Keresés

Részletes keresés

A hozzászólás:
bettybooooooooo Creative Commons License 2012-12-13 16:20:30 6839

Sajnálom,hogy gyermekként ekkora megpróbáltatásokon mentél keresztül.

Kívánom,hogy legyen egy valódi kapcsolatod olyan kedves személlyel,akiről álmodsz.

Boldog Karácsonyt!

Előzmény:
Minyei Creative Commons License 2012-09-19 18:56:55 6812

Hét éves voltam, amikor meghalt anyám testvére, és szembe kellett néznem a halál fogalmával, csak úgy, mint az egész családnak. Anyámat ritkán láttam, de mindig nagyon örültem neki, és vártam. Éjszakánként nem tudtam aludni, azt figyeltem mindig, hogy mozog-e még a mellkasa, lélegzik-e még, vagy már ő is meghalt? Kilenc éves voltam, amikor aztán megtörtént és a gyászt elkezdtem kijátszani magamból, úgy, hogy elképzeltem egy nagyjából korombeli árva kislányt, aki gyenge volt, egyedül volt, szeretetre és segítségre volt szüksége, és én az egyetlen barátjaként öleltem magamhoz. Most huszonhat éves vagyok, (egyébként férfi) és még mindig ő az egyedüli fény az életemben. Gyakran elképzelem, általában 7-12 év közötti, nincs állandó külseje, nincs konkrét neve. A felnőtt, korombeli nők közül is inkább csak az elesett, naiv, nyitott, gyermeki lelkületűek vonzanak. Erre a lányra úgy gondolok egy ideje, mint fogadott húgomra, vagy tulajdon lányomra, a nagy korkülönbség miatt. Sosem tudnék ártani neki, csak vele tudok oldódni, mert mellette most is kilenc-tíz évesnek érzem magam, ahogy általában valódi gyerekek társaságában is, kivéve, hogy mellettük a felnőttek miatt érzem magam feszélyezve. De a gyerekek látnak engem, látják, hogy én sem találom a helyem a világban, és nincs kivel játszani, nincs kihez tartozni. Ha egy gyerek szemében látom magam, az olyan, mintha csak akkor lennék önmagam, és egészen addig szerepet játszottam volna. Néha veszek apróságokat. Valami hajgumit vagy játékot vagy ilyesmit, mert az valóságosabbá teszi, amikor róla álmodozom. Elképzelem, hogy folyton hülyéskedünk, hogy az utcán sétálunk, fogom a kezét, és elveszünk egy karácsonyi vásár fényeiben, vagy elképzelem, ahogy mellettem fekszik, szorosan hozzám bújik, miközben én ténylegesen, hangosan felolvasok valami mesét (amikor senki nincs a közelben), és érzem, hogy szüksége van rám, és szeret. Gyakran megölelem, mert ez fontos. Nem tudom eldönteni, hogy emiatt a vonzalom miatt vagyok képtelen teljes életet élni, vagy hogy ez az, ami még életben tart.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!