Keresés

"Kutyára ... ezek a népek is esküdhettek, még, ha nem is voltak szlávok"

Theotmar salzburgi érsek írta 900-ban IX. János pápának: "Amivel bennünket az említett szlávok vádoltak, hogy az ungarusokkal megsértettük a keresztény hitet, kutyára vagy farkasra és más felette gyalázatos és pogány dologra tettünk esküt és kötöttünk békét, és pénzt adtunk nekik, hogy Itáliába betörjenek ... azt a bűnt, amit mi tévedésből és egyetlen alkalommal elkövettünk, ők maguk sok éven át folyamatosan elkövették. Ők maguk fogadták be az ungarusok nem csekély tömegét, és azok szokása szerint saját álkeresztényeik fejét teljesen kopaszra nyírták, és a mi keresztényeinkre őket rászabadították (Ipsi Ungarorum non modicam multitudinem ad se sumpserunt, et more eorum capita suorum pseudochristianorum penitus detonderunt et super nos Christianos immiserunt) ... Isten templomait felgyújtották, és minden épületet elpusztítottak, hogy egész Pannóniában, legnagyobb tartományunkban egyetlen templom sem található, amint azt az általatok rendelt püspökök is – ha be akarnák vallani – elbeszélhetik, hány napon át mentek, s az egész területet elhagyatottnak látták. Amikor pedig tudomásunkra jutott, hogy a hungarusok betörtek Itáliába, igen kívántunk ugyanezek szlávokkal békét kötni".

"A zala megyei és erdélyi birituális temetkezés nem támasztja alá, hogy az avarok mozgattak volna komplex szláv népeket, de nem kizárt, hogy egy-egy avar kori csoport termelési rendszerébe integrált szlávokat vagy más etnikumba tartozó, de szintén hamvasztással temetkező népeket. A zala megyei birituális temetkezési előfordulásnál a sztyeppén legyőzött és a történelemből eltűt ant nép töredékeit gyanítják, egy a feltárás során előkerült poncholt övcsat alapján."

Szőke Béla Miklós a garabonci I-II. sz. temetőkről: „Éry Kinga (tanulmányát ld. KAROLINGERZEIT 1992) elemzése szerint Garabonc I népességének legközelebbi párhuzama a korban ugyan kissé későbbi (10–11. századi), földrajzilag azonban közeli Ptuj (Pettau) népessége, olyannyira, hogy közöttük akár közvetett vagy közvetlengenetikai kapcsolat is fennállhatott. Ugyancsak közeli párhuzamok még a 6–7. századi, nyugati germán (frank) Anderten, a 11–12. századi drevljanok, a 11. századi Zalavár–Kápolna és a 9. századi morvaföldi Rajhrad temetőjének embertani szériái. Ezek mellett feltűnik még egy kisebb, dunai bolgár származású csoport is (ld. két europo-mongolid egyed, ill. egy torzított koponyájú egyén).

Történetileg értékelve a fentieket, lényeges momentum, hogy Garabonc I. leszármazottainak egy részét Zalavár–Vársziget 11. században épült kápolnája köré temethették el. Igen valószínű tehát, hogy a garabonci közösség utódai helyben kontinuusan tovább éltek. Még izgalmasabb azonban az, hogy Garabonc I egyedei igen közeli genetikai kapcsolatot mutatnak Ptuj 10–11. századi népességével. Pribina ugyanis Ptujban – a 9. századi Pettauban – a Conversio Bagoariorum et Carantanorum szerint már Liupram salzburgi érsek idejében (836–859) templomot építtetett (WOLFRAM 1979, 54–55). Mivel egyelőre Ptuj 9. századi népességét nem ismerjük, csak e későbbi temetőre (KOROSEC 1950) alapozva tételezhetjük fel – Zalavár példájával is megerősítve –, hogy mindkét Pribina-birtokon már a 9. században etnikailag egymással igen közeli rokonságban álló népesség élhetett (a nagyságrendi különbség miatt ugyanis valószínűtlen, hogy Garabonc I lakossága költözött volna a 9. század végén Pettau–Ptujba). S ha ez igaz, érthetővé válik az a látszólag váratlan analógia is, miszerint a drevljanok szintén közeli rokonságban álltak a garabonci népességgel. DNy-Dunántúl 9. század előtti, avar–szláv népességének egyik fő komponensét ugyanis azok a du(d)lebek alkották, akik Apsich (dunántúli) avar vezér 7. század eleji keleti hadjáratának eredményeként, fogolyként kerültek a Kárpát-medencébe. E du(d)lebeknek a Dnyeszter és Bug vidékén helyben maradt utódai a volynjánok, akiknek közvetlen keleti szomszédságában voltak a drevljanok; utóbbiak törzsterülete azonban hajdan szintén a du(d)lebek területe volt (SEDOV 1982, 94–106, SZŐKE 1992c, 139–143).

