Nem hiszem, hogy a "bűntudatnak" köze lenne ahhoz, hogy az ember monogám vagy poligám beállítottságú. A monogám ember a partnere előtt szégyelli, ha félrelép, úgy éri, hogy becsapta őt, hogy nem is méltó igazán az ő szeretetére és bizalmára, ezért alakul ki a bűntudata. Bűn az, amit másokkal szemben vétünk. Nálam ilyen érzés nincs. Én csakis magam felé és nem a párom felé érzek bármiféle "bűntudatot", de bennem fel sem merült, hogy ezt az érzést annak nevezzem.
biztos, hogy poligám vagy? Egy igazi poligám nem érez ilyen mély bűntudatot pláne nem a poligámia alapvető hatásai miatt.
Én úgy fogalmaznék, hogy szerintem poligám...voltál...ezért belül rettegsz egy olyan kapcsolattól, ami már monogámia lenne. De ez utóbbit még nem ismered és előre tervezett megcsalással védekezel az ismeretlen új dologgal szemben.
ja és mielőtt bárki félreértené...mindegy, hogy te csalsz meg valakit vagy téged csalnak meg, egy idő után mindenképpen rájössz, hogy lelekileg nem jó dolog. És akkor elkezdesz rettegni attól, hogy ha valaki fontos lesz egyszer neked akkor az majd megcsal. Ugyanúgy mint a másik, vagy ugyanúgy ahogy te teszed mással.
Biztosan belegondoltál már, hogy - ha te másra gondolsz miközben egy sráccal vagy - hátha ő is másra gondol. Ez az egész maga a bűn nélküli bűntudat.
Addig jó, amíg még érzel bűntudatot amikor csak eszedbe jut a másik miközben az egyikkel vagy. Te tulajdonképpen saját magad miatt félsz és ezen más nem is tud sokat segíteni.
akit mélyen érint egy megcsalás és ráadásul monogám is, az általában ki akarja ölni a szerelmet magából mert fél az újabb megcsalástól. Én nekem jórészt sikerült kiölni, de nem vagyok rá büszke....6 éve nem bízom meg senkiben...21 éves korom óta...
Mostanra már egy kapcsolat mélyebb nyomot hagyó emlékeit is sikerül 3 nap alatt kiirtani magamból. Így nem is marad jó emlékem a szerelemről...
Nem javasolt követni a példámat mert sok kárt okoz. Még én sem tudom, hogy jövök majd ki belőle.
...ugyan miért ne lehetne szerelem?
...és miért ne lehetne valaki iránt valami hihetetlen bizodalmam, miközben van valaki más is az életemben?
(Jegyzem, az itt a fórumon sokszor emlegetett ESZO könyv is arról ír,hogy nem szerelem kell a jó szexuális élethez, hanem elsősorban bizalom a partnerek közt)
...mindenki csak a technikai részt olvassa, a lelki motívumok a levegőben lógnak?!
Ha szerelmes vagy az bizony nem maga a halál. Ha nem engeded kiteljesedni, rengeteg mindenről maradsz le.
Ha félsz is a fájdalomtól, nem élhetsz így egy életen át. Fájni most is fáj nem?
Úgy lesz teljes az életed, ha a szerelmet teljesen megéled.:-)
(És akkor nem jönnek a szörnyű képzetek.)
Eddig azt gondoltam (én botor), hogy a férfiak azok, akik különösebb érzelmek nélkül képesek ilyen kapcsolatot létesíteni (elég ha a nő jól néz ki, és kicsit kacér).
Szerintem ezzel csak bünteted magad. Ne tedd. Nem leszel jobban kiszolgáltatva, mint most. Csak így sokkal pocsékabbul érezheted magad.
Jellemezhetnek valakit erős érzelmek, attól nem lesz jobb, ha így próbálod eltávolítani az érzést.
Ne félj. Az csak megkeseríti a szép napokat is.
hhűűűűű baz....
ez is egy szemléletmód.
te atyaúristen....
talán ne nevezd szerelemnek a dolgot.
én akkor léptem félre, amikor már nem voltam szerelmes. addig viszont rá sem tudtam nézni más nőre.
Szinte minden kapcsolatomat úgy indítottam, hogy rögtön meg is csaltam. Dacból, önigazolásból, hogy bebizonyítsam magamnak, nem vagyok rászorulva arra a férfira, nem vagyok kiszolgáltatva az érzelmeimnek.
