bronzon (6) "Az egyházak nem lehetnek szabadok, ha költségvetési támogatást fogadnak el."
Tanarok, polgarmesterek, egyetemi professzorok nem lehetnek "szabadok"? Nem oktathatnak, nem igazgathatnak legjobb tudasuk es belatasuk szerint szerint, mert fizetesüket valamilyen formaban az allamtol, önkormanyzattol kapjak?
bronzon (12) "Az állami támogatás keresztényietlen."
Ezt mar mas is megkerdezte, de meg nem valaszoltal, mit ertesz ezalatt.
Keresztenyinek kene talan lennie? - Ezt plane nem ertenem.
Levél a szektásoknak és a nem szektásoknak Kedves hittársaim! Valamikor mindannyian szektások voltunk a hatalmasok szemében. De ettől még nyugodtan szerettük az Istent, és szerettük az embereket. A hatalmasok ha igazán szerettünk meggyűlöltek érte. De nem ártott ez nekünk, ha szépen szerettünk továbbra is. Aztán ha így tettünk a hatalmasok rájöttek, hogy egyszerűbb lesz a dolguk, ha befogadnak minket, s megosztják velünk a pénzüket. Lépre mentünk. Részt vállaltunk a hatalomban, s holnapra már velük együtt vigyáztunk a hit és a vallások kártékony követőire. Olyanokra, amilyenek még tegnap mi is voltunk. Ez történt a konstantini fordulatkor.
Aztán elkövetkezett a felvilágosodás kora, s a felvilágosodottak mondották: hihesse, gondolhassa mindenki azt, amit akar. A felvilágosodás után két századdal a II. Vatikáni Zsinat is kinyilvánította, hogy mindenki a lelkiismeretén keresztül találkozik olyan, amilyen hitvallással és vallással az Istennel. Ami pedig az erkölcstant illeti, vannak az államnak hatályos törvényei: ölni, lopni, csalni, hazudni csak államérdekből szabad, s aki vét ellenük, megbüntetik ha szektás meg ha nem szektás. Nem elég ez nekünk, vallásos embereknek?
Nem bizony! Akik nem szektások, kutatják a szektások bűneit. Akkor is, ha a rendőrség nem talál ilyeneket. A szektások pedig ácsingóznak azokra a javakra, amelyekben részesülnek az állam zsebéből a nem szektások. Mondanám először a nem szektásoknak: nem bűnüldöző vállalatnak akart minket Jézusunk. Mondanám másodszor a szektásoknak, hogy hagyják a fenébe az áhított állami támogatásokat. Úgy is megkapják majd, de előbb meg kell fizetni az árát. Ahogy a nem szektások is megfizették annak idején, s fizetik egyfolytában tovább.
A nem szektások olvassák csak buzgón z evangéliumot meg a II. Vatikáni Zsinatot, és szégyelljék magukat, de nagyon, ha állami pénzekből tudnak csak hitoktatni, mert hát a nem szektás szülők a balett-tanfolyamért fizetnek, de a hittanóráért nem. Inkább
hagyják, hogy a gyerekek elszabotálják a 6. vagy 7. órában sorra kerülő hittant. A szektások pedig legyenek boldogak, ha hitüket úgy is tovább tudják adni, hogy az állam nem ad fizetést hitoktatóiknak. Jómagam is a Bokorhoz tartozván szektásnak minősülök. Ma már nem mondják szemembe, hisz már papirosom van róla, hogy igaz katolikus vagyok: Róma rehabilitáltatott püspökeimmel, akik továbbra sem kérnek belőlem. Egyetlen prédikációra sem kértek meg, pedig már három és fél éve rehabilitáltak. Ma már csak a hátam mögött mondják, hogy szektás vagyok. Viselem peremre szorítottságomat.
A Bokor nem kér semmiféle állami pénzt. Közösségeinket fizetés nélkül táplálják azok, akiknek sikerült a közösségbe gyűjtöttek bizalmába férkőzni. A közösség tagjai szeretik egymást, és igyekeznek e beszervezettek is népet gyűjteni: egy-két barátot, baráti házaspárt, hogy segítsék őket gondolkodni arról, hogy merre is visz az Út ebben a csodálatos neoliberalista-kapitalista világban, amelynek egyedül üdvözítő dicsőségéről a hajléktalanok tesznek bizonyságot.
Valamiről végre le kellene szokniok a nem szektásoknak. Ez ortodox terület, mit keresnek itt a katolikusok és protestánsok mondják Moszkvában. Ez keresztény terület, mit keresnek itt a buddhisták kérdezik Nyugaton. Nincsen már ortodox meg katolikus terület. Nemcsak mi megyünk téríteni Keletre, Keletről is jönnek téríteni Nyugatra. Sajnáljuk a mohamedánokat meg mindenkit, akik megpróbálják még a kizárólagos vallás és üdvösség gyilkos és kiszámíthatatlan játékot játszani ott, ahol ők a nem szektások.
Hol lehetne ma már az én egyházam, a katolikus, ha Rákosi Mátyás annak idején nem kezd fizetni a papoknak! Milyen lenne mára, ha egyházamnak az elmúlt ötven évet hívei buzgalmából kellett volna átvészelnie? De tudta a Magyar Kommunista Párt, hogy ezt nem szabad megengedni. Nem is engedte: fizetett. Ha engedte volna, bizony nem számítanék ma szektásgyanúsnak egyházamon belül, amelyért odaáldoztam, amit tudtam.
A kedves szektás hittársak ne törekedjenek nem szektás babérokra. A Bokornak nincs központi költségvetése meg kiadása. Csak éhező kasszája van. Minden évben elküldünk néhány milliót az indiaiaknak. Ma már nem kell kisíbolni az országból, mint a fordulat előtt, hivatalosan tehetjük: a Nemzeti Bank engedélyével, dollárban. Nem halat küldünk nekik, halászni taníttatjuk őket. Amikor majd a Bokor is igényel valamit az állam zsebéből, elindulunk afelé, hogy senki se mond minket többé szektásnak.
