Fischer munkáját A.L. Schlözer (1735-1809) tette igazán ismertté az 1768-ban kinyomtatott "Probe russischen Annalen", majd az 1771-ben kiadott "Allgemeine Nordische Geschichte" c. könyvével. A nagytudású Schlözer gyűlölte a magyarokat, ezért kapva-kapott Fischer ötletén, azaz hogy a vogul-jugri egyenlő a magyarokkal. Örvendezve emliti meg, hogy a vogulok rokonai, a szamojédok emberevők (Selbfresser), majd így folytatja: "a finn népek egyike sem uralkodó nép (ein herrschendes Volk), egyedül a magyarok voltak később kivételek, de ők sem egy uralkodásra termett nép volt, hanem a szomszédaik martaléka, játékszere, akiknek ennek következtében saját történelmük nincs is! (...keine eigene Geschichte haben). Ugyanígy a finneknek sincs saját történelmük, és ne feledjük C. Tacitus leírását sem: "A fennusok szörnyen vadak és undorítóan szegények, se fegyverük, se lovuk (!), se hajlékuk nincs. Füvet esznek, ruhájuk állatbőr, földön hálnak és egyetlen bizodalmuk a nyíl...még vágyaik sincsenek." Ezek tehát a magyarok rokonai!
Az 1795-ben megjelent "Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen" c. könyvében pedig így ír: "a magyar hordák (die Magyarén Horde) keleten a besenyőktől rettegtek, nyugaton pedig hosszú éveken át a hatalmas Germániát (gewaltige Germanien) fenyegették, ámbár az az igazság, hogy ennek nem az erejük, nem a sokaságuk és legkevésbé a hadművészetben mutatott vitézségük volt az oka". Schlözer egy kukkot sem tudott magyarul, a magyar vármegyéket pl. így írta le "magyarul": "Soli" (Solt vm.) , "Comorn" (Komárom vm.), Zschongograd" (Csongrád vm.), a székelyekről pedig az állította, hogy magyarul beszélnek ugyan, de durván, érdesen (gröber) és beszédjükbe egy ismeretlen nyelv (!) sok szavát keverik bele.
Igen sajnálatos, hogy előbb Sajnovics János (1733-1785), majd Gyarmathi Sámuel (1751-1830) kiszolgálóivá váltak a súlyosan elfogult és nagyon felületes német íróknak.
A gyengeelméjű VII. Keresztély dán király óhajára 1768-ban Hell Miksa és Sajnovics János, mint jezsuita papok Skandináviába, Vardő szigetére utaztak, ahol a lapp és a magyar nyelv nagyfokú hasonlóságára figyeltek fel. Sajnovics János a német Hell állandó ösztökélésével dolgozott és nagy művét 1770-ben Hágában jelentette meg (De-monstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse.) A sors csúfos iróniája, hogy az öntelt Schlözer, még az ő tételeit hirdető Sajnovicsot is kigúnyolta, magyar volta miatt!, mondván: nevetséges, hogy Sajnovics "új felfedezésről" beszél, holott a lapp-finn-magyar rokonság 1717 óta "közismert"! Persze, folytatta Schlözer, a magyarok minderről semmit sem tudnak, illetve amit tudnak, az rossz és alaptalan (schlecht und unbegründet).
Gyarmathi Sámuel (1751-1830) voltaképpen orvosként barátkozott össze A. L. Schlözer-rel 1795-ben Göttingában, és bár addig a szkíta-hún-avar-török rokonság lelkes híve volt, most Schlözer hatására és nyomására bősz hirdetője lett a finn-magyar rokonság elméletének. Nyomban meg is írta az "Affinitas linguae hungaricae" c. munkáját (Göttingenben jelent meg 1799-ben), amelyben Pray György és a francia Deguignes nézeteit rémesnek és szörnyűnek titulálja, s az már oly zavaros, hogy a történészeknek non plus ultra! De Pray György nem hagyta magát. Elismerte ugyan a finn, a lapp, a permi és ugor nyelvek, valamint a magyar nyelv közötti megegyezéseket, ám a rokonság elméletét elutasította.
Nem is akadt magyar tudós jó félszáz esztendeig, aki felkarolta volna az idegenek tanait. Sajnovicsékat általában mindenki elítélte. Barcsai Ábrahám egyik versében így írt erről:
Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket,
Ki Lapponiából hurcolja nyelvünket!
Erősen hittek továbbra is a magyarság keleti és kaukázusi |
