megoldódott ez a probléma, amit kicsit én nagyobbnak is állítottam be, (azt hiszem) mint amekkora volt. na és már másban is le tudom vezetni az 'energiám... :-)
...A pasik nem olyanok,mint a nők,hogy ha van valakim akkor otthon megpróbálom "megúszni"......
Ebben nem értek veled egyet, sok pasi, nagyon sok, hamarabb abba hagyja az otthoni szexet, mint nő....a pasiknak könyebb ez, fáradt vagyok, sokat dolgoztam, hagyjál, a nő, ha nem szexel otthon, azonnal támadják, biztos van valakid, ..stb, és kénytelen belemenni, és ha jó, ha nem hagyja magát, a férj ürit egyet, és a nő túl van rajta, sajnos, ezt a nők mesélik.....kötelességből, de kell, az otthoni szex....a pasi meg azt mondja, mondj amit akarsz, nézem a meccset.
Végig olvastam amiket írtál.....tán ebben van a megoldás, te szerelmes vagy, és ez, magával hozza azt, többet szeretnél vele lenni....ez természetes.
De ö...szerelmes e?? - vagy "csak" szeret??? - ha csak szeret, elég neki a heti 2-3..alkalom.
nem a levegőbe beszélek, benne vagyok, voltam...a lány mikor szerelmes volt, minden alkalommal hagyta magát, sőt, azt a szerelem elmúlt (meg is mondta) azóta, ha heti kettő van, már jó...igaz az, olyan is, de....nekem több kéne - mint neked.
Kérdezted ha a pasi azt mondj (bárakárki) neki naponta kéne, lehet, egy ideig, azt csökkenne a szex nála is, szerintem ideális a 2 - 3....persze, ez vérmékséklet kérdése is, aki szerelmes, naponta is elvárná, szeretné, hagyná:-))
Szerintem butaság,hogy van valakije.A legtöbb pasi,ha megcsal nem azzal fog feltünősködni,hogy akkor otthon nincs szex.Hidd el hasonló jellegű problémám miatt körbeérdeklődtem ezt a dologt,és akiről kiderült,hogy tényleg megcsalták nem ebből jött rá,mert otthon is ugyanannyi szex volt,mint előtte.A pasik nem olyanok,mint a nők,hogy ha van valakim akkor otthon megpróbálom "megúszni".
Nem tudom, nem értem. soha nem is fogom megérteni, hogy miért nem kíván! egy igazi férfi, aki tudja, hogy imádom és bármikor kész lennék, miért nem ér hozzám? mi az első gondolat? igen az, hogy van valakije. nem akarom ezt a helyzetet tovább.
Azt hiszem azért mert ez NEM MŰKÖDIK. Én az 1. házasságomban amikor az ex nem dolgozott éppen (Együttöltött 12évünk 75%-a) és vhogy a házimunka sem haladt jól, abbahagytam a mosogatást. 10 nap után feladtam. mindíg csak azt mosta el ami épp kellett NEKI. És miután én főztem és én is azt mostam el ami épp kellett, végül is az egész csak azt eredményezte, hogy állandóan TELE volt a mosogató. Aztán egy nap mikor éhesen és fáradtan hazamentem és még egy pohár vizet sem tudtam inni, Fogtam mindent és szó nélkül, egyenként földhöz vágtam amíg ki nem ürült a mosogató. Utána elmentem egy étterembe vacsorázni és nem aludtam otthon.
- tudni kell hogy egy abnormálisdan nyugodt faszi vagyok.
Sajnos igen (vagy talán így jobb) Próbálunk mindketten menekülni egymástól, de inkább egyre közelebb kerülünk. Sajnos már azon a bizonyos határon is túlléptünk azóta. Ez van :-(( Feleségem érez valamit, mert mostanában kedvesebb sőt még szex is akad én viszont néha pocsékul érzem magam :-(((
Régebben írogattam ide, mert a feleségem sajnos nem kívánja velem a szexet annyit, amennyit én szeretném... A lényeg, hogy belefáradtam a küszködésbe. Már én sem kezdeményezek, de ehhez az is kellet sajnos, hogy a régebben írt kolléganővel a kapcsolatunk egyre szorosabb lesz. Igen, lassan mehetek át a szerető lettem topicba. Találkoztunk már párszor és csak azért nem lett komolyabb a dolog, mert nyilvános helyen voltunk. Mindketten küzdünk ellene, de attól félek, hogy nem bírjuk sokáig. Ez van. Mindenkinek sok sikert a kapcsolata megmentéséért. Érdemes próbálkozni, mert akkor legalább azzal nyugtatgathatod a lelkiismeretedet, hogy te mindent megpróbáltál.