A fordulat után gyakran átrándultam Bécsbe, s mondtam az ottani piaristáknak: állami adóbehajtásból él itt az egész egyház. Öreg rendtársam bájosan mosolygott: az opera is! A társadalom fizesse csak meg a szolgáltatásokat! Az opera, a sport, meg a vallás is, legyen mind államilag támogatott! Csakhogy akkor a vallások többé már nem igényelhetik maguknak azt a szerepet, hogy társadalom kovászai legyenek. Csak a szektások igényelhetik. Azok, akiknek nem fizetnek: akik megélnek abból, hogy dolgoznak.
Kedves szektások, maradjatok meg szektásoknak! Kedves nem szektások, legyetek újra szektások, mint a történetek hajnalán! Boldogok lesztek, ha hazudván, minden rosszat elmondanak majd rólatok, mert tiétek az Isten Országa! Legalábbis így tudja, aki még figyel vallása alapítójára.
Azok a romák, akiket ivándorlásra, menedékjog kérésére biztattak, sakkfigurává lettek egy olyan sakktáblán, amelyen a népszerűségért, hatalomért folyik a játszma. Ha így volna, akkor azok, akik így bántak ezekkel a szerencsétlen sorsú emberekkel, éppen nem voltak jóakaróik.
Te néhány évvel ezelőtt kampányt indítottál a gyűlölet ellen. Ez a kampány akkor lehet méltó hozzád, ha önmagadtól is meg-megkérdezed, nem vezet-e elfogultság, nem vagy-e könnyen hajlandó a gyűlöletre, nem sejtesz-e hamar gyűlöletet ott, ahol híre sincs.
Ma olyan világot élünk, amelyben nem kell az írónak bírói szerepet vállalnia. Ha mégis megteszi, tegye az illyési mércével: igyekezzék pontosan beszélni, gondolkodni.
De jobb, ha az evangéliumi megoldást választja. Ez nem föltétlenül gyávaság, még ha annak átszanék is. Lehet, hogy épp az ítélkezés az.
"... Mi más volnánk, mint keresztény ország? ... A püspöki karnak nem a napi politikai és társadalmi kérdések megoldásával kell foglalkoznia. ... A püspököknek nem az a dolguk, hogy ilyen akut társadalmi kérdésekben az egyház tekintélyével állást foglaljanak. ... Csakugyan igazad volna abban, hogy a magyar "egyház" siralmasan oldalaz pártok között? ... egy pap nem tûzhet ki a gomblyukba Fradi-jelvényt, mert ha így ül be a gyóntatószékbe, az MTK-drukkerek nem mennének hozzá,
Ha egy katolikus hetilap véleményt mond egy politikai kérdéssé tett kulturális ügyben, abban semmi kivetni való nincsen. Ezzel szemben lapozd fel a Hetek cimű Hit Gyülekezetes újságot... A Hit Gyülekezete kb. annyira egyház, mint az SZDSZ.
OFF ON
Na akkor itt is válaszolok...
Olvasgass szorgalmasan....
mindegyik topicban ott a véleményem.
Senki kedvéért nem ismételgetek...
ha mégis előfordul, azt saját akaratomból teszem.
OFF OFF
Tudatos egyházellenes tendenciákat vél felfedezni a média bizonyos részében Semjén Zsolt. A kulturális tárca helyettes államtitkára egy budapesti konferencián arról is beszélt, hogy a sajtó hiteles tájékoztatása nélkül formálissá válik a parlamenti választás.
A média nincs érdemi alkotmányos kontroll alatt jelentette ki Semjén Zsolt, a kulturális tárca egyházi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára pénteken, a Protestáns Média Alapítvány által rendezett konferencián. Az egyház a globalizáció kihívásában című tanácskozáson Semjén úgy vélte, hogy napjainkban vannak tudatos egyházellenes tendenciák is a média bizonyos részében. Példaként említette, hogy amikor a pálos rend visszakérte az államtól egykori tulajdonát, a Gellért-hegyi sziklakápolnát, egyes médiumok úgy tudósítottak, hogy az egész hegyet visszakérte.
Semjén súlyos problémának nevezte azt a szerinte főként a kereskedelmi médiára jellemző jelenséget, hogy a nézettség növelése érdekében a társadalom legalantasabb ösztöneire próbál hatni. A polgári demokráciát illetően alapvető fontosságú kérdésként említette, hogy a sajtó hitelesen mutassa be a parlamenti választások előtt a különböző politikai programokat. Ha ez nem így történik, akkor az egész szabad választás fiktívvé, formálissá válik. Az állam nem tudja betölteni a maga feladatát a világi közösségek tekintetében sem, ha az egyház nem képes az erkölcsi értékeket megalapozni a társadalomban. Az egyházaknak azok számára is kell hiteles üzenetet közvetíteniük, akik valamilyen tévedésből vagy előítéletből adódóan nem akarnak a keresztény üzenetről tudomást venni mondta Semjén.
Bölcskei Gusztáv püspök, a református egyház zsinatának lelkészi elnöke felszólalásában felhívta a figyelmet: a sajtó felelősségének a taglalása nem merülhet ki abban, hogy szidjuk a médiát. Mint mondta, az egyházak képviselőinek fel kell nőniük ahhoz, hogy tudjanak szerepelni, megjelenni a médiában.
A konferencián elhangzottak kapcsán megkérdeztük Szikora Józsefet, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének elnökét, az Új Ember című hetilap főmunkatársát. Szerinte is észlelhetők olyan jelenségek a sajtóban, amelyeket az egyházak joggal kifogásolhatnak, ám jegyezte meg ezek nem jellemzőek a média egészére. Biztonsággal az sem állítható, hogy szándékos egyházellenességről van szó. A szövetség elnöke szerint nehéz lenne eldönteni, hogy a sajtó milyen mértékben tudja, és milyen mértékben akarja befolyásolni a választások eredményét. Az újságírók politikai értékrendszere bizonyos fokig nyilvánvalóan hatással van a közvéleményre, de mondta Szikora az emberek döntően a saját tapasztalataik alapján szavaznak.
