Keresés

Egy kis olvasni való a ferfikosar.hu-ról:

Horváth Imre: „Megfiatalodó ASE-t láthatnak majd a szurkolók”

Megjárta a pokol tornácát, majd innen kapaszkodott fel egészen a csúcs közelébe. S mindezt egyetlen szezon alatt. Horváth Imre rutinos edző, ám még az ő nem éppen unalmas szakmai karrierjében sem mondható szokványosnak a 2009–2010-es évad.

A bajnokságot a Szolnok vezetőedzőjeként kezdte, ám mindössze nyolc meccsen ülhetett az Olaj KK kispadján, aztán távoznia kellett a klubtól (amelyhez pedig pályafutása eddigi legnagyobb sikere, a játékosként kiharcolt bajnoki arany kapcsolódik). Viszonylag rövid ideig volt azonban csak partvonalon kívül, február közepén ugyanis átvehette a címvédő, ám akkoriban erősen botladozó Atomerőmű SE irányítását. Noha a bemutatkozó mérkőzésen kikaptak Körmenden, az ASE végül a második helyen zárta az alapszakaszt, majd egészen a döntőig menetelt, a fináléban viszont már nem bírt a Zalakerámia ZTE-vel.

A bajnoki aranycsata óta az Atomerőmű SE gyakran szerepel a hírekben, az ezüstérmes gárda ugyanis jó néhány kulcsemberét elveszítette, akiknek a helyére többnyire fiatal tehetségek érkeztek. Mindez azt sejteti, hogy a 2010–2011-es szezonban új fejezet kezdődhet a paksi kosárlabda történetében, ami újfajta szakmai kihívást jelent Horváth Imre számára is. Hogyan élte meg az előző évad történéseit, mire számít az új bajnokságban? – erről is beszélgettünk a 46 éves szakemberrel.

– Első szóra, készségesen vállalkozott az interjúra, mégsem volt könnyű időpontot egyeztetnünk. Pedig korábban azt nyilatkozta, hogy a pécsi edzőtovábbképző után elvonul vakációzni.

– Szívesen foglalkoznék egy-két héten át kizárólag a családommal, és adnám át magam a nyaralás örömeinek, de más az álom és más a valóság – mondta Horváth Imre, akit állandó lakhelyén, Debrecenben értünk el. – Új csapat épül Pakson, ám a keretünk még nem teljes, bizonyos posztokra javában keressük a játékosokat. Először természetesen a magyar kontingenst kell feltöltenünk, majd ennek ismeretében kiegészíteni a társulatot a légiósokkal. Úgyhogy mostanság megállás nélkül böngészem a statisztikákat, elemzem a profilokat, s nézem a videókat, DVD-ket.

– Eszerint lőttek a nyaralásnak?

– Ezt nem mondtam. A terv az, hogy a családdal leköltözünk a fonyódligeti nyaralóba szűk egy hónapra, s ha valami sürgős teendő akad, onnan ugrom át Paksra, vagy jövök vissza Debrecenbe. Szeretnénk egy-egy kirándulással felfedezni Dunántúlt is, amelynek számtalan csodás része van, de nem, vagy csak keveset tudunk róla.

– Árulja el, mi az, ami igazán pihenteti? Zenét hallgat, netán kiül a vízpartra pecázni?

– A zene és a vízpart is stimmel. Nagyon szívesen gyönyörködöm a tájban. Fonyódligettel szemben ott van például a Badacsony, erre a pompás látványra nem lehet ráunni.

– S egy-egy ilyen meditáció közben eltöpreng az előző szezon történésein is?

– Különleges évad volt, szó se róla. Szolnokon kezdődött, de november közepére „elfogyott körülöttem a levegő”, és végül közös megegyezéssel elváltunk egymástól. Ez így szépen hangzik, de korántsem volt ennyire könnyű feldolgozni a történteket…

– Tulajdonképpen mi volt a baj?

– Pontosan én sem tudom, azóta is keresem az okokat. Épp az a nehéz az egész ügyben, hogy konkrétan soha senki sem fogalmazta meg, mi is a gond velem. Tippjeim azért persze vannak…

– A közönség, ugye?

– Tény, hogy volt bizonyos feszültség köztem és a drukkerek egy része között. Azt sem tagadom, hogy annak idején, 1995-ben még játékos koromban konfliktusba keveredtünk.

