„Bármilyen lesújtó legyen is magamra, egyszer s mindenkorra meg kell állapítanom, ha már élni kell, nem vagyok alkalmas arra, hogy egy legyek a tizenkét tanítvány közül. Pedig az élet csak akkor lenne elviselhető, csak akkor lenne hiteles.”
A Naplók második kötetében található 1967 októberében keltezett megállapítás („bármilyen lesújtó legyen”) általánosító érvényű rám, rád, őrá (vigasztaló és egyben tisztelendő az ismeretlen kivétel), érvényes egész korszakunk emberére.
De ez így üres és általánosító moralizálás.
Ha vállalnám, hogy tanítvány leszek az élet adott pillanatától, az egyszerű odaadást megkérdőjelezi a különbség. A különbözőség. Miféle tanítvány lehetnék? Miben különböznék a többi „alvótól”? Hamvas miféle tanítvány volt, illetve akart volna lenni? Hihetünk-e betűinek, melyek szerint találkozott volna az Atyával. Hihetünk-e szavainak, melyek szerint álmában megjelent Krisztus. Ha csupán egy Ady formátumú, némely dologban kevésbé (vagy másként) esendő keresővel van dolgunk, akkor minek ez az egész felhajtás. Az akusztika? Az élet végén elhangzó töredelem miatt? Amit már nem volt ideje, ereje, lélekjelenléte, egyszóval ébersége a kandalló tüzére bízni. Vajon nem az történt, hogy a sok vallás, a nagy és átfogó hitelességre törekvés közepette elsikkadt a legfontosabb? Ami ugyan elsikkadhat, de el nem maradhat. Találkozásunk Istennel. Hogy a hagyomány talajáról elrugaszkodva, vagy egy vallási szövésből kibontódva, avagy a paralízis progresszíva egyenetlen lejtőjén – az csupán tény és nem valóság-kérdés.
Másik oldalról közelítve: az életcsőd elismerése nem jelenti-e mindannyiunk csődjét? Vagy harmadik megközelítésben: jelenthet-e fedett biztatást, hogy az egyik legmagasabb pozícionáltság – kellő önismerettel – igenis megpályázható; több: feltétlen követelménye a magára adó léleknek.
Rendhagyó gondolkodónk, Hamvas Béla, arra a normális (hiteles?) létre törekedett, amit – bár bevallatlanul: el is ért. Nem lett tanítvány, ébren maradt. Mi azonban?
Na, itt kezdődhet a gyanakvás. |
