Keresés

Egy hasonlat segít, hátha mondjuk jó a füled, és tudod, miről beszélek. Egy jó hallással rendelkező ember egy idő után meghallja a hangok közötti különbséget, gyakorlatilag "látni" kezdi, hogy egy képzavarral éljek, hogy most terc volt, kisszekund, stb. Ehhez képest egy botfülű sohasem fogja ezt a szintet elérni, holott mondjuk kottából, zongorán elfogadható módon tud zenélést imitálni. Hare azt is leírja, hogy amikor pszichopatákat arra kértek, hogy írják le érzelmeiket mondjuk egy családtagjuk iránt, akkor beszéd közben ugyanúgy elkezdtek gesztikulálni, mint ha valaki angolul kell előadjon valamit, holott nem beszéli jól a nyelvet. Nekik az érzelmek idegen nyelv.

Úgy értem, hogy megragadt azon az érzelmi szinten, amikor még csak utánozgatja a környezetét. Mert végülis így kezdjük: először ismerkedünk a dolgokkal, emberekkel, utána kezdünk valamit is érezni irántuk.

Semmi köze a kisgyereknek ehhez. Az egészséges kisgyerek valós empátiát képes kialakítani a megfelelő eszközökkel. A pszichopata nem. Nem véletlen, hogy mivel ez egy folyamat, 14 év alatt nem diagnosztizálnak senkit pszichopatának, főleg azért, mert a 3 év körüli pondrók képesek olyat produkálni, amit felnőttként pszichopaták szoktak, másrészt viszont ott vannak az árulkodó jelek. 14 és 16 év között egy speciális teszttel, a PCL-YV segítségével teszik ezt. Érdemes azonban elolvasni az általam belinkelt "Raising a psychopath" c. blog bejegyzéseit. Durva, nem kicsit.