Szerintem ez teljesen ontopik, mert a Magyarulez az Index nyelvészeti fórumcsoportja, nemcsak a magyar nyelvészeté, hanem bármelyik nyelvé. A plenáris pedig olyan témákra való, amelyeknek nincs külön topikja.
-----
A tárgyra térve. Nem keverném ide a cseh „lágy” i és „kemény” y történelmi minőségeit, mert bár ez érdekes téma, de a kérdéshez nincs köze. Ekkor már azonos minőséggel számolhatunk.
A válasz az, hogy a csehben a XIV. sz.-tól a hosszú zárt (felső nyelvállású) magánhangzók elkezdtek nyíltabb kettőshangzóvá válni: tekintet nélkül a minőségükre. A lényeg az, hogy kemény mássalhangzónak kellett előtte állni: ennek során az /ú/-ból /ou/ lett, az /í/-ből /ej/.
Lágy mássalhangzó után az eredeti hangzó megmaradt, mivel lágy mássalhangzó után í-t írunk, egyébként ý-t: a felszínen ez í ~ ý kérdésnek látszik. De nem az: egyes mássalhangzók a csehben (és a szlovákban) fonológiailag lágynak számítanak akkor is, ha páratlanok (és fonetikailag kemények). Bizonyos cseh nyelvjárásokban ezek „megkeményedtek”, így ott pl. c, s, és z után is van /í/ >/ej/, pl. vozík /vozejk/ ’kis kocsi’. Maradt az /ú/ a szó elején is, vö. únor ’február’ (ilyen pozícióban történeti/í/ nincs).
A jelenség az /ú/ > /ou/ változással kezdődött, és a XV. sz.-ra országos méretű lett. Ekkor kezdődött a huszitizmus, vele a bibliafordítás, és a bibliafordítással a „szakralizált” nyelvállapot. Mivel ekkor az /ú/ > /ou/ már elfogadott volt az egész nyelvterületen, de az /í/ > /ej/ még nem, a bibliai cseh az /ou/-t felvette au-ként írva, de az /ej/-t nem, ott j (ez a hosszú í hagyományos jele a cseh fraktúrában) betűt írtak.
Az ej-ezés tovább terjedt, és mára már ez a de facto beszélt norma (a prágaiak Starej Procházká-nak hívták Ferenc Józsefet). A Habsburg-államban a cseh nyelvhasználat el volt nyomva, így nem alakult ki széles körű írásos gyakorlat, ha kellett, akkor a bibliai nyelven írtak. A XIX. sz. közepén a csehben is volt nyelvújítás, és akkor ők úgy döntöttek, hogy nem a népnyelvek kodifikálják, hanem egy modernizált bibliai nyelvet: ezért maradt az ý máig ahol /ej/-t ejtenek. — Ez utóbbi probléma egyébként a magyarban sem ismeretlen: a magyar nyelvjárásokban is általános a diftongizáció, de az írott nyelv ezt sosem fogadta be. Az emberek /jou/-t, /jau/-t mondanak, de jó-t írnak.
Ui. Ez a cseh diftongizáció azért is érdekes, mert ezt megelőzőleg éppen monoftongizáció lépett fel: ez volt az első lépések egyike, amelyik a csehet fonetikailag eltávolította a szlováktól, vö. szlk. kôň [ku̯oɲ] ~ cs. kůň [ku:ɲ] ’ló’, szlk. bieda ['bi̯eda] ~ cs. bída ['bi:da] ’nyomor’. Ez utóbbi magyarázza azt a helyesírási furcsaságot, hogy a kemény b után lágy í-t ír a cseh. Fonológiailag ui. ez a b lágy, mert előtte lágy /i̯/ félhangzó volt (fonetikailag persze nem lágy). |