Takács Albert alkotmányjogász szerint úgy helyes, ha a média nincs alkotmányos kontroll alatt. A sajtó működésének kereteit törvények határozzák meg, ezen túlmenően az államnak nem lehet semmiféle ellenőrző szerepe hangsúlyozta.
Mindjárt az írásod kezdetén egy - egyébként fölösleges, henye mellérendelő mondatban, mintegy odavetve - kijelented, hogy "a keresztény Magyarország kifejezésnek nincsen értelme... bornírtság".
Megkockáztatnám azt az állítást, hogy amíg széltében-hosszában szentségelnek nálunk az emberek, addig - valamilyen értelemben - keresztény országban élünk.
Te jobban tudod talán, mint én, hogy sok gondolkodó a modern ateizmust is a kereszténység történetének egy szakaszaként szemléli.
Mi más volnánk, mint keresztény ország? Nem vagyunk mohamedán ország, nem vagyunk vadak, s ha sokan nem ismerik is közülünk az egyházat, azokban a kategóriákban gondolkodnak, élnek, amelyeket tőle örököltek.
Aki keresztény, valójában ennyit mondhat magáról, hogy szeretne, próbál az lenni, érzi, odatartozik, de hogy mennyire, annak megítélésében nem ő maga illetékes.
Nemcsak ahhoz kellett mindig "gyönyörű nagy bátorság", hogy ez ellen a közösség ellen föllázadjon valaki, hanem ahhoz is, hogy gyökeresen komolyan vegye.
Bármilyen súlyos gondunk mindnyájunknak a romák helyzete, jövője, azért az ő számukra sem az volna a legjobb, ha a püspöki kar húsvéti körlevele velük foglalkoznék.
Azok a romák, akiket ivándorlásra, menedékjog kérésére biztattak, sakkfigurává lettek egy olyan sakktáblán, amelyen a népszerűségért, hatalomért folyik a játszma. Ha így volna, akkor azok, akik így bántak ezekkel a szerencsétlen sorsú emberekkel, éppen nem voltak jóakaróik.
Te néhány évvel ezelőtt kampányt indítottál a gyűlölet ellen. Ez a kampány akkor lehet méltó hozzád, ha önmagadtól is meg-megkérdezed, nem vezet-e elfogultság, nem vagy-e könnyen hajlandó a gyűlöletre, nem sejtesz-e hamar gyűlöletet ott, ahol híre sincs.
Ma olyan világot élünk, amelyben nem kell az írónak bírói szerepet vállalnia. Ha mégis megteszi, tegye az illyési mércével: igyekezzék pontosan beszélni, gondolkodni.
De jobb, ha az evangéliumi megoldást választja. Ez nem föltétlenül gyávaság, még ha annak átszanék is. Lehet, hogy épp az ítélkezés az.
"..."Az élet és a család javai, a kultúra, a gazdaság, a művészet, a foglalkozási ágak, a politikai közösségek intézményei, a nemzetközi kapcsolatok" területén az egyház apostoli feladata, hogy olyan változásokat kezdeményezzen, amelyek összhangban vannak "a keresztény élet felsőbbrendű elveivel" így rendelkezik a II. vatikáni zsinat egyik határozata . A rendszerváltás Magyarországon is lehetővé tette, hogy a katolikus egyház hozzálásson e zsinati dekrétum megvalósításához. ..."
"... Mi más volnánk, mint keresztény ország? ... A püspöki karnak nem a napi politikai és társadalmi kérdések megoldásával kell foglalkoznia. ... A püspököknek nem az a dolguk, hogy ilyen akut társadalmi kérdésekben az egyház tekintélyével állást foglaljanak. ... Csakugyan igazad volna abban, hogy a magyar "egyház" siralmasan oldalaz pártok között? ... egy pap nem tûzhet ki a gomblyukba Fradi-jelvényt, mert ha így ül be a gyóntatószékbe, az MTK-drukkerek nem mennének hozzá,
Napjainkban divat lett az előkészületben lévő vagy már elkészült magyar tematikájú filmek elleni támadás. Komoly "pénzügyi aggodalmak" merülnek föl a keresztény-magyar történelem egyes korszakairól vagy személyiségeiről készített filmekkel kapcsolatban, s főbenjáró bűnnek minősül e művek kormányzat által való támogatása. Érdekes módon: az aktatáskában Moszkvába irányított dollárkötegek emléke sohasem fájdítja meg az érző kommunista szíveket!
Hiszen készíthetnénk nosztalgikus filmeket a Rákosi vagy a Kádár-korszak "nemes hevületű" vezetőiről, az osztályharc és a kitelepítés "humanista" megnyilvánulásairól. Abban az esetben talán mérséklődne a kiadásokat kritizáló, kicsinyes kampány. Egyesek úgy vélik, a lakosságot jobban érdekelné a homályos odúkban játszódó, cselekmény nélküli sok-sok zagyvaság, melyeknek finanszírozását annyira javasolja a filmszakma számos baloldali elkötelezettségű nagymogulja.
Egyszer sem hallottuk, hogy a németek a Nibelungen-ének, a franciák a Cid vagy a Roland-ének, s az angolok az V. Henrik vagy a "piros rózsa-fehér rózsa" háború megfilmesítése esetén a költségvetés összegét hánytorgatták volna föl. Itt azonban az ellendrukkerek uralma tombol: "művészi alkotásaik" jelentős részétundorító és embertelen figurákkal, a magyarok által elkövetett gonosztettekkel tűzdelik tele - hadd legyen rossz véleménye a világnak országunkról és történelmünkről.