A félrelépéssel megkönnyebbültem mindig. Nem szexuálisan, hiszen mi az az egy kefélés a partnerrel folyamatosan és egyre bizalmasabban élvezett szexelésekhez képest?
Életem szerelme ugyancsak poligám, legalábbis elméletben. Eddig a gyakorlatban ennek nem mutatta jeleit. Közös álláspontunk, hogy képtelenség egy életen át egyetlen testhez kötődni. Maximálisan egyetért velem ezekben a kérdésekben, olyan partner, amilyenre mindig vágytam.
Ennél fogva akár legálisan is félreléphetek. Meg is tettem, még az elején. A szokásosnál erősebben éreztem veszélyeztetve magam, túlságosan szeretem őt, és tudom, mennyire csőlátásúvá képes ez tenni. Nem akarom megfojtani a szerelmemmel.
S hogy legalább azt hazudhassam magamnak, hogy nem vagyok a rabja, biztos vagyok benne, hogy még máskor is meg fogom csalni. Illetve ez nem is megcsalás, ha mindketten deklaráltuk, elfogadtuk.
Mégsem mondom el neki. Pedig el sem veszíteném vele. Sőt, talán megkönnyebbülne, hogy nem ragaszkodom hozzá annyira. Néha ugyanis olyan érzésem van, hogy félt engem a szerelmem hőfoka miatt. Félt engem, hogy csalódni fogok benne, kiábrándulni belőle, mint eddig mások. Ezen én csak mosolygok. Nem bennem nem bízik, hanem magában. Kis csacsi.
Gondolom, felvetődik a kérdés, hogy ha annyira szeretem, miért kell más is?
Jelenleg nem kell más. Minden érzékszervem rá fókuszál, pedig nem rövid ideje vagyunk együtt. Viszont tartok tőle, hogy mi lesz, ha egyszer majd nem csak elméletben lesz poligám. Hogyan viselem majd el, ha tudomást szerzek egy esetleges "félrelépéséről"? Ez kettős mérce, tisztában vagyok vele. Akasztják a hóhért...
Felőlem "megcsalhat", csak ne tudjak róla, szóval a régi lemez. Nem is korlátozom, azt én sem viselném el.
Mégis, amikor kapcsolatunk elején ott volt az a másik férfi, életemben először szörnyen éreztem magam. Soha nem történt még velem az, ami akkor: mindenütt a szerelmemet láttam. A másik férfi ölelt, és a szerelmem arca volt előttem, az ő illatát éreztem szó szerint... Ilyet eddig csak másoktól olvastam, s átélni borzasztó volt. Mintha egy sötét mocsárban merültem volna el egyre mélyebben, s végül annyira felzaklatott a dolog, hogy sírni kezdtem.
Miért, miért, miért? Azóta csak elméletben merek félrelépni. Tudom, hogy saját magam próbájaként meg fogom tenni hamarosan megint, és előre rettegek, hogy ismét ugyanaz a kudarc fog érni: hogy nem tudok a szerelmemtől fizikailag elszakadni... Pedig én poligám vagyok! Én nem akarok egy embernek kiszolgáltatva lenni...
Mindenféle tanmese azért olyan roppantul egyszerű, hogy a gyerek megismerkedjen a jó és a rossz fogalmával. Jó, ha segítesz a másikon, jó, ha becsületes vagy stb., és rossz, ha bántod a másikat, ha hazudsz stb. A gyerek sokáig nem látja a maga bonyolultságában a világot. A Piroska és a farkas esetében sem állhatsz neki magyarázni, hogy de annak a szerencsétlen farkasnak is kell valamit időnként enni, és a gonosz mostoha lelkivilágát sem boncolgathatod a gyereknek, mondván, hogy nem elég a szegény asszonynak, hogy két lányát egyedül kell nevelnie, és akkor még az új férje is rásózott egy gyereket, tehát érthető, hogy mérges lett, amikor megtudta, hogy arról is neki kell gondoskodnia. Vagyis a gyerekek elég hosszú ideig sarkítanak.
Mindemellett meg kell tanulniuk megbocsátani is. A megbocsátás igénye csak akkor jelentkezik - legalábbis szerintem -, amikor érzelmileg már eltávolodtunk a dolgoktól annyira, hogy higgadtan tudjunk gondolkodni. A megbocsátással együtt aztán a szeretet ismét felszínre törhet, akár a régi erővel is.