– …ez volt az a bizonyos „bemutogatós eset”…

– Így van, de ennek már másfél évtizede, s érzésem szerint nem volt olyan súlyú a nézeteltérés, hogy ennyi idő után is törvényszerűen mérgeznie kellene a kapcsolatot köztem és az Olaj-tábor között. Ehhez társult néhány szezon eleji vereség, ámbár akkor is szikrázott a levegő, amikor éppen nyertünk. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez az állapot hosszabb távon nem tartható fenn, ekkor döntöttünk a klubbal a közös megegyezéses válás mellett.

– Miként viselte el, hogy csomagolnia kell? Könnyen túllépett rajta, vagy mély nyomokat hagyott önben ez a rövid időszak is?

– Olyan típus vagyok, aki eleve hosszasan rágódik a történteken. Egy-egy vereségen is képes lennék akár hetekig is tépelődni. De éppen az edzői pálya tanított meg arra, hogy bizonyos esetekben, bármennyire fájdalmasan is érintett az adott ügy, muszáj továbblépni. Ezzel együtt nem volt könnyű a szolnoki szakítást követő néhány hét, hónap.

– Mit csinált, amikor nem volt állása? S kérem, ne hozza elő most azt a rettenetes edzői panelt, hogy „végre pihenhettem egy jót, s volt időm szakmailag képezni magamat”!

– Pedig ez az az eset, amikor a „panelben”, ahogy ön nevezte, sok az igazság. Én például folyamatosan ingáztam Szolnok, Debrecen és Kecskemét között, hogy láthassam a feleségemet és a gyermekeimet; november közepétől viszont sokkal több időt tölthettem velük. Aztán nekiláttam az addig összegyűlt szakmai feljegyzéseim rendszerezéséhez, s közben eljártam konditerembe is, vagyis volt időm saját magammal is törődni. De mielőtt az a vád érne, hogy már-már idilli képet festek, azt is be kell vallanom, a levegőben kimondva, kimondatlanul azért ott lebegett a kérdés és most hogyan tovább? Mikor lesz legközelebb lehetőségem edzősködni? Vajon mennyi ideig tart a kényszerpihenő?

– Mikor jött volna el az a pillanat, amikor elveszíti a nyugalmát, és a jövőért való egészséges aggódás idegeskedésbe csap át?

– Nem tudom megmondani, tényleg nem. Biztos van egy időtáv, ami már kikezdi az ember önbizalmát, idegeit, de szerencsére ennyire nem fajultak el a dolgok. Februárban befutott az Atomerőmű SE ajánlata, s visszatérhettem a sportág vérkeringésébe.

– Hogyan zajlik egy efféle megkeresés? Ül az edző otthon a foteljében, ujjaival dobol az asztalon, aztán egyszer csak megcsörren a telefonja, a vonal túloldalán pedig a leendő klubjának elnöke beszél?

– Majdnem. Az én esetemben az első hívás a menedzseremtől, Vinkó Lászlótól érkezett. Elmesélte, hogy Pakson lemondott Dzunics Braniszlav, s megkérdezte, ajánlhat-e az ASE vezetőinek figyelmébe? Kértem egy óra gondolkodási időt, megbeszéltem a dolgot a feleségemmel, majd visszahívtam, s azt mondtam, hogy rendben. Ez persze önmagában még nem jelentett garanciát arra, hogy én leszek a befutó, de aztán megkeresett Tóth János is, és utána már gyorsan pörögtek az események. Egy hétfői napon találkoztunk Budapesten a szakosztályelnök úrral – az ASE ekkor éppen Romániában tartózkodott a Közép-európai Kosárlabdaliga (CEBL) négyes döntője kapcsán –, s meg is állapodtunk a közös munkáról. Csütörtökön tartottam az első edzést a csapatnak, a hét végén pedig Körmenden már bajnoki meccset vívtunk.

– Jól érzi magát a beugró szerepkörében, vagy inkább ódzkodik attól, hogy menet közben vegyen át egy csapatot?

- Ez a szakma már csak olyan, hogy időnként szezon közben kell átvenni az irányítást. A peches szolnoki időszak után megadta a sors, hogy egy másik bajnokesélyeshez kerüljek, én pedig saját magamnak is bizonyítani akartam, hogy nem felejtettem el a mesterséget. Egyébként a pályafutásom során ez már a harmadik beugrásom. Debrecenben 2005-ben az alapszakasz utolsó fordulója előtt ültem le a Vadkakasok kispadjára, s végül ezüstérmet nyertünk, Kaposváron pedig 2007 novemberében lettem vezetőedző; ott a bennmaradás volt a cél. A paksi beugrás volt eddig szakmailag a legkomolyabb kihívás, hiszen igen nehéz sorsolás előtt állt a csapat, egymás után játszottunk a keményebbnél keményebb ellenfelekkel.