Hazánkban semmi sem népszerűtlenebb egyes körök számára, mint a nemzeti érzület. Nem vitás, hogy fáj nekik a hídépítő, akadémiát alapító Széchenyi személyisége és nemzetet féltő, fölemelni szándékozó patriotizmusa, és fáj a XIII. századi Bánk bán izzó magyarsága - szemben minden idegen érdek érvényesítésével. Hiszen ötven film várbefejezésre a kormány "egyoldalúsága" miatt - s ebből legalább negyvennyolc nemzetellenes, trágár, mosdatlan stílusú és nyelvhasználatú vagy érthetetlen lenne. Miért nem ezeket finanszírozzák állami szinten? Mennyibe erül Széchenyi és Bánk bán? Ezt az összeget - egyesek sugallata szerint - az ország további "lejáratására" is lehetne fordítani!
KATOLIKUS HETILAP Főszerkesztő-kiadó:Tarjányi Zoltán Főszerkesztő-helyettes: Kipke Tamás Főmunkatársak: Szerdahelyi Csongor, Szikora József Szerkesztőség: Bókay László, Cser István, Elmer István, Szeghalmi Elemér, Szigeti László, Tóth Sándor Szerkesztő bizottság elnöke: Bíró László püspök Szerkesztő bizottság: Andrásfalvy Bertalan, Kindler József, Kopp Mária, Korzenszky Richárd, Lábadi Tamás, Zelnik József Tördelés: Kálmán György A szerkesztőség címe: 1053. Budapest, Kossuth Lajos u. 1. Postacím: 1364. Budapest, Pf. 111. elefon: 317-3933, Fax: 317-3471 E-mail:ujember@drotposta.hu Internetes változat:Bujdosó Balázs HU ISSN 1418-1657
Elküldted az ÉS-ben megjelent húsvéti írásodat, bizonyára érdekel, mit gondolok róla [Egy katolikus magyar följegyzéseiből, ápr. 20. - a szerk.].
Emlékszel egy régi találkozásunkra: Illyés Gyula temetésén nem voltunk messze egymástól, és összevillant a tekintetünk. Más-más szerepben voltunk ott, de hozzá egyformán közel. Most eszembe jut két sora:
"Pontos leszek, mind mindig az író,
ha a tudós költ s a bíró."
Azért idézem ezt, mert úgy látom, te nem törekedtél eléggé erre a pontosságra, pedig nemcsak az író szerepében szólaltál meg, hanem magadra vetted a bíró felelősségét is.
Mindjárt az írásod kezdetén egy - egyébként fölösleges, henye mellérendelő mondatban, mintegy odavetve - kijelented, hogy "a keresztény Magyarország kifejezésnek nincsen értelme... bornírtság". Ezt nem lehet ilyen egyszerűen elintézni. Az említett kifejezésnek mindenképpen van értelme, talán épp az nehezíti a dolgunkat, hogy többféle értelme is van/lehet, legfeljebb egyik vagy másik értelmében ma nem felel meg neki semmilyen realitás, nincs konkrét valóságtartalma. Erről azonban csak akkor érdemes vitatkozni, ha tudjuk, ki mit ért rajta.
Gödön tanítottam néhány éven át szakmunkástanulókat. Egy alkalommal a hét szentségről kezdtem beszélni nekik, s az egyik fiú azt mondta: "Ezt az én apám is szokta emlegetni!" Megkockáztatnám azt az állítást, hogy amíg széltében-hosszában szentségelnek nálunk az emberek, addig - valamilyen értelemben - keresztény országban élünk.
Lehet erről komolyan is beszélni.
Nemzettudatunkat máig ható erővel legutóbb a XIX. század liberális költői, gondolkodói alapozták meg. A francia forradalom eszméi azonban, amelyek őket vezették, keresztény eszmék. Gyökerükben, történetileg, de jelenig ható ténylegességgel. Ez a "kereszténység" nem az egyház vezető szerepét, tekintélyét, közvéleményt irányító hatalmát jelenti, hanem ennél többet is, kevesebbet is, valamiféle evangéliumi érzékenységet, égboltot, amely a templomba nem járó emberek feje fölé is kinyílik. Te jobban tudod talán, mint én, hogy sok gondolkodó a modern ateizmust is a kereszténység történetének egy szakaszaként szemléli. Ahogy a tékozló kamasz lázadása is része egy család életének, amely ellen javában lázad ez a kamasz, s épp a lázadásának hevével tanúsítja, hogy beletartozik a családba.
Mi más volnánk, mint keresztény ország? Nem vagyunk mohamedán ország, nem vagyunk vadak, s ha sokan nem ismerik is közülünk az egyházat, azokban a kategóriákban gondolkodnak, élnek, amelyeket tőle örököltek. Mindezt kár (volna?) politikai szólammá tenni, de ha az egymásra találásnak valamilyen lehetőségét keressük, ezt a közös kontinentális talapzatot megközelíthetjük magunkban, egymásban is. Szemrehányás, számonkérő hangsúlyok, diadalmas káröröm nélkül. Ez Luthertől Eörsi Istvánig azokban is megvolt/megvan, akiket te lázadásuk bátorsága miatt becsülsz. (Egyébként Luther épp azért fordult az egyház ellen, mert nem találta eléggé kereszténynek.)
Azt írod, hogy te keresztény magyar vagy. Ha ezt csak vagy elsősorban azért jelented ki, hogy aztán annál súlyosabb számonkéréssel fordulj az egyház ellen, akkor meg kell vizsgálni ennek a kijelentésnek a valóságtartalmát is. Én nagyon pontosnak gondolom Pilinszky Jánosnak azokat a megnyilatkozásait, amelyekben azt írta le, hogy szeretne keresztény költő lenni. Aki keresztény, valójában ennyit mondhat magáról, hogy szeretne, próbál az lenni, érzi, odatartozik, de hogy mennyire, annak megítélésében nem ő maga illetékes.
