Tizenhét évvel ezelőtt, egy szép hétvég napon családostól lementünk a szentendrei piacra vásárolni. Egy kis időre magukra hagytam feleségemet, és két kis lányomat, hogy bor után nézzek. Amikor újra találkoztunk, titokzatos mosollyal ültek az autóban. Aztán fény derült a titokra: a tenyerembe tettek egy pici cicafiókát. Bosszankodtam, arra gondolva: „Már csak ez hiányzott!” De a dolgot már nem lehetett visszafordítani. Az anyósülésre rogyva néztem a tenyérnyi ártatlan kis jószágot, és azt fontolgattam magamban: mennyire fog a megszokott családi életünk megváltozni. Nejem elmondta, hogy a piacon kínálta egy nagymama, de az unokája igen nehezen, pityeregve vált meg a kis fehér zoknis csöppségtől. Ő már akkor sejthetett valamit, amire én csak jóval később jöttem rá. Ez a kis állat lassan, fokozatosan sok mindenben megváltoztatott: az állatokhoz fűződő viszonyomat, szemléletemet és a végén elválaszthatatlan társammá vált. Az alább következő sorokat tavaly 2011-ben írtam.
Gondolatok a cicámról.
Van Karinthy Frigyesnek egy örökérvényű novellája Tomi címmel. Már az alcíme is sokat mond: Együgyű monológ a kutyaszívről. Szól a szeretetről, és egy hűséges társ elvesztéséről. Amikor a hűségről esik szó, azt általában a kutyákkal társítják. Nekem is van egy hűséges társam. Filemon cicám tizenhat éve lakik velünk. Eleinte megtűrtem, aztán figyeltem, majd megszerettem, végül most már féltve ragaszkodom hozzá. Évekig munkanélküliként a négy fal közzé zárva, ingerszegény környezetben, napközben csak egy társam volt: a cica. És amellett, hogy individuumként ragaszkodott a saját törvényeihez, talán kicsit önző is volt, (ösztöne szerint az is marad), de ragaszkodó, hűséges kis társ lett mellettem. Eleinte azt hittem, hogy a viselkedése arra vezethető vissza, hogy korán lett elválasztva az édesanyjától, ami miatt pótmamát keres, de később rá kellett jönnöm, nem így van. Antoine de Saint-Exupéry Kis herceg című könyve alapján én is felelősséget vállaltam érte. Ahogy említettem, figyeltem szokásait, lépteit, viselkedését, gesztusait. Ragadozó őseinek megfelelően korán kel, hajnali fél ötkor mellém fekszik és szfinxként figyeli a hajnali derengő napviágot. Ha korán reggel megkapja a reggelit, amit hangosan követel, utána elvonul a kisebbik szobába, ahol beszűrődik a felkelő nap sugara, és elszenderedik. Az ebéd közeledtével, amíg én festegetek, vagy a TV-t nézem, odajön hozzám és szelíden, rám emelve tekintetét, - ami szerintem semmi más kis háziállatéval sem hasonlítható össze- tudtomra adja, hogy enni szeretne. Ha kívánalmai teljesülnek, bevonul a nagyszobába, - követve a nap járását – és elfoglalja a számára kijelölt helyet a rekamié tetején. Ha délutánra elfásulok a festegetésben, vagy elegem van a TV műsorok egyhangú, tudatölő műsoraiból, előveszem a legjobb barátot, a könyvet. A rekamién fekve a könyvet a padlóra helyezve olvasnék, ha Filemon észre nem venné. Leugrik a támláról, ráfekszik a kinyitott lapokra, felnéz rám és a szemeivel üzen: Ne a betűkkel törődj, hanem egy kicsit velem. Hosszas huza-vona után, simogatások, dédelgetések után kompromisszumot kötünk: ő lefekszik a könyv mellé, én meg olvasok egy kicsit, öregedő szemeimmel. Így múlik el a délután. Estefelé már együtt várjuk a család harmadik tagját. Hat óra felé lemegyek a buszmegállóhoz, várom a feleségem. Amikor megmászva a harmadik emeletet, együtt benyitunk kis otthonunkba, a lépteinket és a kulcscsörgést hallva Filemon kis fehér mancsa segít kinyitni a bejárati ajtót. Amikor meglát bennünket, megnyugszik, és előremegy a konyhába, mintegy invitálva bennünket. Lassan eljön az este. A minden figyelmet eluraló TV mellett Filemon is igényli a törődést. A már ismert hangárnyalattal adja tudtunkra, törődésre, simogatásra van igénye. Ha ezt elmulasztanánk, kis fehér mancsát ránk teszi, kérve, nem mulasszuk el kimutatni szeretetünket. Vacsora alatt ott ül velünk, és fél tíz felé leheveredik a neki kijelölt fotelben. Számára elmúlt a nap, hogy aztán hajnalban, vigyázva ránk új napot kezdhessen. Remélem még nagyon sokáig.