Volt itt (vagy a másik, hasonló témájú topicban) egy pasi, aki őszintén bevállalta, hogy ő "úgy működik", hogy előbb-utóbb (inkább előbb) egyszerűen megunja az aktuális partnerét, elege lesz belőle és bár "valahol szereti" az éppen aktuális barátnőt, valahogy elekezdi nem megkívánni, valami újra vágyik (még ha az nincs is épp láthatáron)
Na most ha valaki ilyen, akkor rendben van - ne nősüljön, vállalja be őszntén, aztán bízza a partnerre, hogy ehhez alkalmazkodik (a kihajításáig) vagy sem.
Arra lennék kíváncsi, vajon a valóságban hány ilyen pasi van....
Olyan, aki nem látja előre, el sem tudja képzelni, hogy az imádottal való együttélés mennyire lesz más, mint amikor csak hetente négyszer "kellett" találkozni valakivel, de amúgy az ember nyugodtan, függetlenül lehetett magányában, a haverokkal, csinálhatta a "dolgait", menyire lesz unalmas, teher - hogy naphosszat együtt kell lenni, hogy miképpen fog alkalmazkodni, ahhoz, hgy nem csak tőle függnek a dolgok, mennyire képe s(vagy éppenhogy nem képes) majd alkalmazkodni.
Mennyire fogja elviselni a beszóldosást, azt, hogy nem neki van mindig igaza....na, nem sorolom tovább - mind tudjuk milyen valakivel együtt élni álom helyett a valóságban.
Lehet, az ember csak akkor tudja (meg) magáról, hogy nem igazán alkalmas az együttélésre, nem lett volna szbad ennyire elköteleződni - vagy nem azzal, akivel épp együtt él - amikor már eléggé kőső (ott a gyerek, naykában a kölcsön épp karrierépítésben van, ezer és egy baja van)
Szerintem sokan vannak, akik a konvencionális, hagyományos együttélésre tulajdonképpen "relatíve alkalmatlanok" és ha ezt még megfejeljük egy kis munkahelyi sikertelenséggel, pénztelenséggel, túl sok pisztergálással a házasárs, a szülők, az akárkik részéről, akkor máis nem leszünk olyan messze attól, hogy az embernek nagyon tele legyen a hócipője az egésszel; márpedig ha az embernek tele van a hócipője az egésszel, akkor nem biztos, hogy épp a szex lesz az, ami megnyugatja, amitől jól érzi magát, sőt, abból is elege lehet
(Duplán elege lehet, ha épp annak kellene lennie a "céltárgynak", akiben a bajai egy jelentős részének okát láthatja)
Szerintem ha 3 év alatt eljut valaki odáig, hogy nemigen kell már a társa, akkor erősne el kell gondolkodni azon, érdemes-e még egy évtizedet nyüglődni mellette, mire végelg belátja, hogy nam lesz ebből élőhelott.
Van pár lehetőég - itt sokszor elmondták ezeket: nagy beszélgetések, őszinte kitárulkozások, szakember, érzelmi zsarolás, környezet- életmód, munkahely-, dizájn-változtatások, de ha ezek nem seígtenek, akkor nincs tovább...:(((
Nagyon jó dolgokat írtál.Amúgy teljesen természetes,hogy minden kapcsolat egy idő utánn ellaposodik,mert csak az amerikai filmekben nem:-).Ha a miénk mondjuk egy 10-15 éves házasság lenne,akkor egy megveszekedett mukkot nem szólnék,sőt ha magam körül szétnézek akkor azok alapján még talán jónak is lehetne mondani.(Sokan ennyi idő utánn már napi szinten "ölik" egymást,és már egyáltalán nincs szex,vagy csak éves szinten,csak a gyerek(ek) meg anyagiak miatt vannak együtt,stb).Nade a miénk egy 3 éves kapcsolat,annak még nem kéne itt tartani szerintem,hogy elvagyunk,mit a befött és kész...
Nem biztos, hogy jó a hosszú távú agónia, csak azt, hogy elszúrtuk, nehezen vallja be az ember. Meg azt is, hogy esetleg ő is benne volt a hibázásban. Azt meg pláne nehéz megtenni, hogy az egészet csak úgy felrúgjuk és x évesen kezdjünk valami mást valaki mással. De meg kell tenni, különben senkinek sincs esélye egy jobb életre. És ezen a jobb életen nem egy mézes-habost értek, hanem egy racionálisan jobbat, pl. játszmamentes-őszintét. Mert a szerelem elmúlik, de ha normális a kapcsolat nagyon sok minden megmaradhat, pl. a jó szex, az összenézések, a társampárom-jóban-rosszban, a kitalálom mit érez, mire vágyik. És az ilyen kapcsolat az igazi, a felelősségteljes, nem pedig a lángoló irracionális.
