Csoda,hihetetlen,varázslat,titokzatosság.....csak ezek a szavak jutnak eszembe ezekről a megfejthetetlen parányi élőlényekről.
Leírhatatlan,szavakba nem foglalható érzés amikor várod a galambjaidat haza.És ahogy nő a távolság,úgy nő a szívemben az aggodalom.Bekosarazás után minden gondolatom a rájuk leselkedő veszély körül forog.
Mindig balsejtelmek gyötörnek hogy most aztán biztos történik velük valami.Korán reggel már az eget kémlelem a verseny napján,szinte hallom az ismerős szárnysuhogást...aztá persze hogy semmi.Csak a nagy kékség.És amikor előtünik egy apró pont,ami egyre növekszik,egyre közeledik míg végül már felismerem benne az én madaram.Leszáll a dúc tetejére,megigazítja a tollazatát,és mint aki csak éppen innen a szomszédból jött meg,beugrik a dúcba.
Azt hiszem ezért maradok csak örömgalambász,mert a siker orientált galambászoknál kissé elhomályosul ez a varázs....
És persze lelkem mélyén mindig is várom vissza az elveszett madaraimat..
Sport társak az egyesületben azt mondták büszke lenne rám a nagyapám.Minden egyes stoppolást az ő emlékére kattintom..
Most értettem meg mért is nem tudta soha abbahagyni a galambászkodást. |