De most komolyan, lányok, hiába rötyögtök, rendesen szorongtam idejönni, de mondom ha ide se nézek, és nem válaszolok, azt gondolják, hogy egy gyáva kukac vagyok, ha meg mégis idejövök, és letolnak, majd megint totál felzaklatom magam.
Most mondjátok meg, ilyen lükét! Ez már tünet? :))) Mintha számítana, hogy ilyen távolból, szinte idegenek letolnak vagy elfogadnak. Úgy látszik, nekem számít.
Ez az, elfogadás. Tisztára mint egy kisgyerek, hát megáll az eszem. Na ebből tanulhatsz, Mikolt.
Anyósomékkal is az volt a bajom, hogy mindig úgy éreztem, nem fogadnak el. Mert én nem voltam az a nagy zabálós, mint ők, pukkadásig, náluk csak az számít embernek, aki NAGYON jó húsban van, én voltam a kákabélű, aki nem tud annyit enni.
A lakásunk sem olyan tip-top patikatisztaságú, mint neki, hát hogy is mondjam, itt egy ruha, ott egy könyv, jó, azért van a lakás, hogy lakjunk benne. Ez persze csak az én véleményem, másnak lehet más.
Erre mondhatjátok, hogy arra kéne gyúrnom, hogy ne legyen "üldözési mániám". Igaz, tudom én ezt, de ha az ember az egész gyermekkorát rettegésben tölti, ahol több volt az üvöltözés, veszekedés, verekedés, (kaptunk mi, kölykök is rendesen), mint a normális konfliktuskezelés, a védekezés szinte beleivódik az ember vérébe, sejtjeibe. |