Szerintem pont enm. Régen nem váltak el a rossz házasságban élők, hanem éltek egymás mellett szarul. Elszarták a gyerekeik életét is, mert nem tanulták meg a gyerekek, hogyan lehet jól csinálni. Csak a szar példát. Hogy anya meg apa együtt él, de nem szeretik egymást.
Nem, nem minden tőlünk függ. Fejlődhet a te személyiséged baromi jó irányba, ha a választott társad nem követi, pont ellenkezőleg fejlődik, leszarja nagy ívben a te fejlődésedet, ügyet sem vet rá.
A kapcsolatban ketten vannak. Ha ketten nem tudnak megküzdeni érte, egyedül hiába próbálkozol. A kapcsolatban lévő emberek közül nagyon keés az, aki első problémánál borít, hisz akkor az emberek nem tizensok év után szállnának ki, hanem sokkal rövidebb idő után. A kapcsolatba az aki javítani akar, egy ideig elég sok energiát fektet, általában sajnos hasztalan. Amikor elfárad, kimerül és kiüresedik, mert rájön, amit ő szeretne azt a büdös életben nem fogja megkapni, nos akkor kezd el valami más megoldáson gondolkodni. És ez általában még mindig nem a válás.
Sajnos a másik oldalról az ember kéréseinek leszarása elég mélységekig el tud menni, és van egy pont, amikor a kapcsolatba más nem lehet visszamenni lelkileg.
És ezt sosem 1 ember szúrja el, mint ahogyan egy ember meg sem tudja javítani.
Van, hogy a pár rádöbben, miben hibázott nagyot, és van, hogy időben és a kapcsolat javítható, van, hogy már mindegy, mert addigra az ember fia-lánya kiszállt már lelkileg a kapcsolatból.
Épp ezért azt javaslom, addig törődjünk a másik ember igényeivel, amíg velünk akar élni. Mert ha eltávolodik, akkor már nem fogja érdekelni, akarunk-e törődni vele még. A kapcsolatban benne élve kell a másikra figyelni, nem pedig akkor, amikor már baj van. Ha nem figyelsz rá napi szinten, ha nem kap tőled szeretetet amit ugye visszafele neked is meg kell tőle kapnod, akkor egy idő után cseszheted az egészet.
Ja, és a megoldási mintákról..... igen, van aki nem tud belőle kilépni, és a szar konfliktuskezelési módszereit nem hajlandó levetni. És van olyan ember, akivel együtt tudunk élni, meg van olyan, akivel egy idő után nem. Minden tolerancia és empátia kérdése, és amin el szoktak csúszni, hogy nem oda-vissza működik. Nagyon sok mindennel együtt lehet élni akkor, ha a partner elég toleráns és én is az vagyok az ő irányába. Ha nem a szálkát vadásszuk egymásban, hanem a szerethető dolgokat. Ha megértjük, hogy a másik létezik rajtunk kívül is, ő egy szuverén ember vágyakkal álmokkal, amelyekből nem minden hozzánk kapcsolódik. Ha megértjük, hogy tud ő levegőt venni nélkülünk is, nincs ránkforrva mint egy testrész, nem kell irányítani mert nem kisbaba, de el kell tudni fogadni ha önként ad, és vissza kell tudni adni valami másban. Nagyon pici dolgokon múlik egy kapcsolat. Olyanokon, amelyeket a legkönnyebb elszúrni. Sok pici szarságból áll össze a szarvár a végére. Sok lenyelt sértésből, bántásból. Utólag azt mondom, nem kellett volna lenyelni. Többet nem is fogok ilyet tenni.
Én, amikor gondolkoztam ezen a kérdéskörön, odáig jutottam hogy: 1., nem tanuljuk meg, hogy kell csinálni, hogy ez egy folyamat, amiből nem lehet kiragadni egy-egy momentumot, és azt önmagában értelmezni 2., nem tanuljuk meg a tapasztalat értékét 3., amikor tiltják a válását bizonyos kultúrák, nem épp azért teszik e, hogy az ember mintegy rá legyen kényszerítve a megoldásra, mert feladni mindig könnyebb? 4., hogy a megoldás ez esetben saját magunk megismerése egy olyan kontextusban, ami teljesen új, szokatlan és idegen 5., hogy az ember hozza a megszokott kis megoldási/túlélési mintáit, ami egy más környezetben volt jó, de ebben az újban nem az 6., hogy ez bizony konfrontálódik, amikor nem jól működik 7., ez a konfrontálódás a kapcsolat keretein belül jön létre (épp az előbbiek miatt), így a legkönnyebb a kapcsolatra hárítani a felelősségét 8., hogy a párunkból azt hozzuk ki, amivel nekünk saját magunknak van problémánk, ami helyzetnek nekünk is meg kell tanulni a kezelését 9., hogy a problémától könnyű megfutamodni, mert így csinálták a szüleink is (elváltak), meg ezt nyomatja a média, meg a fórumokon is erre biztatnak (minek szívsz, tarts inkább szeretőt pl.), stb. 10. hogy amikor megvan az egyensúly, akkor kifele is olyan sima az egész, de amikor az ember éppen magába integrálja a fejlődését, meg össze is van zavarodva, akkor könnyű kívülről fogást találni rajta, és neki könnyű belelátni egy vadidegenbe álmai partnerét 11. hogy ez az álmai partnere a fején belül létezik, és a legboldogabban hagyja magát kihasználni
Mármint azt nem tudom, hogy vajon nem törvényszerű-e, hogy a kapcsolatok jelentős része oda jusson, amilyen állapotokat pl. Claricebaba leírt is lejjebb.