Érdekes és szép, ahogyan a virágvasárnapi mise élményét felidézed. Azokkal a zárójeles megjegyzésekkel, amelyek sokféleképpen értelmezhetők. Jelenthetik azt, hogy miközben "lenyűgöz és letaglóz" a közösség megtapasztalása, látod magadat s a sokaságot a kívülálló szemével is. Jelenthetik azt, hogy kétféle szemmel/szívvel érzékeled azt, amit átélsz (mert nem vagy egészen keresztény). Jelenthetik azt is, hogy az egyházat nem tartod egészen kereszténynek, hiszen önmagát ünnepli ahelyett, hogy Istent ünnepelné. S mivel mindezt egyszerre jelentik ezek a zárójeles mondatok, azért tekinthetők az író hunyorításának is - a közönségre, amely tapsolni készül. Ratzinger szerint, akinek arcára talán szintén vethettél egy fürkész pillantást azon a virágvasárnapi misén, ma a hívő hite megkísértett hit, a nem hívő viszont a hit kísértésében él. De az egyház talán mindig is így volt egyfelől megváltásra váró sokaság, másfelől a megváltás örömhírének hordozója, kegyelmének letéteményese. Nagy ügy ez! Nemcsak ahhoz kellett mindig "gyönyörű nagy bátorság", hogy ez ellen a közösség ellen föllázadjon valaki, hanem ahhoz is, hogy gyökeresen komolyan vegye. A langyossághoz nem kell bátorság, de a langyosokat Isten kiköpi a szájából.
A pápai mise után következik a nagyszombati körmenet: a világegyházról rajzolt kép után egy kép egy (alkalmi) magyar egyházi közösségről. Szolidaritás, szabadság: keresztény értékek, tapasztalatok. "Mi, a katolikus egyház vajon észrevehetően megjelenítettük-e ezt a sajátos szempontot az elmúlt bő egy évtized alatt?" Már ébredezik bennem az öröm, hogy itt valami önvizsgálat kezdődik, de sajnos, nem. Néhány szó, s már harmadik személyben írsz az egyházról, hogy aztán a püspökökön kérd számon, miért nem a Magyar Nemzet cikkeire reagáltak húsvéti körlevelükben.
Én sem szeretnék igazságtalan lenni: elsősorban nem a Magyar Nemzet cikkeit kéred számon a püspöki karon, hanem a romák ügyét. Erről csaknem olyan hosszan írsz, mint a római szentmiséről, mintha igazában ez indított volna írásra. Azt azért talán magad is érzed, hogy bármilyen súlyos gondunk mindnyájunknak a romák helyzete, jövője, azért az ő számukra sem az volna a legjobb, ha a püspöki kar húsvéti körlevele velük foglalkoznék. Az egyház mi vagyunk (te is), nem a püspöki kar. A püspöki karnak nem a napi politikai és társadalmi kérdések megoldásával kell foglalkoznia. Lehetnek püspökök, akik arra gondolnak, hogy az a kormány, amelyet most némelyek megvádoltak azzal, hogy nem igyekszik a romák emberi jogait érvényesíteni, kulturális felemelkedésük lehetőségeit biztosítani Magyarországon, valójában minden tőle telhetőt megtesz ezért. S hogy azok a romák, akiket ivándorlásra, menedékjog kérésére biztattak, sakkfigurává lettek egy olyan sakktáblán, amelyen a népszerűségért, hatalomért folyik a játszma. Ha így volna, akkor azok, akik így bántak ezekkel a szerencsétlen sorsú emberekkel, éppen nem voltak jóakaróik. Én nem tudom, mit gondoltak a Magyar Nemzet cikkírói, olvasói, mit a püspökök, de hogy ezekről a kérdésekről lehet(ne) vitatkozni, s lehet - tán tiszta lelkiismerettel is - többféleképpen vélekedni, azt gondolom. A püspököknek nem az a dolguk, hogy ilyen akut társadalmi kérdésekben az egyház tekintélyével állást foglaljanak. Elítéljenek egy csomó embert, és igazolni próbáljanak másokat. Te néhány évvel ezelőtt kampányt indítottál a gyűlölet ellen. Ez a kampány akkor lehet méltó hozzád, ha önmagadtól is meg-megkérdezed, nem vezet-e elfogultság, nem vagy-e könnyen hajlandó a gyűlöletre, nem sejtesz-e hamar gyűlöletet ott, ahol híre sincs. Végül amúgy kutyafuttában említed az óriásplakátokat. A "püspökök" egyetlen óriásplakáttal próbálták nemrég a kereszténység üzenetét is jelenvalóvá tenni azok között az óriásplakátok között, amelyeknek többsége, bizony, emberellenes. Egy ilyen egyetlen, első plakát nem találhatja rögtön fején a szöget. De megnézted-e jól? Hátha találtál volna rajta, az ünneplő tömegben, amely nagyon hasonlít a te virágvasárnapi sokadalmadhoz, egy roma gyereket is. Vagy egy imádkozó asszonyt, aki érted is meg a romáért is imádkozik. Nem épp azzal öleli magához az egyház a romákat, ha nem önmagát reklámozza azzal, hogy ő aztán igazán okosan, ügyesen törődik velük?
