Tényleg OFF, mert tök általánosságban pofázok, de még egy utolsót:
Annyira szupermeggyőző szöveget írtál, hogy kezdem szégyellni magamat, de tényleg ;-))))
A tudatosság/ösztönösség kérdését is remekül körüljártad és persze ebben is igazad van, nem lehet (csak) ez a mérce. Bár azt továbbra is fenntartom, hogy a rendező hozzáállása a dolgokhoz nem kell kikiabáljon a film szövetéből, mert akkor annyi annak a filmnek. A szobrászos példánál maradva: persze, szobrászkodjon kedvére a szobrász, de miközben farag, ne minden pillanatban az egyetemes szobrászművészet megváltásán fáradozzon, hanem azon, hogy amit éppen farag (lovas szobor vagy amorf márványszilánkok, tök mindegy), az legyen valamilyen. A '60-as évek bizonyos filmjeit ellenben nem lehet úgy megnézni, hogy végig ne azon eszeljen az ember, hogy milyen tolakodón nyomja a képünkbe a mester(?) az ő filozofikus mélységű (vagy legalábbis annak képzelt) gondolatait...
Ami viszont nem hagy nyugodni: megboldogult kamasz koromban zabáltam a korai Fellinit, Tarkovszkijt és társaikat, manapság meg valóban nem tudom őket végigülni. Persze, azóta sok idő eltelt, minden bizonnyal túlságosan cinikus és kiégett lettem, meg túl vagyok már párszáz óra kocsmafilozofáláson, de akkor is... Fáj, hogy amit annak idején annyira szerettem, az most ilyen kis nevetséges butaságokká váltak a szememben. A rendező, aki a nyolcadik filmje után alkotói válságba került és nem tudta megcsinálni a kilencediket. Hát istenem, ne csinálja, főleg ne forgasson róla egy feledik filmet. A kiégett újságíró, aki tulajdonképpen semmit nem csinál, próbál hedonizálni, de már azt sem élvezi igazán. Az ilyen menjen földet túrni, vagy Fiat futóművet szerelni az autógyárba, vagy nősüljön meg és csináljon gyerekeket, nevelgesse őket. A magányos űrhajós öntudatra ébredt számítógéppel/űrhajóval/kisbolygóval találkozik, hosszasan néz maga elé, közben pedig örökké mélységes szimbolikájú dolgok történnek a környéken. Szűkebb és takarékosabb űrhajókat kéne építeni, ahol nem téved el az ember, nincsenek titokzatosan felderítetlen sikátorok és folyosók, a számítógép pedig hasznos dolgokkal foglalja el magát, nem kekeckedéssel. Satöbbi.
Szóval eléggé tanácstalan vagyok, mert jelen pillanatban még kultúrtörténeti kuriózumként sem igazán tudok ezekre a filmekre nézni, nemhogy őszinte rajongóként. Azt még hozzá kell tennem, hogy elsősorban az európai filmekhez fűződő viszonyom hever romokban. Mondjuk alapból nem volt sok illúzióm volt/van az amcsikkal kapcsolatban, ellenben Kuroszava bármikor képes most is elvarázsolni. Neki talán az a titka, nem az értelmiségi lét álkérdéseit boncolgatja örökké, hanem sokkal mélyebben és alaposabban néz bele az emberekbe? Valószínűleg ez lehet a válasz... De lehetséges-e az, hogy ami 68-ban fontos volt és izgalmas, az mára nevetségessé váljon? (Cohn-Benditre tekintve persze egyértelmű IGEN a válasz, de talán nem kéne ennyire felületesnek lennem ,-) ) |
