Kedves topictársak, emlékeztek-e még Sanóra? ;)
Lassan már egy éve nem tettem be róla képet… – nem ok nélkül.
Sanó u.i. még a télen eltűnt, mert a bácsi, aki etette, egészségi állapota miatt kénytelen volt feladni az állandó ott lakást. (Sajnos nem szólt, bár mentségére szóljon, hogy volt nem kevés baja…)
Nem tudhattuk, előkerül-e és mikor. ezért vártam... De több mint egy fél év után már nemigen volt mire…
Az tartottuk ugyan valószínűbbnek, hogy nem elpusztult, hanem valahol befogadták, mert többen mesélték, hogy látták. Próbáltam hinni abban, hogy valóban így történt...
Nem hiába. Ha célzottan kerestük volna, kb. annyi lett volna az esélye, hogy megtaláljuk, mint mondjuk egy 4-esnek a lottón. Így a viszontlátást kisebb csodaként könyveltük el.
Néhány napja Balatonszárszón, tőlünk 7 km-re jártunk biciklivel. Éppen akkor akadtunk rá, amikor egy pockot fogott az utcán. És ekkor olyasmit csinált, ami szinte hihetetlen. Otthagyta a zsákmányt és siránkozó örömnyávogással rohant felénk. Még tanakodtunk is, hogy vajon tényleg ő az, amikor a tenyerembe is belefejelt. (Egyszer kérdeztem is itt, a topicban, hogy ez a szokása vajon mire utal.)
Egyébként hihetetlennek tűnik az is, hogy jó húsban, ragyogó bundában, életerősen, makkegészségesen találtunk rá. Mindebből arra következtettünk, hogy valahol befogadták, ahol jó sora volt.
Első intézkedésként hazahoztuk Szemesre, ahol boldogan „csekkelt be” újra a régi bázisán. Azonban természetesen a helyet is azonnal elkezdtük keresni, ahol befogadhatták. De üdülőtelepen akkor talált egyetlen állandó lakos nem tudott róla.
Másnap visszamentünk tovább keresni és még hihetetlenebb dolog történt. Találtunk egy olyan házat, ahol ugyan szintén soha nem látták (pedig kb. 30 m-re tőlük bukkantunk rá) viszont örömmel befogadják. Úgyhogy a következő napon már vittük is vissza. A befogadó személye is igazán rendkívüli; egy neves egyetemi tanár és családja. Jobb helyet aligha találhattunk volna neki.
Hát kedves kedves topictársak, Sanó története számomra itt véget ért, de legalább megnyugtatóan. (Időnként azért majd meglátogatjuk, csak találjuk is éppen „otthon”!) Így aztán a Sanó-képek rendszeres közzétételének korszaka is véget ért, hiszen én is olyan olvtárs lettem, akinek nincs már cicája. Mostantól belátható ideig így aztán nemigen lesz már mesélnivalóm, de azért időként majd benézek hozzátok…
Nem búcsúzóul, de egyelőre néhány utolsó kép, a viszontlátás helyén, majd a régi bázison:
 
 
 
 
|