Aztán ott van a szülői minta kérdése is, és ez fontos. Érdemes végiggondolni, mennyit merít egy gyerek az efféle szituációkból. Rájön-e arra, hogy milyen hasznos dolog hazudni, vagy azt szűri le, hogy becsapottként nagyon rossz élni, esetleg azt tanulja meg, hogy egy nőnek mindent el kekk tudni viselni, amit a férje művel vele, vagy kedvet kap ahhoz, hogy a fiatal éveiben ő is sokszor kirúgjon a hámból, vagy arra ösztönzi, hogy soha ne menjen férjhez, és ezer egyéb ilyen lehetőség létezik.
Megint azon a véleményen vagyok, hogy nem szabad elhamarkodottan ítélkezni, pláne kapásból elítélni azt, hogy hogyan viszonyul a gyerek bármelyik szülő bármely tettéhez. Én természetesnek válem, hogy a lassan nővé érő lányom jóval keményebben ítéli meg az apja tettét, mint én. Egyébként pedig úgy látom, ez az érzés egyelőre erkölcsi és lelki tartást is ad neki. Az én feladatom az, hogy az undort lassan megértéssé alakítsam át, de ez csakis a helyzet megoldásával érhető el.
"A valodi ertekekre kellene helyezni a hangsulyt... a szeretet meg a felelosseg lenne az elsodleges... ketelkedem az olyan eszmek nemessegeben, melynek eredmenye hogy a gyerek undorodik az apjatol."
Senki sem vitatja, hogy ennek így kellene lennie. Nem tudom, hogy egy gyerekből mikorra lehet kinevelni az automatikus ószövetségi "fogat fogért" elvet, a "természetes igazságérzetet" – ha kinevelhető egyáltalán. Az ő reagálásukból ezért nem lehet következtetni a nevelők eszméire. Szvsz az undor itt nem a nemes eszméktől, hanem épp az ettől való elfordulás miatt van. Önmagában az eszmék sem biztosítják a törésmentes, boldog párkapcsolatot, ha az egyik fél olyan gyenge, hogy az esze, a lelke helyett más szervére hallgat.
>A gyerek természetes igazságérzete turi igen rosszul
Latod az nagyon konnyen lehet. Kar is ezt a gyerekre korlatozni.
Az a "termeszetes igazsagerzet" teljesen szembe megy pl. a kereszteny elvekkel. Azzal a sok mindennel, amit Jezus hirdetett. Hoyg a kesobb jovoknek ugyanaz jut, mit a korabban kezdoknek. Hogy Isten napja ugyanugy sut bunosre mint a nembunosre. Hogy a tekozlo fiunak jobban orl az apja, mint annak, aki vegig mellette volt, meg okrot is vag neki. Hogy egyeseknek tobb talentum lett kiosztva mint masoknak. Hogy a menyek orszagaban akinek sok van meg tobb adatik, akinek keves, meg az is elvetetik. Hogy boldogok akik szomjaznak, boldogok akik gyaszolnak, boldogok, akiket uldoznek. Hogy nem kell szembeszallni a gonosszal, hanem engedni neki, es elmenni akar egy helyett ket merfoldre. Hogy aki elvesz toled valamit, annak meg tobbet kell adni. Meg annak is kell adni, akirol tdod, hogy nem adja vissza. Es meg hosszan sorolhatnank.
Jezus fokent azert megvalto, mert attol a bizonyos termeszetes igazsagerzettol segit megszabadulni -- ami leginkabb konnyek forrasa, nekem, neked es masoknak.
>Az idézett mondattal egyetértek, csak nem pont úgy, ahogy azt te gondolnád...
Orulok, hogy egyetertesz. Azon hogy ismerni veled a gondolataimat meg kicsit felvonom a szemoldokom, ha arra utalsz, hogy ismered a gondolataimat. ;-) A kijelentessel persze nem tudok vitatkozni, nincs ket ember, aki ugyanugy gondolna a dolgokat, es az egyetertes mellett is mindig boven van kulonbseg -- az a normalis.
En ketelkedem az olyan eszmek nemessegeben, melynek eredmenye hogy a gyerek undorodik az apjatol. Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy ez a bizonyos eszme a hűség eszméje...?
A gyerek természetes igazságérzete tűri igen rosszul, hogy az édesapja egy másik almot is nevelget, másik anyukával, mint az övé.