… a formakör távolabbi párhuzamai közép-ázsiai, szteppei europid típusú népességek (kazahsztáni szaka, szauromata és Urál-vidéki szarmata) felé mutattak.

Mosaburg/Zalavár település-agglomerátum szolgálónépének harmadik, antropológiailag feldolgozott temetője, Zalaszabar–Dezső-sziget a helyi, környékbeli késő avar kori települések lakóihoz mutat leginkább rokonságot (ld. ÉRY Kinga és MÜLLER Róbert tanulmányát in: KAROLINGERZEIT 1992).

A fentiek alapján úgy látszik tehát, hogy a Pribina által »körös-körülről összegyűjtött« szolgálónép nagyobbrészt a helyi és a közelebbi környék településeinek avar és avar–szláv (dudleb) lakosaiból lett toborozva. Ezt színezték különböző mértékben a távolabbi vidékekről elszármazottak: így a már Nyitrán Pribinához kapcsolódott, főként katonai szolgálatot teljesítő férfiak és azok szűkebb hozzátartozói (»morva« embertani réteg), a Délvidéken a bolgároktól, ill. Ratimartól hasonló célból elszegődött katonák, ill. a már korábban a bolgárok fennhatóságától szabadulni igyekvő s részben a zalai dombok közt menedéket lelt timocánok és abodriták (praedenecenti) családjai (BÓNA 1984, 350). De a megélhetés, az esetleges felemelkedés csábító lehetőségének tűnhetett az újonnan szerveződött grófság az Alpok folyóvölgyeiben élt szlávoknak és a távolabbi, bajor és alemann területek elszegényedett rétegeinek is (ld. az írásos források neveit és a temetők nyugati germán embertani elemeit).”

>>Fredegar szerint ezek a félvérek mégiscsak keményen ellenálltak a kor egyik legerősebb hatalmának,

Romantizáló, vérségi eredetet fantáziáló áthallás az, hogy konkrétan és csak kizárólag ők lettek volna azok, akikre Samo támaszkodhatott. Feltehetőleg van alapja a sok leszármazottnak, de inkább egy későbbi etnikum magyarázataként, mint fegyeresekként, mint a korabeli történéshez kapcsolódóan teszik egyesek.

A mai kor legerősebb hatalmának ereje egy szempillantás alatt elsöpörné eszközeivel a vele szembeszegülő tálibokat, ha azok pl. egy síkságon vennék fel vele szemtől szembe a küzdelmet... nade nem teszik meg ezt a szívességet neki.

Samó és embereinek nem kellett több tízezer fegyverest mozgósítaniuk, hogy eredményesen szegüljenek szembe az avarokkal, sőt eszük ágában nem volt azt tenni.

Kereskedtek, ellátták fegyverrel a Dunától északra levő területen élőket, akik a fegyverek birtokában a megnövekedett önbizalom eredményeként nem fizették az adókat és hosszú ideig sikeresen ellenszegültek az erre irányuló váltakozó avar és germán igyekezetnek. 

Még az sem kizárt, hogy egy-egy avar, vagy frank hadjárat átmeneti eredményeket ért el, de nagyobb a valószínűsége annak, hogy éppen egyik hatalom sem volt azon a szervezettségi szinten, hogy teljes fennhatóságot érvényesítsen a perifériáin.

>>A harmadik dolog pedig, amire már korábban felhívtuk a figyelmet, hogy a veszélyes nemesfémvadász mutatványra feltehetően szláv katonát vezényeltek a tetőre, és üríteni készülő társa is hihetően szláv volt, máskülönben nem hamvasztották volna őket el. (Kb. az aknaszedő munka megfelelője volt ez a tevékenységi kör.)