– Mi volt a feladat?

– Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem volt hivatalos célkitűzés. Én magam célként azt tűztem ki, hogy minél több győzelmet szerezzünk a hátralévő mérkőzéseinken, amelyekkel minél előkelőbb helyen végezhetünk az alapszakaszban. Bevezetésként ugyan kikaptunk Körmenden, de aztán egyre-másra jöttek a győzelmek, s végül a reguláris szakaszt a második helyen zártuk. Az igazat megvallva nem fogadtam volna rá nagy összegben, hogy ilyen sok győzelmünk lesz, de ezen menet közben nem filozofálgattunk, meccsről meccsre haladtunk előre. A PVSK-PANNONPOWER elleni utolsó mérkőzés előtt sem számolgattunk. Arra törekedtünk, hogy nyerjünk, aztán vártuk a híreket a Szolnok körmendi vendégjátékáról. A MJUS-Fortress végül nyert, így a hármas kör alapján miénk lett az alapszakasz második helye. A sors fintora, hogy az ASE végül azért is lehetett a Szolnokot is megelőzve a második, mert az alapszakasz első körében is megverte az Olajt.

– …amelynek akkor még ön volt a vezetőedzője…

– Így van…

– Pakson eleinte az edzői vagy a pszichológiai erényeire volt-e nagyobb szükség?

– Mindkettőre, persze, s mikor melyikre jobban. Sok beszélgetés kellett ahhoz, hogy megismerjük egymást, hogy tisztázzuk: mi lehetett a gond korábban, milyen okok hátráltatták az eredményesebb szereplést. A csapatnak volt két olyan vezéregyénisége Mészáros Zalán és Gulyás Róbert személyében, akik ma bármely magyar klubnál meghatározó játékosok lehetnének – velük természetesen az elsők között ültem le. De nem csak a kosarasoktól, a másodedzőtől vagy a vezetőktől származó információkat vettem figyelembe, hanem a szurkolóktól, sőt az ellenszurkolóktól származókat is. Ami pedig a szakmát illeti: nyilván más felfogású, más szemléletű edző vagyok, mint Dzunics Braniszlav, mégis azt gondolom, hogy ebben a helyzetben az embernek építenie kell az elődje munkájára. Hiba lett volna, az idő hiányában, szakmailag mindent felforgatni. Változtattunk bizonyos dolgokban, ami szerintem szükséges volt, ami bevált, azt tovább csiszolgattuk, ami nem ment, nem erőltettük. Emellett egyre-másra jöttek a győzelmek, márpedig a sikernél jobban semmi sem kovácsol össze egy társulatot. S nálunk remek kis közösség alakult ki; bizonyság erre, hogy jó néhány meccset sikerült vesztettnek tűnő helyzetből, az akarati tényezőkre alapozva a magunk javára fordítanunk.

– Hogyan illeszkedtek bele e gépezetbe a légiósok? Egyáltalán: ők érezték, hogy az edzőváltás egyúttal a csapatra kimondott kritika is?

– Érdekes helyzet alakult ki, hiszen Jerome LaGrange nagyjából előttem egy héttel érkezett meg, Tory Walker pedig nem sokkal az után, hogy hivatalba léptem. Velük és a másik két amerikaival, Anthony Dill-lel meg Ivory Clarkkal is elbeszélgettem. Azt gondolom, hogy egy edzőváltáskor a játékosoknak is fel kell ismerniük, hogy egy sikertelenebb sorozat nem kizárólag egy edző nyakába varrható. Így az amerikaiak is beálltak a sorba, és amíg egészségük engedte, húzóemberei voltak a csapatnak.

– No, igen, a sérülések: ilyen pechszéria, mint amilyen a Paksot sújtotta, ritka egy csapat életében. A playoffban már azt várta az ember, mikor szállnak be játszani a segítőjével, Schmidt Bélával együtt…

– Kapaszkodjon meg, amikor már tízen sem voltunk a tréningeken, én is pályára léptem, hogy gyakorolni tudjunk. Sose találná ki, pedig igaz: center játszottam… A sérüléshullám már korábban is elért minket, a hét elején sokszor hat-hét játékossal edzettünk, s csütörtök lett, mire a sérülteket sikerült harcképes állapotba hozni vagy összedrótozni, azaz normális csapatedzést tarthattunk. Tulajdonképpen csak azt sajnálom, hogy már soha nem derülhet ki, mire lettünk volna képesek a Zete elleni döntőben, ha mindenki a rendelkezésemre áll.