Csakugyan igazad volna abban, hogy a magyar "egyház" siralmasan oldalaz pártok között? Még ha egyházon a püspököket értenénk is (ami helytelen, mert az egyház mi vagyunk, te is), akkor sem értenék ebben egyet veled. Diákoknak szoktam azt mondani, hogy egy pap nem tűzhet ki a gomblyukba Fradi-jelvényt, mert ha így ül be a gyóntatószékbe, az MTK-drukkerek nem mennének hozzá, pedig értük is meghalt Krisztus. Mi, magyarok elszoktunk a többpártrendszertől. Az egyháznak s főleg A papnak, a püspöki karnak az evangéliumról kell tanúságot tennie, amely az emberek lelkiismeretében "csap le" a hétköznapi politikai és társadalmi realitásokra. "Mi lesz itt, milyen ország, ha így gondolkodunk" - kérded, s kérdezem vissza én is. Szerintem nem használnánk vele az országnak, ha úgy gondolkodnánk - romákról, egymásról, önmagunkról s az egyházról, ahogyan te sürgeted.Illyés Gyula soraival kezdtem ezt a levelet, hadd fejezzem be Vörösmartyéval. Piarista öregdiák volt, s mikor kérdőre vonta Petőfi, a másik piarista öregdiák (nem kevesebbel, mint hazaárulással vádolta), azt írta neki:
"Légy buzgó, de szerény, bírónak még te kicsiny vagy.
Élj, küzdj és munkálj, s várd el ítéletedet!"
Ma olyan világot élünk, amelyben nem kell az írónak bírói szerepet vállalnia. Ha mégis megteszi, tegye az illyési mércével: igyekezzék pontosan beszélni, gondolkodni. De jobb, ha az evangéliumi megoldást választja. Ez nem föltétlenül gyávaság, még ha annak átszanék is. Lehet, hogy épp az ítélkezés az.
"Az állam elsődleges feladata az állami intézmények (kórház, iskola stb) működésének biztosítása..."
Ezt a hülyeséget honnan vetted?
Te szeretsz csúsztatni és az általad "fontosnak" és hatásosnak vélt dolgokat állami feladatként emlegetni, az egyházakkal szemben. Csak az a baj, hogy pont a te elvtársaid mutatták meg Hornék alatt, hogy lelkiismeretlen "politikusok" mire képesek, ha az egészségügy, vagy az oktatás lerohasztásával saját lopkodásukat finanszírozhatják. Mennyire semmibe vették ezt az általad ide írt állítólagos állami kötelezettséget. Én nem ezért hibáztatom őket, hiszen Isten őrizz, hogy egy dr(?)Kökény kezelje a családomat, vagy egy Magyar Bálint, vagy pláne Fodor Gábor felügyelje a gyerekek taníttatását.
Pont az egészségügy és az oktatás azok a területek, melyeket az ateista kisebbséget ellátó intézmények kivétetelével teljes egészében egyházi irányítás alá kell vonni. Ezt egyébként az ALKOTMÁNY is kötelezően előírja, amikor kijelenti, hogy a gyermekek oktatása ügyében csak a szülő dönthet (és nem a hitetlen és hiteltelen funkcik).
Kedves Péter! Elküldted az ÉS-ben megjelent húsvéti írásodat, bizonyára érdekel, mit gondolok róla [Egy katolikus magyar följegyzéseibõl, ápr. 20. - a szerk.]. Emlékszel egy régi találkozásunkra: Illyés Gyula temetésén nem voltunk messze egymástól, és összevillant a tekintetünk. Más-más szerepben voltunk ott, de hozzá egyformán közel. Most eszembe jut két sora: "Pontos leszek, mind mindig az író, ha a tudós költ s a bíró." Azért idézem ezt, mert úgy látom, te nem törekedtél eléggé erre a pontosságra, pedig nemcsak az író szerepében szólaltál meg, hanem magadra vetted a bíró felelõsségét is. Mindjárt az írásod kezdetén egy - egyébként fölösleges, henye mellérendelõ mondatban, mintegy odavetve - kijelented, hogy "a keresztény Magyarország kifejezésnek nincsen értelme... bornírtság". Ezt nem lehet ilyen egyszerûen elintézni. Az említett kifejezésnek mindenképpen van értelme, talán épp az nehezíti a dolgunkat, hogy többféle értelme is van/lehet, legfeljebb egyik vagy másik értelmében ma nem felel meg neki semmilyen realitás, nincs konkrét valóságtartalma. Errõl azonban csak akkor érdemes vitatkozni, ha tudjuk, ki mit ért rajta. Gödön tanítottam néhány éven át szakmunkástanulókat. Egy alkalommal a hét szentségrõl kezdtem beszélni nekik, s az egyik fiú azt mondta: "Ezt az én apám is szokta emlegetni!" Megkockáztatnám azt az állítást, hogy amíg széltében-hosszában szentségelnek nálunk az emberek, addig - valamilyen értelemben - keresztény országban élünk. Lehet errõl komolyan is beszélni. Nemzettudatunkat máig ható erõvel legutóbb a XIX. század liberális költõi, gondolkodói alapozták meg. A francia forradalom eszméi azonban, amelyek õket vezették, keresztény eszmék. Gyökerükben, történetileg, de jelenig ható ténylegességgel. Ez a "kereszténység" nem az egyház vezetõ szerepét, tekintélyét, közvéleményt irányító hatalmát jelenti, hanem ennél többet is, kevesebbet is, valamiféle evangéliumi érzékenységet, égboltot, amely a templomba nem járó emberek feje fölé is kinyílik. Te jobban tudod talán, mint én, hogy sok gondolkodó a modern ateizmust is a kereszténység történetének egy szakaszaként szemléli. Ahogy a tékozló kamasz lázadása is része egy család életének, amely ellen javában lázad ez a kamasz, s épp a lázadásának hevével tanúsítja, hogy beletartozik a családba. Mi más volnánk, mint keresztény ország? Nem vagyunk mohamedán ország, nem vagyunk vadak, s ha sokan nem ismerik is közülünk az egyházat, azokban a