Ennek semmi köze az anyukája (testi ill. lelki hűséghez kapcsolódó) "elvárásaihoz".
Az idézett mondattal egyetértek, csak nem pont úgy, ahogy azt te gondolnád...
>Érdekes lehet az a szitu, amikor ilyen nemes eszmék szerint nevelitek a kölköket, aztán amikor végre magukévá teszik, pont az ellenkezojét tapasztalják…
Latod ez az, amiol anno beszletem, pl. a "holtodiglan" kampannyal kapcsolatban is.
A valodi ertekekre kellene helyezni a hangsulyt, nem holmi "szarmaztatott" ertekekre. Melyek a jo esetekben ugyis automatikusan kovetkeznek az valodiakbol, a rossz esetekben meg pont effele eredmenyre vezetnek.
Es ugye a szeretet meg a felelosseg lenne az elsodleges ertek. Aminek mindenfele agat tekintetbe kell venni, nem csak par alkalmasan kivalasztottat.
Meg a figyelem. Masok megertese. Ez a szulokre, gyerekekre egyarant vonatkozik.
Meg hogy a harag, gyulolet es hasonlok mire vezetnek kizarolag.
A jo fat a gyumolcseirol lehet megismerni. En ketelkedem az olyan eszmek nemessegeben, melynek eredmenye hogy a gyerek undorodik az apjatol.
Olyan a lakás, hogy tökéletesen függetlenítheti magát az ember, ha akarja. Magyarul: mióta ez van, a cuccaink zöme már széjjel van válogatva. Annyit kell látnom csak, hogy bejött meg kiment. A gyerekektől viszont nincs elszakítva, tehát ha ők igénylik, felvehetik vele a kapcsolatot. Ez roppant szerencsés helyzet.
Valamennyit biztosan számítok, van egy-két fájdalmas mondata, közeledési szándéka, de ezzel akkor sem tudnék mit kezdeni, ha nagyon szeretném visszakapni, mert a kisgyerek az egész ügyet lezárta. (Így van ez jól.) Mi nagyon keveset beszélgetünk már, és a beszélgetések témáját is sikerült leszorítani a családra. A többit nem tudom. Fogalmam sincs, mit érez oda és ott. Jóval kevesebbet van az újaknál, mint itt, az biztos. De itthon is leginkább pihen szabadidejében. Azt meg nem kérdezem, hogy ott mit csinál. Egyébként néhány ruhadarabon meg tisztálkodási cuccon kívül semmi holmija nincs ott. Amiket nyáron elvitt nagy bőröndökben, azok szépen visszakerültek. Az utóbbi két-három hónapban hetente csak két éjszakát töltött ott. Általában az sem hétvége. De én úgy látom, nagyon szeret ott lenni, szereti őket, csak épp elég neki belőlük ennyi. És ebben a pillanatban jutottunk vissza a lelkiismeret kérdéséhez. Hogy van-e neki.
Úgy érzem, tengelic ezzel a babával mattot adott magának – kívülről nézve a felállást, a parti megoldhatatlan. Ha megérdemelné, még sajnálnám is. Ha kicsit alábbhagy az újdonság varázsa, és jönnek a hétköznapok, csak a dupla munka, dupla felelősség marad – az ilyenben szépen lassan fel lehet őrlődni – még egy családnak sem lehet 100%-osan megfelelni. Kapiskálja már a helyzetét? Miért jár haza? Csak a gyerekek miatt, vagy Te is számítasz? Esetleg csak itt is – ott is kipiheni a másik családját? És hol van igazán "otthon" (pl. hol tartja a könyveit)?
Mi van akkor, ha a párod egyik kolléganőjét tartja erre a célra "alkalmasnak", hangsúlyozza a dolog praktikus voltát, és azt, hogy a keféléssorozatnak semmiféle érzelmi alapja nincs - és tfh. tényleg nincs: "Drágám, tudod, amikor fölidegesít a főnök, olyan jó levezetni a feszültséget a kolegina segédletével, de csak kedvelem, ennyi az egész".
Ez melyik kategória?
Az egész szitu roppant érdekes annak, aki először kerül bele. Ezért igaz, amit néhányan már írtak: az ilyen konfliktusok kezelését is lehetne tanítani. No, de a gyerekeim már egészen képzettek lesznek, mire felnőnek!
