Ha már író leveleit adjuk ki, nem feltétlenül szükséges, nem sokat ad hozzá az életműhöz, inkább amolyan olvasói indiszkréció, intellektuális kukkolás segíti nyomdához, továbbá piacra ezeket a levelezéseket, de ha már ilyesmire szedi össze magát egy kiadó, akkor bizonyos tradicionális rendet nem árt betartani. Hamvas Béla levelezéséről van szó, az életműsorozat 25. kiadványa közelmúltban Levelek. 1916-1968 címen látott napvilágot. Legyünk szégyenlősek, ne írjunk neveket. Csak vegyünk elő egy korábbi átkosban kiadott levelezésgyűjteményt, s vessük össze, mi hiányzik az ádáz olvasónak első pillantásra. Arany János Leveleskönyve (Bp., 1982, Magvető K.). Nem említek nevet, csak a címoldal három-négy adatát másolom ide: Válogatta, szerkesztette, a bevezetőt és mutatókat készítette NFK (NFK feloldás: Nem Fontos Kicsoda).
Válogatta. Szerkesztette. Valaki el kellett végezze ezt a munkát ilyen-olyan szakértelemmel, mert lássuk be időrend, címzett, tartalomjegyzék, itt-ott lábjegyzet azért létezik. Olyan kénytelen-kelletlen formán még előkaparhatjuk emlékezetünkből, hogy ki is X. Y. kisasszony, , W. Z. úr. De az ember töprenghet, hogy pl. mi az hogy „Bachofent elolvastad és töprengsz…” (38. p.). Aztán hogy mi is a Dunántúl, amelyikről szó esik egyik levélben (folyóirat?, szociográfia?, tájegység?), továbbá mi a Kerényi Károly-ügynek az interpretációja a hazai tudományos életben? És kicsoda a szentendrei barát, előkerülhet-e végre a balladai (biográfiai) homályból, vagy egyszerű földműves emberekkel nem érdemes foglalkozni? De legyünk csak, ha mindez nem földhöz ragadt és unalmas, konkrétabbak: kicsoda Margittay? „Már arra is gondoltam, elmegyek Margittayhoz, és beszélgetek vele…” (293. p.) Kit rejt Séd neve? „Sédnek már írtam, de írok neki újra…” (293. p.) Az ilyesféle adathiány főleg levélválogatásban kerülhető el mutatók beiktatásával ; ha nem is tökéletesen, de kiszűrhetők ezek a kényelmetlenségek.
Tradicionalista szerző levélgyűjteményéről lévén szó, nyugodtan fel lehet hagyni az effajta megtakarítós modernkedéssel. Avagy éppen a felületességgel. Mert jó, hogy Hamvas 1957. XII. 23-án angolul köszön, köszönt és referál P. E.-nek, csak éppen az ádáz (és magyar) olvasó akad meg Hamvas angolságán pillanatra. Lefordítani sikerül, ám újfent, again: kicsoda a levélszövegben szereplő „Piller, Nagy Guszti, Dobos Imre, Rozman” (210. p.) Filológiailag hitelesíthetők ezek a személyek?
Szóval egy bevezető nem lenne hátrányára ilyes vállalkozásnak. Másként szólva: az olvasó nagyobb megbecsülését is jelentené egy körültekintően, hagyományosan szerkesztett levélgyűjtemény.
Hamvas Bélától. |
