Hogy ezt a barátsággal végződő történetedet hol adtad elő első ízben, arról nyilván fogalmam sincs, s nincs is kedvem utánanézni.
Másik: az újrakezdésedhez sok erőt kívánok!
Ezek után térjünk a tárgyra: engem nem mart meg senki, az "emberekben való hit" kérdése pedig nálam nem merül ki a jószándékban, vagy segítésben, ami persze fontos, de nem tudom, hogy melyik egyszeri segítségemre gondolhatsz; soha, sehol nem írtam ilyesfajta sztorikat magamról, személyesen pedig tudtommal nem ismerjük egymást. No, szóval, a lényeg, hogy ezt a részét egyáltalán nem értem.
Veled ellentétben azonban én már valóban nem hiszek az emberekben, de legalábbis minden emberben biztosan nem. Ez persze nagyon szomorú, s talán mégszomorúbb, hogy ehhez még nem is mart belém soha senki. Még átvitt értelemben sem. Az emberek többsége ennél sokkal kifinomultabb gonoszságokról tesz tanúbizonyságot, s nem csupán egy-egy konkrét esetben, hanem gyakorlatilag folyamatosan, nap mint nap. Hogy mit értek ez alatt, azt felesleges volna ide begépelni, inkább könyvet lehetne erről kiadni, ha volnának ilyen ambícióim. Úgyhogy ide csak egy példa: rendkívül sok embert látok a környezetemben, akiknek már nagyon kevés örömük van, de ez a kevéske általában az embertársaik kárának az öröme. Nemegyszer láttam pl. olyan jelenetet, hogy egy depressziós kinézetű ember arcára újra élet költözött néhány pillanatra - mert látott valakit megbotlani. Roppant egyszerű pálda, de legalább világos. Itt tartunk ma. Már ennyi kis szerencsétlenség is, ami mással történik, elég valakinek, hogy picit javuljon a közérzete. Tudod, ehhez hasonló példákat a végtelenségig lehetne sorolni, de szerintem ez az egy is elég ahhoz, hogy láthassuk: nagyon mélyen vagyunk. |
