|
|
 |
LvT
2012-10-22 22:07:04
|
10614
|
A cseh ě két szláv hangból származik ajak- (b, p, v, m) és foghangok után (d, t, n): 1. a rövid szótagban álló régi magas nazális hangból (ѧ, ę), ha nem követte eredetileg kemény mássalhangzó, valamint 2. a jaty (ѣ, ě) hangzóból. Ezek az ócsehben („ócsehszlovákban”) a ’ä /i̯ε/ kettőshangzóban estek egybe. Ez a diftongus eltérően fejlődött különböző fonetikai környezetekben. Ilyen jelenség nem játszódik le a régi mély jerből (ъ), magas jerből (ь) és az e hangból fejlődött cseh e esetén. Ráadásul ez utóbbi kettő (az ь és az e) eredetileg lágyított. Csak a csehben az /e/ előtti mássalhangzók megkeményedtek, de az ě ejtése/i̯ε/ volt, tehát nem szótagalkotó /i/-vel kezdődött, így tovább megmaradt a „lágyító” hatása. Amikor a mássalhangzók megkeményedtek, akkor a ě ajakhangok előtt továbbra is megmaradt kettőshangzónak, csak első eleme tovább zárult, és így /j/ mássalhangzó lett belőle.
Az eredeti lágy ajakhangok minden szláv nyelvben mutatnak némi specialitást. A fenti 1. pozícióhoz hasonló helyzetben az ajakhangok után pl. a szlovákban egy teljesen új hang fejlődött: a nyílt ä /ε/: vö. cseh pět ’5’ ~ szlovák päť, cseh měkký ’lágy’ ~ szlovák mäkký. A déli és keleti szláv nyelvekben a lágy ajakhangok után bizonyos körülmények közt lágy ľ (az ún. l epentheticum) jelenik meg: horvát zdravlje ~ szlovák zdravie.
> az /ó/ és az /é/ „tiltott” hangok voltak mire érv, hiszen pont az ilyen láncváltozásoknál teljes nyugalommal töltik fel a nyelvek a nem használt hangokat.
Éppen ezért feltűnő, hogy a cseh és a szlovák nem töltötte föl, és éppen ezért kell számolni ezzel a jelenséggel. Csak most a XX. sz.-ban kezd megkapaszkodni ezekben a nyelvekben az /ó/. A láncváltozás jelenthet bizonyos nyomást, de a nyelv konzervativizmusa ezzel szemben hat. és az ellenerőt csak elegendően nagy erő tudja „legyőzni”. Ebben az esetben láthatólag ez nem sikerült, sőt a láncváltozás is végbemehetett úgy, hogy az ellenálló elemet diftongálódással meg lehetett „kerülni”. |
|
A hozzászólás:
 |
vrobee
2012-10-22 13:56:55
|
10612
|
LvT, köszönöm a választ!
(Azonnal elolvastam, de csak most vettem a fáradságot, hogy válaszoljak.)
Azt hiszem, a lágy e/i-s kérdésem mellé ment, igyekszem máshogy megfogalmazni. Szóval mitől van az, hogy megvan a be-bě /bje/ szembenállás , de ugyanez nincs meg a bi - by esetében? Tudom, hogy mindez csak ortográfia, de biztosan van történeti magyarázata.
Marha érdekes amúgy ez a "helycserés" magánhangzóváltozás.
Mondjuk azt ki tudnád fejteni, hogy az /ó/ és az /é/ „tiltott” hangok voltak mire érv, hiszen pont az ilyen láncváltozásoknál teljes nyugalommal töltik fel a nyelvek a nem használt hangokat. Ha a diftongizálódás addigra végigfutott, akkor ez megtörténhetett volna, ha pedig még zajlott, akkor viszont lefuthatott volna azon is a diftongizálódás, így talán túl sok hang rántódott volna egybe, ez akadályozta meg? |
|
Előzmény:
 |
LvT
2012-10-11 21:26:09
|
10604
|
Tévedés ne essék: a cseh bít(i) ’üt’ és a být(i) ’van’ egyaránt [bi:t, bi:ci] ejtésű, csakúgy mint a szlovák megfelelői,a biť ~ byť [bic]. A b tehát fonetikailag mindig kemény. A különbség fonológiai, azaz, hogy hogyan kapcsolódik más hangzókkal, képzőkkel. És ez is igazából kb. a XV. sz.-ra vonatkozik, amikor kialakult a cseh helyesírás.
Megpróbálok analógiát bemutatni. A magyar köznyelvben csak egy /e/ magánhangzó van, míg nyelvjárásokban e helyett hol nyílt /ę/, hol zárt /ë/ hallik. Bizonyos esetekben mégis el tudjuk dönteni, hogy a fonetikailag egyetlen /e/ fonológiailag nyílt-e avagy zárt. Pl. a ti éltek igében biztos, hogy nyílt /éltęk/ van, mert a rag mély hangrendű párjában is nyílt a magánhangzó: vö. ti álltok. De az ők élnek alakban biztos, hogy zárt /élnëk/, van, mert a mély variáns is zárt: ők állnak.
Ugyanígy a cseh /b/ hang századokkal ezelőtti lágy vagy kemény voltának a következményei máig tükrözősnek a nyelvben. Ugyanígy az /s/ (= magyar sz) fonetikailag mindig kemény, és fonológiailag is, vö. sýkora ’cinege’, de a směs ’keverék’ szó végén fonológiailag lágy, mivel a lágy ragozási paradigma szerinti ragokat veszi fel.
Maccsos „alaposan kitárgyalhatnánk ezt az időrendhez kötött hangszabályosdit” megjegyzésén felbuzdulva megemlítendő, hogy sok nyelvnél találunk „hangváltozási dominót”, miszerint a hangrendszer egyik elemének a megbomlása magával rántja a többi elemet is, és a kaszkádváltozások után új egyensúly alakul ki. Sok ilyen van, pl. az I. germán hangeltolódás, vagy az angol nagy magánhangzó-eltolódás.
A csehben is egy ilyet lehet a kérdés kapcsán felfedni. Fonetikailag a szlovák az archaikusabb, tehát közelebb áll a cseh és a szlovák közös ősének a nyelvállapotához (a nyelvtant illetően fordítva van). A kiindulási nyelvállapotban tehát volt emelkedő /wo/ és /je/ kettőshangzó, volt hosszú /ú/ és /í/, de nem volt /ó/ és /é/ (ezek máig nincsenek a centrális szlovák nyelvjárásokban, /ó/ pedig a csehben sem).
A folyamat azzal kezdődhetett, hogy a /wo/ és a /je/ kettőshangzók félhangzós tagjai nyíltabbá váltak, és így diftongus két eleme közti kontraszt szinte megszűnt, ezáltal az /ú/ és /í/ magánhangzókhoz hasonlatossá váltak. Hogy megmaradjon a különbség, a régi /ú/ és /í/ is elkezdett nyíltabbá válni, de az /ó/ és az /é/ „tiltott” hangok voltak, így záródó /ow/ és /ej/ diftongusok lettek belőlük. |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|