A felvidéki avar sírokban 2-5% a hamvasztásos előfordulás aránya, amiből arra lehet következtetni, hogy éltek közöttük szlávok, de messze lényegtelen arányban.

Az avarok fennhatósága kiterjedt messze északon, minden bizonnyal személyek, vagy kis csoportok folyamatosan sodródtak velük.

A sankt galleni esetnél egyébként azt is figyelembe kell venni, hogy a Dráva felső völgyébe települő karantánok az aquileiai érsek embereinek térítése előtti időben szintén hamvasztásos módon temetkeztek és éppen, hogy a szomszédos Mura felső völgyéig legeltető avar kori népekkel valamiféle kapcsolatba kerülve nagyon is logikus, hogy az Alpok belsejében dél-észak irányba elérték a két-három völgynyire levő Sank Gallen kolostorát és kirabolták.

Ettől, még az Alpok-alján húzódó és a folyóvölgyek zárásával kiépült gyepü vidékére nem feltétlenül kell szlávokat gondolni. Pláne nem a Borostyán-út  Muraszombat,Szombathely környéki részeihez, ahol a honfoglalás-kori települések ismertek pl. az úttól 6-700 m-re távolabb a Gyöngyös patak mentén. Az itteni feltárások nem ereményeztek prekeresztény  hamvasztásos temetkezésre utaló régészeti leletet. Minden bizonnyal a korábban a tereptani adottságokat követő  Borostyán-útra közvetlenül ráépülő letelepedés valamikor az avar kori népmozgások alatt tevődött át a Gyöngyös-patak közvetlen partjára, az állattartóknál megjelenő fokozott vízigény miatt.  

Kutyára természetesen ezek a népek is esküdhettek, még, ha nem is voltak szlávok.

A szilágynagyfalusi kurgán csoport esetében meg kell jegyezni, hogy a Meszes hegység platóján levő sírokhoz tartozó település a Nagyréten volt, elég szűk etnikai jelentőssége lehetett.

A talált ékszerek típusai a hasonló borsod-megyei előforduláson keresztül a keleti sztyeppékre mutatnak.

A modern régészeti álláspont átértelmezte az erdélyi urnasíros temetkezést, elvetette még a Prága-típusú kerámiák etnikumjelző szerepét is azzal, hogy az egyes longobárdoknál(?) is előfordult volt. Az általad ídézett 1986-os álláspont eléggé átpolitizált volt, a mindenhol szlávokat kereső igyekezet fénykorűához kapcsolódik.

A zala megyei és erdélyi birituális temetkezés nem támasztja alá, hogy az avarok mozgattak volna komplex szláv népeket, de nem kizárt, hogy egy-egy avar kori csoport termelési rendszerébe integrált szlávokat vagy más etnikumba tartozó, de szintén hamvasztással temetkező népeket.

A zala megyei birituális temetkezési előfordulásnál a sztyeppén legyőzött és a történelemből eltűt ant nép töredékeit gyanítják, egy a feltárás során előkerült poncholt övcsat alapján.

ANTIKOF - Antok legyőzője

"Samó birodalma csak látszólagosan volt bármilyen szervezettségű hatalmi alakulat"

Fredegar szerint ezek a félvérek mégiscsak keményen ellenálltak a kor egyik legerősebb hatalmának, "a hun elnevezésű avarok"-nak Samo 35 éves országlása során. Az más kérdés, hogy pánszlávisták, szlavofilek eltúlozhatják a birodalom jelentőségét.

"Hol vannak a sírjai az avarok által telepítgetett prekeresztény szlávjaidnak?"