kategóriákban gondolkodnak, élnek, amelyeket tõle örököltek. Mindezt kár (volna?) politikai szólammá tenni, de ha az egymásra találásnak valamilyen lehetõségét keressük, ezt a közös kontinentális talapzatot megközelíthetjük magunkban, egymásban is. Szemrehányás, számonkérõ hangsúlyok, diadalmas káröröm nélkül. Ez Luthertõl Eörsi Istvánig azokban is megvolt/megvan, akiket te lázadásuk bátorsága miatt becsülsz. (Egyébként Luther épp azért fordult az egyház ellen, mert nem találta eléggé kereszténynek.) Azt rod, hogy te keresztény magyar vagy. Ha ezt csak vagy elsõsorban azért jelented ki, hogy aztán annál súlyosabb számonkéréssel fordulj az egyház ellen, akkor meg kell vizsgálni ennek a kijelentésnek a valóságtartalmát is. Én nagyon pontosnak gondolom Pilinszky Jánosnak azokat a megnyilatkozásait, amelyekben azt írta le, hogy szeretne keresztény költõ lenni. Aki keresztény, valójában ennyit mondhat magáról, hogy szeretne, próbál az lenni, érzi, odatartozik, de hogy mennyire, annak megítélésében nem õ maga illetékes. Érdekes és szép, ahogyan a virágvasárnapi mise élményét felidézed. Azokkal a zárójeles megjegyzésekkel, amelyek sokféleképpen értelmezhetõk. Jelenthetik azt, hogy miközben "lenyûgöz és letaglóz" a közösség megtapasztalása, látod magadat s a sokaságot a kívülálló szemével is. Jelenthetik azt, hogy kétféle szemmel/szívvel érzékeled azt, amit átélsz (mert nem vagy egészen keresztény). Jelenthetik azt is, hogy az egyházat nem tartod egészen kereszténynek, hiszen önmagát ünnepli ahelyett, hogy Istent ünnepelné. S mivel mindezt egyszerre jelentik ezek a zárójeles mondatok, azért tekinthetõk az író hunyorításának is - a közönségre, amely tapsolni készül. Ratzinger szerint, akinek arcára talán szintén vethettél egy fürkész pillantást azon a virágvasárnapi misén, ma a hívõ hite megkísértett hit, a nem hívõ viszont a hit kísértésében él. De az egyház talán mindig is így volt egyfelõl megváltásra váró sokaság, másfelõl a megváltás örömhírének hordozója, kegyelmének letéteményese. Nagy ügy ez! Nemcsak ahhoz kellett mindig "gyönyörû nagy bátorság", hogy ez ellen a közösség ellen föllázadjon valaki, hanem ahhoz is, hogy gyökeresen komolyan vegye. A langyossághoz nem kell bátorság, de a langyosokat Isten kiköpi a szájából. A pápai mise után következik a nagyszombati körmenet: a világegyházról rajzolt kép után egy kép egy (alkalmi) magyar egyházi közösségrõl. Szolidaritás, szabadság: keresztény értékek, tapasztalatok. "Mi, a katolikus egyház vajon észrevehetõen megjelenítettük-e ezt a sajátos szempontot az elmúlt bõ egy évtized alatt?" Már ébredezik bennem az öröm, hogy itt valami önvizsgálat kezdõdik, de sajnos, nem. Néhány szó, s már harmadik személyben írsz az egyházról, hogy aztán a püspökökön kérd számon, miért nem a Magyar Nemzet cikkeire reagáltak húsvéti körlevelükben. Én sem szeretnék igazságtalan lenni: elsõsorban nem a Magyar Nemzet cikkeit kéred számon a püspöki karon, hanem a romák ügyét. Errõl csaknem olyan hosszan írsz, mint a római szentmisérõl, mintha igazában ez indított volna írásra. Azt azért talán magad is érzed, hogy bármilyen súlyos gondunk mindnyájunknak a romák helyzete, jövõje, azért az õ számukra sem az volna a legjobb, ha a püspöki kar húsvéti körlevele velük foglalkoznék. Az egyház mi vagyunk (te is), nem a püspöki kar. A püspöki karnak nem a napi politikai és társadalmi kérdések megoldásával kell foglalkoznia. Lehetnek püspökök, akik arra gondolnak, hogy az a kormány, amelyet most némelyek megvádoltak azzal, hogy nem igyekszik a romák emberi jogait érvényesíteni, kulturális felemelkedésük lehetõségeit biztosítani Magyarországon, valójában minden tõle telhetõt megtesz ezért. S hogy azok a romák, akiket ivándorlásra, menedékjog kérésére biztattak, sakkfigurává lettek egy olyan sakktáblán, amelyen a népszerûségért, hatalomért folyik a játszma. Ha így volna, akkor azok, akik így bántak ezekkel a szerencsétlen sorsú emberekkel, éppen nem voltak jóakaróik. Én nem tudom, mit gondoltak a Magyar Nemzet cikkírói, olvasói, mit a püspökök, de hogy ezekrõl a kérdésekrõl lehet(ne) vitatkozni, s lehet - tán tiszta lelkiismerettel is - többféleképpen vélekedni, azt gondolom. A püspököknek nem az a dolguk, hogy ilyen akut társadalmi kérdésekben az egyház tekintélyével állást foglaljanak. Elítéljenek egy csomó embert, és igazolni próbáljanak másokat. Te néhány évvel ezelõtt kampányt indítottál a gyûlölet ellen. Ez a kampány akkor lehet méltó hozzád, ha önmagadtól is meg-megkérdezed, nem vezet-e elfogultság, nem vagy-e könnyen hajlandó a gyûlöletre, nem sejtesz-e hamar gyûlöletet ott, ahol híre sincs. Végül amúgy kutyafuttában említed az óriásplakátokat. A "püspökök" egyetlen óriásplakáttal próbálták nemrég a kereszténység üzenetét is jelenvalóvá tenni azok között az óriásplakátok között, amelyeknek többsége, bizony, emberellenes. Egy ilyen egyetlen, elsõ plakát nem találhatja rögtön fején a szöget. De megnézted-e jól? Hátha találtál volna rajta, az ünneplõ tömegben, amely nagyon hasonlít a