Bár történelmi ismereteimet nem csak az ötvenes – hatvanas évek történelem könyveiből ismerem, ide másoltam néhány idézetet, amelyek az utóbbi 10 – 12 évben kiadott, a témával foglalkozó publikációkból.
Igazad van, Ők nem voltak a Donnál, de...
1941. 6. 27. Magyarország megtámadja a Szovjetuniót
Miután a náci német erők 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetuniót hatalmas területeket kellett megszállva tartaniuk. Ez ütőképes frontalakulatok kivonását jelentette volna a harcokból, ezért az OKW (Oberkommando der Wehrmacht) úgy döntött, hogy erre a célra magyar csapatokat kér a magyar vezérkartól. Ez esetben egyeztek a magyar és német érdekek olyan értelemben, hogy a magyar vezetés szerette volna minél tovább a harcoktól távol tartani és kímélni csapatait, a német vezetés pedig nem nélkülözhette megszálló alakulatokat a frontról. A magyar csapatok a teljes megszálló haderő 25%-át tették ki közel félmillió négyzetkilométeren. 1943-ban a magyar megszállók létszáma 90.000 fő volt.
A magyar egységek német vezetés alatt tevékenykedtek, így azonos megítélés alá kerültek a németekkel a szovjet fél szemében.
A keleti front ideológiai háborúját vívták, és saját bőrükön tapasztalhatták meg kegyetlenkedéseket és rémtetteket. A magyar csapatoknak két fő feladata volt a megszállás során: az utánpótlási vonalak biztosítása valamint a partizánok elleni harc. Ez utóbbi bár nem igazán ismert igen véres és lényeges része a magyar hadsereg háborús szereplésének.
A 6. gyalogezred esetében, hogy az egyik zászlóaljparancsnok lemezteleníttette a nőket, és 25 botütést méretett rájuk azért, mert visszatértek falvaikba, hogy értékeiket kimentsék. A lakosságot azonban ez sem tántorította el, így 25 ember kivégzését rendelte el (nőket és gyermekeket is).
A kivégzést nem mindenkin hajtották végre, a katonák elengedtek néhányat. Ez annyit tesz, hogy számos esetben mindenkit kivégeztek, aki úgymond gyanús volt. Bár itt is nyilván voltak különbségek az egyes alakulatok között - mindenesetre ez magyarázza, miért volt olyan szörnyű a magyar megszállás. Ráadásul a katonák politikailag sem voltak felkészítve arra, ami ott rájuk várt.
Érzékenyek vagyunk a saját vesztességeinket illetően? Igen!
Tragédiának tartjuk az elhurcoltak halálát, szenvedéseit, a családok fájdalmát? Igen!
Megszálltunk egy idegen országot, harcoltunk (öltünk) a határainktól 2000 kilométerre? Igen!
Fizetett is hazánk, emberben, anyagiakban is borzasztó nagy „jóvátételt”.
Ezért ne felejtsük el, hogy a történelmi és háborús adok – kapok mindig kétoldalú. |