2011.december 19-én elment.
December 21. Szerda
Legutóbbi soraim még bizakodóak voltak……Azóta minden megváltozott. Kis Filemon december 19-én este 18,15 perckor elment.
Elaltattuk. Elveim szerint én nem dönthetek mások élete fölött, de olyan leépülést láttam Filemonnál, hogy ezt a döntést meggyőződésemmel szemben is meg kellett hoznunk. Azon azért még mindig töprengek, hogy nem küldtük-e el előbb, vagy később ezt a kis drága lelket. Döntésünk igazolására, megnyugtatására Kusmiczki Judit doktornőtől, aki elaltatta a kis cicát, még aznap este kaptunk egy e-mailt. Idézem:
„ Kedves Miklós!
Még egyszer szeretném részvétemet kifejezni önöknek! Higgye el, mélyen átérzem fájdalmát!
Talán az egyetlen dolog, ami ilyenkor kicsit megnyugtathatja az ember lelkét, hogy Önök mindent megtettek a kis Filemonért, hogy meghosszabbítsák, és lehetőleg megszépítsék az életét. Azt hiszem, az ember akkor tudhatja meg mit is jelent az igazi, mély barátság, amikor közel enged magához egy ilyen érző lelkű lényt. Tudom ilyenkor nem vigasz, de Filemon most már egy nagyon szép helyen van, ahol már semmi sem fáj. Hiszek benne, hogy egyszer majd újra találkozunk velünk, és akkor már semmi nem választ el minket.
Végtelenül hálás vagyok a Sorsnak, hogy Önöket, kedves családját és Filemont megismerhettem! Az Önökhöz hasonló emberek tartják bennem a lelket, hogy érdemes csinálnom a munkámat. Remélem, legközelebb már egy kicsit vidámabb helyzetben találkozunk”.
Barátsággal
Kusmiczki Judit
Másnap reggel elvittük a balatonmáriai telekre. Sosem szeretett autózni, mindig tele volt a kocsi miau!-val, most csend volt, de mi is hallgattunk, időnként nyeldesve a könnyeinket. Jó helyre került. Közúti- és turistaforgalomtól távol, a terület délkeleti sarkában, csendes helyen, egy tuja bokor lábánál pihen. De amíg ezt az utolsó kötelességünket teljesítettük, az nagyon szívszorító volt. 12,30-kor fektettük le végső nyughelyére. Azt mondják, mindenki addig él, amíg gondolnak rá. Filemon - ha fizikailag nem is – de sokáig velünk lesz. Nehéz nélküle. De tudom, és hiszem, kedvenc íróm Oscar Wilde A Boldog Herceg című meséjére hivatkozva azt mondom: biztos vagyok benne, hogy az Úr leküldte az egyik angyalát, hogy felvigye, és az ő paradicsomkertjében sétál 19.-e óta. Fent összeteszi a két kis fehér zoknis mellső lábát, és figyel bennünket, aztán majd mi is megyünk. Tarts ki Kis Filemon, egyszer remélem, együtt leszünk. Egymás mellé fekszünk, mint nem is olyan régen, és könyveket nézegetünk. Isten áldjon, és köszönök mindent, amit tőled kaptam hosszú éveken keresztül. Soha egy pillanatra el nem felejtelek. Ebben biztos lehetsz. Most december 21.-e 11 óra 30 perc van. Odakint hull a hó, az Úr fehér paplant terít kis Filemonunk nyughelyére.
|
