"Samó birodalma csak látszólagosan volt bármilyen szervezettségű hatalmi alakulat"
Fredegar szerint ezek a félvérek mégiscsak keményen ellenálltak a kor egyik legerősebb hatalmának, "a hun elnevezésű avarok"-nak Samo 35 éves országlása során. Az más kérdés, hogy pánszlávisták, szlavofilek eltúlozhatják a birodalom jelentőségét.
"Hol vannak a sírjai az avarok által telepítgetett prekeresztény szlávjaidnak?"
A szlávokra köztudomásúlag a hamvasztásos temetkezés volt jellemző, halottaikat még a kurgánba temetkezés átvétele után is elégették (pl. szilágynagyfalusi csoport). Casus Monasterii Sancti Galli c. művébenaz 1060 körül elhunyt Ekkehard így beszéli el az agarenusok (avarok, var-khunok) egyik Sankt Gallen-i akcióját: "Kettő közülük felmászik a haranglábra abban a hitben, hogy a csúcsán levő kakas aranyból való, és nem lehetne az ily nevű helység istene, csak úgy, ha nemesfémből van öntve. Miközben az egyik erősebben kihajlik, hogy a lándzsájával lefeszítse, a magasból lezuhan az udvarba, és szörnyethal. A másik ezalatt Isten szentélyének a meggyalázására a keleti homlokzat tetejére mászott, és miközben hozzákészülődött, hogy a hasát ott kiürítse, hátrazuhant, és teljesen összetörte magát. Amint később Heribald elbeszélte, amikor e kettőt ajtószárnyak között égették". A fenti részletből három dologra érdemes figyelni. Egyrészt hogy a var-khunok a VI. század közepi vandálokhoz (onogurokhoz) hasonlóan gyűjtötték a nemesfémet. Másfelől hogy nem igazán gyakorolhatták őszintén a keresztyén hitet az "avarszlávok" a buzgó dunántúli térítés dacára, ha egyikük még a homlokzatot is szívesen összerondította volna. A harmadik dolog pedig, amire már korábban felhívtuk a figyelmet, hogy a veszélyes nemesfémvadász mutatványra feltehetően szláv katonát vezényeltek a tetőre, és üríteni készülő társa is hihetően szláv volt, máskülönben nem hamvasztották volna őket el. (Kb. az aknaszedő munka megfelelője volt ez a tevékenységi kör.)
Bóna István: "A délkelet-európai szláv népmozgalom ukrajnai anyaterületének 6–9. századi régészeti hagyatékát meglehetősen jól ismerjük (Prága-Penkovka-, Prága-Korčak-kultúrák, illetve -típusok), szláv csoportok elmozdulása, déli területeken való feltűnése tehát nyomon követhető, de csak általánosságban. A korai szláv települési és temetkezési mód puritán egyszerűsége miatt ugyanis kezdetben csak akkor lehet a telepeket és temetőket keltezni – s akkor is nagy nehézségekkel –, ha idegen fémtárgyak (elsősorban bizánci vagy avar ékszerek, esetleg ezek szláv utánzatai) és edények fordulnak elő bennük. A nagy népmozgalmak lezáródása után megtelepülő szlávság régészetileg először a Kárpátok külső peremén fogható meg. Észak-Moldvában Suceava-Şipot a legrégibb szláv település. A félig földbe vájt házak sarkában kőtűzhelyek [kamenica =’(kő)kemence’] foglalnak helyet, a házakban talált edények szabad kézzel formált, archaikus típusú fazekak (ún. „prágai típus”). Egy bronzfibula a település valamelyik korszakát a 7. század első felére rögzíti ... A Kárpát-medence legnagyobb szláv urnamezője Baráthely 2. temetője a Nagy-Küküllő déli partján. Egyúttal az egyetlen temető, ahol bizonyíthatóan jelentékeny számú avar (34 csontvázas sír, 2 ló-, ill. lovassír) népesség élt egy időben és együtt a szlávokkal (210 hamvasztásos sír – ebből 45 urnasír, a többi gödörbe helyezett „szórt hamvasztásos” temetkezés). Avar csontvázas temetkezések a temető egész területén találhatók. Tájolásuk kevés kivétellel a késő avar korra jellemző. A temetőben talált avar tárgyak (kengyel, zabla, öntöttbronz övdíszek, gömböcskékkel díszített fülbevalók, dinnyemag alakú gyöngyök, csiholóvasak és ugyanezen sírok edényei is!) 90%-ban a csontvázas sírokból kerültek elő. Rítusuk, viseletük, viseleti és temetkezési tárgyaik nem különböznek az Avar Birodalom más területeiről ismert, kevéssé tehetős, 8. századi avar falusi közösségek temetőitől ... Erdély 7–10. századi szláv hamvasztásos temetőiből vigasztalan, egyhangú kép tárul fel. Néhány kivételtől eltekintve (s ezek inkább kutatási vagy adathiánynak tűnnek) az urnatemetőkben „csontvázasan” temetkező kisebbség figyelhető meg. Rítusuk, sírmellékleteik, viseletük alapján ezek talán a szláv közösségek avar vezetői (Baráthely 2., Mihályfalva) avagy az avarokat képviselő és külsőségekben-szokásokban is követő, „avarrá” lett szláv vezetői voltak. A gödörben vagy urnában temetkező szláv többség elhamvasztott maradványaival csak elvétve temettek el néhány vaskést, tűzcsiholót, még ritkábban néhány ékszert: hajkarikát, fülbevalót, gyöngyöt. Régi probléma, hogy ez a szegénység pusztán temetkezési rítus, avagy a tényleges gazdasági és társadalmi viszonyok tükre. A helyzet valószínűleg bonyolultabb a kérdés ilyen leegyszerűsítésénél. A 6–7. században nyugatra és délnyugatra nyomuló szlávok anyagi kultúrájának külsődleges megjelenési formái elmaradottabbak voltak Európa más egykorú népeinél. Nemcsak a fazekaskorong nem ismerése mutatja ezt, hanem a saját vas- és bronzművesség hiánya avagy szinte őskori színvonala is. Földművelési és állattenyésztési ismereteik azonban nem sokban különbözhettek Közép-Európa germán törzseiétől, sőt településük és házaik sem. Az Al-Dunához nyomuló szlávok élén a bizánciaktól gyakran név szerint ismert és emlegetett harci vezetők – törzsfők – állottak, társadalmuk tehát már túljutott a kötött nemzetségi viszonyokon. Megtelepült, századokon át folyamatos földművelésről tanúskodó, legalább 30–40 putriból álló állandó falvaik (Kézdipolyán, Fiatfalva, Siménfalva, Székelyszállás stb.) látszólag ellentmondásban vannak szegényes urnatemetőikkel. De csak látszólag. Baráthelyen, Szenterzsébeten, Mihályfalván, Oláhtordoson az eddig megismert temetőrészletek hasonló folyamatosságot bizonyítanak, nem szólva arról, hogy ugyanannak az anyagi kultúrának a megjelenései." (Makkay László–Mócsy András szerk.: Erdély története a kezdetektől 1606-ig; Akadémiai, Bp., 1986)
Theotmar salzburgi érsek – valószínűleg 900 júliusában írott – levele IV. Benedek pápához: "...általatok küldetve jött három püspök, nevezetesen János érsek, Benedek és Dániel püspök a szlávok földjére, akiket morváknak neveznek ... megtagadták a kötelező adó fizetését király urainknak és azok hercegeinek, és háborús ellenállásba fogtak, és népünket támadni kezdték ... Amivel bennünket az említett szlávok vádoltak, hogy a hungarusokkal megsértettük a keresztény hitet, kutyára vagy farkasra és más felette gyalázatos és pogány dologra tettünk esküt és kötöttünk békét, és pénzt adtunk nekik, hogy Itáliába betörjenek ... azt a bűnt, amit mi tévedésből és egyetlen alkalommal elkövettünk, ők maguk sok éven át folyamatosan elkövették. Ők maguk fogadták be a hungarusok nem csekély tömegét, és azok szokása szerint saját álkeresztényeik fejét teljesen kopaszra nyírták, és a mi keresztényeinkre őket rászabadították ... Isten templomait felgyújtották, és minden épületet elpusztítottak, hogy egész Pannóniában, legnagyobb tartományunkban egyetlen templom sem található, amint azt az általatok rendelt püspökök is – ha be akarnák vallani – elbeszélhetik, hány napon át mentek, s az egész területet elhagyatottnak látták. Amikor pedig tudomásunkra jutott, hogy a magyarok betörtek Itáliába, igen kívántunk ugyanezek szlávokkal békét kötni"
A hungarusok (hunugurusok) vagy másként mondva a var-khunok régi fegyvertársait látjuk tehát magunk előtt, akik az aszályos éveket és a Nagy Károly-i múló epizódot követően kezdtek visszaszállingózni régi lakóhelyükre, mindenekelőtt a Dunántúlra, s onnan a frank helytartókat szépen elűzték. Ezek a szláv gyepűnépek esküdöztek tehát kutyára-farkasra Bulcsúékkal, s ők voltak azok is, akiknek két képviselője a Sankt Gallen-i templomtoronyból lezuhanva szörnyethalt... Ideje lenne végre lekapdosni a szemellenzőket. |