te virágvasárnapi sokadalmadhoz, egy roma gyereket is. Vagy egy imádkozó asszonyt, aki érted is meg a romáért is imádkozik. Nem épp azzal öleli magához az egyház a romákat, ha nem önmagát reklámozza azzal, hogy õ aztán igazán okosan, ügyesen törõdik velük? Csakugyan igazad volna abban, hogy a magyar "egyház" siralmasan oldalaz pártok között? Még ha egyházon a püspököket értenénk is (ami helytelen, mert az egyház mi vagyunk, te is), akkor sem értenék ebben egyet veled. Diákoknak szoktam azt mondani, hogy egy pap nem tûzhet ki a gomblyukba Fradi-jelvényt, mert ha így ül be a gyóntatószékbe, az MTK-drukkerek nem mennének hozzá, pedig értük is meghalt Krisztus. Mi, magyarok elszoktunk a többpártrendszertõl. Az egyháznak s fõleg a papságnak a pártokon túl kell állnia, de anélkül, hogy ezzel ezt a hamis elképzelést népszerûsítenék, hogy pártokba tartozni szégyen, keresztény emberhez méltatlan dolog. A papnak, a püspöki karnak az evangéliumról kell tanúságot tennie, amely az emberek lelkiismeretében "csap le" a hétköznapi politikai és társadalmi realitásokra. "Mi lesz itt, milyen ország, ha így gondolkodunk" - kérded, s kérdezem vissza én is. Szerintem nem használnánk vele az országnak, ha úgy gondolkodnánk - romákról, egymásról, önmagunkról s az egyházról, ahogyan te sürgeted. Illyés Gyula soraival kezdtem ezt a levelet, hadd fejezzem be Vörösmartyéval. Piarista öregdiák volt, s mikor kérdõre vonta Petõfi, a másik piarista öregdiák (nem kevesebbel, mint hazaárulással vádolta), azt írta neki: "Légy buzgó, de szerény, bírónak még te kicsiny vagy. Élj, küzdj és munkálj, s várd el ítéletedet!" Ma olyan világot élünk, amelyben nem kell az írónak bírói szerepet vállalnia. Ha mégis megteszi, tegye az illyési mércével: igyekezzék pontosan beszélni, gondolkodni. De jobb, ha az evangéliumi megoldást választja. Ez nem föltétlenül gyávaság, még ha annak átszanék is. Lehet, hogy épp az ítélkezés az. Barátsággal
A történelmi egyházak kritikájára természetesen szükség van. De ma az egyházakat többnyire politikai célzattal birálják, ugyanis a jobboldali pártok támogatóit látják bennük általában, amiben van is igazság, mert az értékrendjük elvileg közelebb áll a keresztény szellemiséghez, bár sajnos a tetteikkel gyakran rácáfolnak erre. Az egyházak társadalmi szerepének a megitélését ezért a liberálisok, inkább igy: a baloldaliak többnyire demagóg módon próbálják torzitani. Ennek ékes példája ez a topic a hozzászólásaiddal, és bronson primitivségével fűszerezve. A téged is megetető értelmiségiek által oly sokat hangoztatott toleranciába bele kellene tartoznia az egyházak, a hivők, és egy kétezer éves szellemiség tiszteletének, de legalább az elfogadásának is.
Előre is köszönjük.
Pedig már aggódtunk, - gyün a máglya...
Tudod, - a te Úrad igen seggbe fog téged rúgni az Utolsó Ítélet alkalmával, - ott fox rotyogni a kondérban, - én meg csak iszogatom tűzrakás közben a jeges Camparit...
:O))))
Kedves HJM,
növeli az eszed tokját.
A te szempontodból - ami egyébként intoleráns és antidemokratikus szempont - csak az jogos költség, ha világi iskolába jár a gyerek és világi kórházban kezelik a polgárt.
A polgárok egy jelentos része viszont egyházi iskolába kívánja iratni a gyereket, egyházi fenntartású kórházba akar befeküdni, ne adj isten a Máltai Szeretetszolgálat segítségére szorul.
Mondjad nekik, hogy nem szabad, mert növelik a költséget. Azt fogják mondani, amit mondanak is. Hogy ne lássunk mégegyszer olyan idot, amikor HJM és elvbarátai a hatalom közelébe kerülnek.
Az egyházakra társadalmi igény van. Lásd. : hivők száma. Társadalmi igény van arra, hogy az egyházak közfeladatokat lássanak el. Lásd.: túljelentkezések az egyházi iskolákba.
"Az adófizetők számára látnak el társadalmi feladatokat."
Az állami feladatok (közfeladatok) ellátása az ÁLLAM feladata, kötelessége.
Ezek finanszírozására szedheti be az adókat.
(Alkotmány!)
Az állam elsődleges feladata az állami intézmények (kórház, iskola stb) működésének biztosítása, finanszírozása és nem az, hogy ezeket az állami intézményeket ellehetelenítve "áthárítsa" ezen feladatok végrahajtást az "egyház(ak)ra", csak azért, hogy jogcíme legye a neki kedves "egyház" minél nagyobb mértékű állami támogatására.
Ráadásul az állami feladatok "közvetitő kereskedőkön" [egyház(ak)] keresztüli végrehajtása minimum a "közvetítők költségeivel" növeli a kiadásokat...
Ők legalább visszajuttatják az adófizetőknek karitatív szolgáltatásként, ingyen, ami az adófizetőknek jár. Az ateisták, miután nem tudják mi az, hogy ember-szeretet, karitasz, együttérzés, empátia, soha semmit sem juttattak csak saját maguknak. Kirekesztették, pusztulásra szánták a társadalom többségét.
Most nem fogjuk bántani őket, csak helyrehozzuk, amit szellemi sivárságból és kapzsiságból elmulasztottak.
Magyarországon végre szabad minden egyház és ezért szabad a társadalom.
Örülnék ha idéznéd a Jelenits István válaszát is az ÉS -ből. Érdemes lenne összehasonlitani akár a szellemiségüket, akár a szándékukat, akár a stilusukat.
