|
|
|
|
A hozzászólás:
 |
scasc
2012-05-27 08:21:41
|
10
|
Nem, nem szakértő. Az én területem inkább az ősmagyar és ómagyar kor. (Az ugor nyelvek szétválásától a középmagyar korig). A finnugor alapnyelvi állapotban, mitöbb, az uráli alapnyelvi állapotban annyira nem vagyok otthon, csak hát valamikor tanultam.
Lyle Campbell elsősorban az amerikai őshonos nyelvek kutatója. Igen, foglalkozott finnugrisztikával is, de ott nem tartanám mérvadónak.
Ez a kettő, amit pont említesz (past perfect *-mè [ Hung meg- ]; negative verb *e- [Hung á, el- ]), de főleg az első külön meglep, nem tudom hogy mennyire többségi vélemény (szerintem inkább nem lesz az). Főleg, mondom a meg esetében, ami ugye eredetileg főnévi eredetű... hogyan lesz a puszta időjelből egy főnévi tő?). De a múlttal is: -ből a magyarban sz lett, nem t.
Mivel a fent említettek igen alapvető "hibák", én inkább arra gondolok, hogy ez egy "anonim" internetes szerző _megjegyzései_ (okoskodásai) Lyle Campbell könyvéhez (és nem kivonatai/jegyzetei könyvéből!). |
|
Előzmény:
 |
vrobee
2012-05-25 19:48:26
|
9
|
Végre egy szakértő! :)
Több helyen olvastam, hogy a *-k vagy *-kV a kettesszám jele, a többesszámé pedig *-j és *-t. Vajon a magyarban a többesszám -k jele az előbbiből lett, vagy a -t-ből, vagy valami más? És az -i a -j-ből?
Másik kérdésem, hogy eszerinta befejezett múlt *-mé (acute grave, nem tudom, mit jelöl) , és ebből lenne származtatható a magyar meg- igekötő, a tagadó *e- pedig tovább élne az á, el- magyar morfémákban.
Namost tudtommal a magyar igekötők névutókból lettek, meg<mögé . Részemről az el- is meglehetősen közvetlen térbeli konnotációval rendelkezik, azért nem kicsit lepne meg, ha az elsődleges az elvont jelentés lenne... Az á meg leginkább egy teljesen általános indulatszócskának tűnik. Mennyire reálisak ezek? A hivatkozást valóban nem néztem meg (Historical Linguistics, an introduction, pg 250 by Lyle Cambell.) |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|