Keresés

Részletes keresés

AmyLeeDr Creative Commons License 2011-08-07 21:06:09 54502

Ebben a szellemben próbáld megérteni azt, amiért így vagyok Anyámmal.

A hozzászólás:
tyúkanyó48 Creative Commons License 2011-08-07 20:38:02 54496

Soha nem utáltam őket. Amennyire csak tudtam, túltettem magam rajta, valahogy öregkorukra meg is bocsájtottam,  különösen apukámnak. Rájöttem, miért viselkedett így, miért volt annyira frusztrált, persze a dühöngését nem a családon kellett volna kitöltenie.

Már anyám hasában rugdosott ("kirugdosom belőled a kölyködet"), mert elég idős volt mikor születtem, és szégyellte, hogy az ő pozíciójában, egy ilyen idős embernek kisbabája születik.

De nem sikerült a kirugdosás...

 

Már mindketten meghaltak. Anyukám 10 éve, apu 5 éve. Hogyan is tudnám utálni őket. Csak eszembe jut, mennyi rosszat (és jót is) köszönhetek nekik.

De legalább élek. Igaz, milyen életet. De mégis, nekik köszönhetem, hogy élek, nem?

 

Én nem mondom, hogy én semmit nem hibáztam. De nem tudtam, mit csinálok, mikor elkezdtem éhezni. Mindenki hibás, aki akkor nem törődött velem. Tanárok, osztályfőnök, osztálytársak, senki nem kérdezte meg úgy komolyan, miért nem eszem, miért fogyok.

Előzmény:
AmyLeeDr Creative Commons License 2011-08-07 16:04:04 54489

Te ezek után képes vagy utálni a szüleidet?!

 

Hihetetlen, mennyire ki vagyunk szolgáltatva nekik még akkor is, mikor már a saját életünket éljük...ugyanúgy ökölbe szorul a kezem, akárhányszor bejön a szobába, rettegek tőle, hárítok, ezellen nem tehetek semmit. Örök lelkiismeretfurdalással fogok élni emiatt, pedig tisztában vagyok vele, hogy én semmit sem hibáztam.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!