és a gróf megtudta, hogy Friesen még úgy hiszi további hat hétig képes lesz kitartani. A ravelin a Francia Kapu előtt már annyira meg lett rongálva november 2-ra, hogy az erődben a fő rohammal már számolni kellett. Többé már nem tisztázható okokból, Friesen a rendelkezésre álló és még messzemenően sértetlen állapotú zsiliprendszert az árkok elárasztására nem vette igénybe. A franciák átkelőket létesítettek az árkok fölött, és november 4-én még teljes sötétségben vezette Yrieix de Magonthier de Laubanie altábornagy három gránátosszázadát rohamra. Háromszor verték vissza, és csak a pihent csapatokkal végrehajtott negyedik roham járt sikerrel egy a császáriaknál bekövetkező félreértésnek köszönhetően. A védelmet irányító alezredest a távozó aknászok úgy tájékoztatták, hogy a védmű alá létesített aknát úgy állították be, hogy kifelé fog csapni. Lényegileg ez egy rombolóakna volt. Amint az alezredes a rohamozó franciák ellenében meggyújtatta, a védmű felét lerombolta, és a védők nagy részét eltemette. Csak kevesen menekültek meg. A franciák elfoglalták a romokat.

Az ostromlók most a tüzüket a két – a támadandó szakaszt határoló – pajzsgátra összpontosították, amiket november 6-ra messzemenően meg is fosztottak védőfaluktól. Délután 4 óra körül egyenként 6 század rohamozta mindkét védművet. A védők – részben már nem volt lőfegyverük – alabárdokkal, kaszákkal és csatacsillaggal védekeztek. Ennek ellenére két támadást visszavertek, és csak a harmadik járt sikerrel. A teljesen kimerült gránátosok mégis pánikba estek és visszamenekültek, amint valaki elkiáltotta magát:” Gare la mine!” Még a második rohamoszlop sem járt a kívánt hatással a második végrehajtott támadás ellenére sem, és valahányszor nagy veszteséggel kellett visszavonni. A maradék megkísérelt egy harmadik rohamot, de nekik sem sikerült a védművek belsejébe jutniuk. Az ezt követő vad menekülésben sokakat az árokba taszítottak, ahol megfulladtak. A hatalmas veszteségek miatt ezt követően csak az aknászokat vethette be Tallard.

Ezalatt Nassau-Weilburg gróf csapatai egy részével és 12 löveggel Daxlandennél (Maxau) átkelt a Rajnán. November 10-én az ostromlottak négy ágyúsortüzet hallottak a Rajna irányából – a megbeszélt jelet. Hessen-Kassel herceg holland csapataival Frankenthal és Dürkheim közé érkezett.

Tallard most sürgős erősítésre szorult és egyik követet küldte a másik után Pracontal marsallhoz, akinek a seregteste még csakugyan úton volt Lotharingiában. November 13-a éjjelén a francia aknászok befejezték mindkét pajzsgát alatt az aknákat, és hajnalban meggyújtották őket. Olyan jelentős lett a hatásuk, hogy Tallard azonnal rohamot vezényelt. Csak órák hosszan tartó, szívós harcban sikerült a támadóknak a sáncot kézre keríteniük. A külső védművek tehát az ostromlók birtokába kerültek, és november 14-én az erődművek állapota olyan siralmassá vált, hogy közeli fölmentés reménye híján az azonnali föladást föl kellett volna ajánlani.

A fölmentő sereg mindkét vezére tudott Pracontal seregtestének közeledéséről, de úgy sejtették, hogy még elég távol van. Ezen erősítés nélkül viszont Tallard ostromló erőitől kevés félnivalójuk volt. Úgy gondolták ezért, hogy az ostromlósereg megtámadásával még várhatnak egy kicsit. Ez a gondatlanság a következő napokban keservesen megbosszulta magát!