A gyerekek között még egy egész Föld-Hold távolság van, mert az egyik még gyerek, a másik már nem. Ettől még persze, hogy beszélgetnek. A kaland elején bosszút forralgattak, erről tudtam, és ezt meg is tudtam velük beszélni. Most már nem követem, mi a témájuk, de minthogy nincsenek erős indulatok, szerintem nem is kell.
Féltestvérkére nem haragszanak. Nekem is van ilyen, és nagyon szeretjük egymást. Ezt megértik, és azt hiszem, ők is szeretnék az egész helyzettől függetleníteni azt a kisgyereket, és szeretnék szeretni is. Az anyai ösztönök már csíráznak bennük, szeretik a gyerekeket is. Inkább sajnálják őt, mert érzik, hogy nagyjából apa nélkül fog felnőni összesen négy féltestvérke mellett, és nem lesz olyan jó dolguk, mint amilyen nekik volt, hogy a gyerekkora nagy részét teljes családban élje át.
Érdekes lehet az a szitu, amikor ilyen nemes eszmék szerint nevelitek a kölköket, aztán amikor végre magukévá teszik, pont az ellenkezőjét tapasztalják… én sem szívesen állnék így egy 16 éves leányzó elé... rázósabb lehet, mint Veled komolyan elbeszélgetni... nagyobb lehet a bűntudat is, hiszen a felelősség egyértelműbb. A gyerekek nem szokták egymás között megvitatni a dolgokat? Hogyan fogadják a féltestvérkét, aki aztán végképp semmit sem tehet az egészről?
Igaz. De a 16 éves kor éppen erről szól (a szerelem szent, a család is az, az ígéret és a kötelesség fontos stb.) Asszem, hamarosan túl lesz az undoron, bár örök csalódás marad neki, viszont minden bizonnyal megbocsát, bárhogyan is alakuljon. - Sajnos a közös élményekben még hiány van, mert apu egyelőre szeret elbújni az undorodó lányka elől, nemhogy akár egy mondatot is beszélne vele. Pedig a helyzetet csak ő tudná enyhévé oldani. Én dumálhatok arról, hogy "dehiszenszeretőtéged", ha ezt tettek nem bizonyítják!
Az apu felé irányuló undor nagyon nem helyes! – még ha érthető is. Apu tetteit lehet megvetni, de őt magát szeretni kéne. Nem tudom, hogy egy gyerek mikortól képes szétválasztani a kettőt. És nagyon fontos, hogy ne használjátok fel őket egymás ellen – bár erre valszeg már Ti is rájöttetek. A gyerekek érdekében többet kéne közösen élményre vadászni, ha erre apuci is hajlandó.
Jól van na!!! Csak félrebeszélek egyfolytában! Még jó, hogy résen vagy.
Tengelic valahol a gyerek fogantatása táján veszítette el a lelkiismeretének nagy részét. (Biztosan keresgéli!) Kábé azóta volt rákényszerítve, hogy folyamatosan hazudjon. Most már nem kell hazudnia (nekem), és azt sem tudom, mennyi bűntudatot érez, és ha érzi, ki iránt, mert irántam már nem kell. De mivel az "új macánál" sem lakik csak egy-két napot, ezért gondolom, ott nagyobb formátumú és sokkal színesebb mesedélutánokat kell tartania. Én is el tudom képzelni, mi fér bele ebbe, de inkább csak színességében, tarkaságában. Azt azért nem hiszem, hogy durva dolgokat mondana.
Gyanítom, hogy a végén itthon kötne ki (virágcsokor, meghunyászkodó testtartás), erre azonban nem várok. A válás hivatalos részével viszont úgy vagyok, ahogy a házasság hivatalos részével is. Nem nekem sürgős válni, ezért nem rohangálok, rengeteg más dolgom van. Ha úgy látom, hogy sokkal rosszabb anyagilag, akkor nyilván válok, és leszedetem a fizetés nekünk járó részét. Külön élni lehet papírral is, mint ahogy együtt élni is lehet papír nélkül.
Szerencsére elmúlt az az időszak, amikor kínlódtam az események miatt. Több időm van a gyerekekre, magamra, és jelenleg ezt élvezem.
Tengelicnek van lelkiismerete? Ez új! Kíváncsi lennék, mit adott be rólatok az új macának – az a nő valszeg sok érdekeset tudna mesélni rólad…
Amúgy, Te már eldöntötted, hogy mit akarsz? Válás lesz, vagy csak egyszerűen kivársz? Látsz még esély a hazatalálásra?