A szlávokra köztudomásúlag a hamvasztásos temetkezés volt jellemző, halottaikat még a kurgánba temetkezés átvétele után is elégették (pl. szilágynagyfalusi csoport). Casus Monasterii Sancti Galli c. művébenaz 1060 körül elhunyt Ekkehard így beszéli el az agarenusok (avarok, var-khunok) egyik Sankt Gallen-i akcióját: "Kettő közülük felmászik a haranglábra abban a hitben, hogy a csúcsán levő kakas aranyból való, és nem lehetne az ily nevű helység istene, csak úgy, ha nemesfémből van öntve. Miközben az egyik erősebben kihajlik, hogy a lándzsájával lefeszítse, a magasból lezuhan az udvarba, és szörnyethal. A másik ezalatt Isten szentélyének a meggyalázására a keleti homlokzat tetejére mászott, és miközben hozzákészülődött, hogy a hasát ott kiürítse, hátrazuhant, és teljesen összetörte magát. Amint később Heribald elbeszélte, amikor e kettőt ajtószárnyak között égették". A fenti részletből három dologra érdemes figyelni. Egyrészt hogy a var-khunok a VI. század közepi vandálokhoz (onogurokhoz) hasonlóan gyűjtötték a nemesfémet. Másfelől hogy nem igazán gyakorolhatták őszintén a keresztyén hitet az "avarszlávok" a buzgó dunántúli térítés dacára, ha egyikük még a homlokzatot is szívesen összerondította volna. A harmadik dolog pedig, amire már korábban felhívtuk a figyelmet, hogy a veszélyes nemesfémvadász mutatványra feltehetően szláv katonát vezényeltek a tetőre, és üríteni készülő társa is hihetően szláv volt, máskülönben nem hamvasztották volna őket el. (Kb. az aknaszedő munka megfelelője volt ez a tevékenységi kör.)

Bóna István: "A délkelet-európai szláv népmozgalom ukrajnai anyaterületének 6–9. századi régészeti hagyatékát meglehetősen jól ismerjük (Prága-Penkovka-, Prága-Korčak-kultúrák, illetve -típusok), szláv csoportok elmozdulása, déli területeken való feltűnése tehát nyomon követhető, de csak általánosságban. A korai szláv települési és temetkezési mód puritán egyszerűsége miatt ugyanis kezdetben csak akkor lehet a telepeket és temetőket keltezni – s akkor is nagy nehézségekkel –, ha idegen fémtárgyak (elsősorban bizánci vagy avar ékszerek, esetleg ezek szláv utánzatai) és edények fordulnak elő bennük. A nagy népmozgalmak lezáródása után megtelepülő szlávság régészetileg először a Kárpátok külső peremén fogható meg. Észak-Moldvában Suceava-Şipot a legrégibb szláv település. A félig földbe vájt házak sarkában kőtűzhelyek [kamenica =’(kő)kemence’] foglalnak helyet, a házakban talált edények szabad kézzel formált, archaikus típusú fazekak (ún. „prágai típus”). Egy bronzfibula a település valamelyik korszakát a 7. század első felére rögzíti ... A Kárpát-medence legnagyobb szláv urnamezője Baráthely 2. temetője a Nagy-Küküllő déli partján. Egyúttal az egyetlen temető, ahol bizonyíthatóan jelentékeny számú avar (34 csontvázas sír, 2 ló-, ill. lovassír) népesség élt egy időben és együtt a szlávokkal (210 hamvasztásos sír – ebből 45 urnasír, a többi gödörbe helyezett „szórt hamvasztásos” temetkezés). Avar csontvázas temetkezések a temető egész területén találhatók. Tájolásuk kevés kivétellel a késő avar korra jellemző. A temetőben talált avar tárgyak (kengyel, zabla, öntöttbronz övdíszek, gömböcskékkel díszített fülbevalók, dinnyemag alakú gyöngyök, csiholóvasak és ugyanezen sírok edényei is!) 90%-ban a csontvázas sírokból kerültek elő. Rítusuk, viseletük, viseleti és temetkezési tárgyaik nem különböznek az Avar Birodalom más területeiről ismert, kevéssé tehetős, 8. századi avar falusi közösségek temetőitől ... Erdély 7–10. századi szláv hamvasztásos temetőiből vigasztalan, egyhangú kép tárul fel. Néhány kivételtől eltekintve (s ezek inkább kutatási vagy adathiánynak tűnnek) az urnatemetőkben „csontvázasan” temetkező kisebbség figyelhető meg. Rítusuk, sírmellékleteik, viseletük alapján ezek talán a szláv közösségek avar vezetői (Baráthely 2., Mihályfalva) avagy az avarokat képviselő és külsőségekben-szokásokban is követő, „avarrá” lett szláv vezetői voltak. A gödörben vagy urnában temetkező szláv többség elhamvasztott maradványaival csak elvétve temettek el néhány vaskést, tűzcsiholót, még ritkábban néhány ékszert: hajkarikát, fülbevalót, gyöngyöt. Régi probléma, hogy ez a szegénység pusztán temetkezési rítus, avagy a tényleges gazdasági és társadalmi viszonyok tükre. A helyzet valószínűleg bonyolultabb a kérdés ilyen leegyszerűsítésénél. A 6–7. században nyugatra és délnyugatra nyomuló szlávok anyagi kultúrájának külsődleges megjelenési formái elmaradottabbak voltak Európa más egykorú népeinél. Nemcsak a fazekaskorong nem ismerése mutatja ezt, hanem a saját vas- és bronzművesség hiánya avagy szinte őskori színvonala is. Földművelési és állattenyésztési ismereteik azonban nem sokban különbözhettek Közép-Európa germán törzseiétől, sőt településük és házaik sem. Az Al-Dunához nyomuló szlávok élén a bizánciaktól gyakran név szerint ismert és emlegetett harci vezetők – törzsfők – állottak, társadalmuk tehát már túljutott a kötött nemzetségi viszonyokon. Megtelepült, századokon át folyamatos földművelésről tanúskodó, legalább 30–40 putriból álló állandó falvaik (Kézdipolyán, Fiatfalva, Siménfalva, Székelyszállás stb.) látszólag ellentmondásban vannak szegényes urnatemetőikkel. De csak látszólag. Baráthelyen, Szenterzsébeten, Mihályfalván, Oláhtordoson az eddig megismert temetőrészletek hasonló folyamatosságot bizonyítanak, nem szólva arról, hogy ugyanannak az anyagi kultúrának a megjelenései." (Makkay László–Mócsy András szerk.: Erdély története a kezdetektől 1606-ig; Akadémiai, Bp., 1986)