– Eszerint amúgy nincs hiányérzete?

– Legfeljebb a finálé negyedik meccse miatt, amikor az első félidőben jól tartottuk magunkat, a szünet után viszont nagyon rosszul kosárlabdáztunk. Pedig, ha otthon sikerül győznünk, az ötödik találkozón már bármi előfordulhatott volna – bár rögvest hozzáteszem, a Zalaegerszeg az egész éves teljesítménye alapján teljesen megérdemelten hódította el a bajnoki címet.

– A Debrecennel vagy az Atomerőművel szerzett ezüstérmet érzi szakmailag értékesebbnek?

– Talán a paksit. A Vadkakasokat a playoff kezdete előtt vettem át, márpedig a rájátszásban olyan sűrű a menetrend, hogy edzésre alig-alig jut idő, vagyis érdemben kisebb mértékben lehet belenyúlni egy csapat játékába.

– Amikor az ASE-csarnokban véget ért a 2009–2010-es döntősorozat, már tisztában volt azzal, hogy ezzel lezárult egy korszak a paksi kosárlabdázás történetében?

– Abban a pillanatban azt sem tudtam, én maradok-e az edző, a megbízatásom ugyanis a meccs lefújásával véget ért. Az éremátadás után szólt először a szakosztályelnök úr arról, hogy felajánlja a folytatás lehetőségét. Ekkor egyetlen dologgal voltam tisztában, mégpedig azzal, hogy Gulyás Róbertnek ez volt az utolsó szezonja. Robi nagyon sokat szenvedett a térdproblémái miatt, így hangsúlyosan megérdemel minden tiszteletet mindazért a segítségért, amit a pályán és a pályán kívül nyújtott a csapatnak. Minden más, a játékoskeretet érintő konkrét változásról csak ezután értesültem.

– Akkor volt meglepetés, bőségesen, elvégre Horváth Ákos Szolnokra, Kiss Zsolt pedig Szegedre igazolt, míg a fiatal Medve Máté a Kaposvárt választotta, s várhatóan Panta István sem marad. A helyükre viszont a honosítás előtt álló Jan Pavlik kivételével kizárólag fiatalok érkeztek, Tóth Péter, Horti Bálint és Faragó Péter. Talán nem túlzás azt állítani, hogy „érdekes szezon” előtt áll az Atomerőmű SE…

– Nem vitás, lesz munkánk bőven, alapjaiban kell újjáépíteni a társulatot. Nem állítanám, hogy a döntő lefújásának pillanatában efféle újdonságokért sóhajtoztam, ugyanakkor azt mondom: nagyon izgalmas szakmai kihívás előtt állunk. Szerencsére a szituáció nem ismeretlen számomra, hiszen tavaly nyáron Szolnokon öt héten át kizárólag fiatalokkal készültünk a szezonra, a válogatottak ugyanis a nemzeti együttessel dolgoztak, a légiósok pedig még nem érkeztek meg. Jó és pozitív élményeim vannak erről az időszakról, több játékos a felkészülési meccseken is megvillantotta a tehetségét. Az építkezés tehát a Tiszaligetben működött, most ugyanezt kell elérni Pakson is, igaz, egy egész szezonra elnyújtva a folyamatot.

– Ezt az új helyzetet azonban nem csak a csapaton belül kell feldolgozni, hanem meg kell értetni, el kell fogadtatni a szurkolókkal és a szponzorokkal is, akiket joggal kényeztetett el az utóbbi évek sikersorozata.

– Korai lenne ma még bármiféle esélylatolgatásba kezdeni, elvégre egyelőre a keret magyar része sem teljes, a légiósok kiválasztása meg majd csak ezt követően lesz esedékes. Az biztos, hogy egy megfiatalodó ASE-t látnak majd a szurkolók. Azon leszünk, azért dolgozunk augusztus kilencedikét követően minden nap, hogy ne csak szerethető, hanem eredményes is legyen a paksi kosárlabdacsapat a jövőben is.

Így legyen, ámen.