Lelkiismeretem Szava: Nem tudtam hogy már ez is megalázásnak számít, legalábbis mikor felhoztad az öngyűlöletet, rögtön a kiközösítésre, verésre, csúfolódásra, sértegetésre és ilyesmikre asszociáltam. Ilyesmikben pedig sosem volt részem, amit meg te leírtál, szerintem azért azok egyáltalán nem olyan súlyos dolgok hogy bármi következményük legyen... A főnökös dologra nem tudok mit mondani, mint írtam nem dolgozom még, és eddig nem is dolgoztam.
hromajalosad: Nem is gondolom hogy nem vagyok normális, de más mindenképp. (Pszichológusnál voltam egyébként egyszer, pár éve, azt mondta 'érdekes' vagyok - nem is mentem hozzá többet.) Vagy esetleg mindenki más is csak tettetné hogy érdeklődik a környezete iránt? Ahogy látom, nem hiszem. Panaszkodnak hogy nem szeretik őket, magányosak, a barátaik nem érdeklődnek irántuk, elhanyagolják őket, stb. Vagy csak ennyire szeretik sajnáltatni magukat? Mert akkor elég jól csinálják.
Tanulok, tehát azt hiszem ilyen téren nagyjából rendben vagyok, bár nehezemre esik egyszerre csak egy dologra koncentrálni. Az túlzás hogy szüleim ismernek engem, bár tény hogy velük sokkal több mindent megbeszélek mint bárki mással - de pl. nem ilyesmiket mint amikről itt írok, tehát a lényeget azért ők sem tudják. Én viszont ismerem őket eléggé, tudom mit kell csinálnom/mondanom nekik hogy elérjem amit akarok. De amint saját lábra állok, onnantól kezdve nem érdekelnek, nem tervezem tartani velük a kapcsolatot. A legtöbb emberrel így vagyok, amíg valamilyen okból szükségem van a társaságukra, addig ott vagyok, ha már nincs, nem keresem őket többé, ha ők keresnek arra pedig nem reagálok semmit, nem válaszolok az email-ekre, nem veszem fel a telefont, "nem vagyok itthon", előbb-utóbb pedig megunják. Igazából ilyenkor mindig csodálkozom, mikor valaki sokáig keres, hogy ilyen jófej lennék vagy mi? :) Nekem ez a legfurcsább ebben az egészben, hogy emberek mennyire kötődnek egymáshoz. |
