Örkény Színház: Azt meséld el, Pista!
Ha leszámítjuk állandó vesszőparipámat, hogy a közönség mindig röhög és ez a sírásig hergel minden alkalommal, majdnemhogy katartikus élmény.
Mácsai annyira jó, hogy nem tudok rá rosszat mondani, pedig isten látja lelkem, szeretnék, mert ilyen vagyok. Tényleg elhiszem neki, hogy ott helyben az egyszál fotelben ülve a saját életét meséli, olyannyira, hogy helyenként szerettem volna belekérdezni a történetbe. Ritka az ilyen.
Van néhány közönségkiszolgáló jelenet, amit nem is bánnék, ha azon mindenki jól kiröhögné magát, aztán csendben maradna, így egy kicsit kár.
Olyan finomsággal húzza szét a függönyt az ablakon, hogy egyszer a háború előtti polgári lét, aztán a háború, munkaszolgálat, aztán a hadifogság szobájába kukkanthassunk be, olyan finoman adagolja a borzalmakat, hogy tulajdonképpen nagyobb lelki teher nélkül is meg lehet úszni a darabot, ha valaki csak szórakozni megy. Könnyedén, magától értetődően meséli el saját állati sorba süllyedését, a rengeteg halált, amit végignézett, a saját kirekesztettségét, anyagi és szellemi nyomorúságát, ha jobban megnézzük, ez maga a groteszk, amiből teljes életműve építkezik.
Elmegyek talán rá még egyszer.
A Tótékat is érdemes megnézni, bár az első felvonás egy kicsit tingli, a második igen jó lett, és pompásak benne a színészek, kivált Epres Attila és Csuja. |