Theotmar salzburgi érsek – valószínűleg 900 júliusában írott – levele IV. Benedek pápához: "...általatok küldetve jött három püspök, nevezetesen János érsek, Benedek és Dániel püspök a szlávok földjére, akiket morváknak neveznek ... megtagadták a kötelező adó fizetését király urainknak és azok hercegeinek, és háborús ellenállásba fogtak, és népünket támadni kezdték ... Amivel bennünket az említett szlávok vádoltak, hogy a hungarusokkal megsértettük a keresztény hitet, kutyára vagy farkasra és más felette gyalázatos és pogány dologra tettünk esküt és kötöttünk békét, és pénzt adtunk nekik, hogy Itáliába betörjenek ... azt a bűnt, amit mi tévedésből és egyetlen alkalommal elkövettünk, ők maguk sok éven át folyamatosan elkövették. Ők maguk fogadták be a hungarusok nem csekély tömegét, és azok szokása szerint saját álkeresztényeik fejét teljesen kopaszra nyírták, és a mi keresztényeinkre őket rászabadították ... Isten templomait felgyújtották, és minden épületet elpusztítottak, hogy egész Pannóniában, legnagyobb tartományunkban egyetlen templom sem található, amint azt az általatok rendelt püspökök is – ha be akarnák vallani – elbeszélhetik, hány napon át mentek, s az egész területet elhagyatottnak látták. Amikor pedig tudomásunkra jutott, hogy a magyarok betörtek Itáliába, igen kívántunk ugyanezek szlávokkal békét kötni"

A hungarusok (hunugurusok) vagy másként mondva a var-khunok régi fegyvertársait látjuk tehát magunk előtt, akik az aszályos éveket és a Nagy Károly-i múló epizódot követően kezdtek visszaszállingózni régi lakóhelyükre, mindenekelőtt a Dunántúlra, s onnan a frank helytartókat szépen elűzték. Ezek a szláv gyepűnépek esküdöztek tehát kutyára-farkasra Bulcsúékkal, s ők voltak azok is, akiknek két képviselője a Sankt Gallen-i templomtoronyból lezuhanva szörnyethalt... Ideje lenne végre lekapdosni a szemellenzőket.