Mostanában hajlamos vagyok azt hinni, hogy törvényszerű - mégpedig azért, mert az emberek nem tudják, hogy is kell együtt élni és az egymásra találást követő együttélés kezdeti eufóriája elfedi előlük azt, hogy a kapcsolatot "elviszi a hátán a kapcsolati tehetetlenség" - méghozzá akár évekig is anélkül, hogy feltűnnének a változások.
Azért nem tűnnek fel, mert szép lassan történnek azok a fránya változások.
Hogy a topic témájánál maradjunk: minden kapcsolatban eljön az az első nap, amikor a pár egyik tagjának nem lesz kedve szeretkezni (vagy nem lesz kedve csak egyszer szeretkezni a napi három helyett) - tehát valahol elkezdődik a csökkenés; vagy azért, mert csökkent a vágy, vagy azért, mert hullafáradt az ember, vagy épp beteg, vagy akármi...
Aztán ezek az alkalmak szaporodni kezdenek, aztán egyszercsak az ember azzal szembesül, hogy "....Jézusom, vagy három hete nem is volt semmi"...mert házat építettünk, mert aggódtunk a gyerek betegsége miatt, mert éjszakai műszak volt, mert foci Vb volt, mert meghalt a kanári és fel sem merült...és így tovább
Ugyanígy jut eszébe az embernek, hogy "...Jézusom, már egy éve nem voltunk sehol..."...és itt is lehet sorolni az önigazolásokat, lehet a másikat hibáztatni a kimozdíthatatlanságáért, vannak elfogadható és kevésbé elfogadható indokok...és szép lassan abban a helyzetben találjuk magunkat, amit Claricebaba felvillantott...és jönnek a tanácsok: menj orvoshoz a depressziód miatt, váltsál, szerezz be szeretőt...keres s valami hobbyt....és így tovább...
....pedig sokszor mindössze arról van szó, hogy egy ördögi körbe kerültünk, ahol nem indulunk neki a közös élményszerzésnek, már sokszor nem is érdekel minket a közös öröm megtalálása, már allergiásak vagyunk egymásra...
Igenis menni kell, el kel indulni, ki kell mozdulni, valahol újra kell (és szerintem lehet) kezdeni
...aztán ha nem megy közösen, akkor egyedül kell; nincs mese...
Ha csak ennyi van két ember közt, amennyi ilyen esetben nincs is, nem ez a legjobb megoldás....? Ahogy a fejlődés is időben asszinkron folyamat, úgy az elhagyás is - mindkét esetben nehéz az egyiknek, és mindkét esetben problémaként van jelen a történés. :-)
Ó, azt nem hinném, hogy a "szolgáltatásmegvonások" - mármint főzés, takarítás, "és társai" azok a topic témáját illetően segítenének; ezek legfeljebb közvetve vannak rá hatással.
Nem is a topic fő problémájának egyfajta megoldási módszereként hoztam szóba, hanem az egész életvitellel kapcsolatban - ahogy itt alant felmerült..:))
--
De ami azt illeti, a "szolgáltatásmegvonás" - ha leszűkítjük a fő témára, akkor elég ellenmondásos eredményeket hozhat.
Ha mondjuk a szexuális hiányban szenvedő fél elkezd (szintén) látványosan beleszarni az egészbe - ahogy ezt mint "módszert" szintén szoksá ajánlani - nem pampog, látszólag nincs hiánya, nem pisztregálja a másik felet a szexuális igényeivel, akkor ez az ügyködés olyan szempontból "eredményes" lehet, hogy mintegy felgyorsíthatja a teljes elszürkülésig, a "semmi közünk egymáshoz" állapotig tartó utat; lerövidítheti az idő - tehát időt lehet vele nyerni, hamarabb a teljes elszakadáshoz vezethet a dolog.
Ha valaki persze rátesz egy lapáttal és a másik teljes leszarása mellett még ráadásul másra helyezi az ilyen irányú vágyait - vagyis féltékennyé próbálja tenni az őt hanyagoló felet, akkor vagy felkelti az őt hanyagoló félben a birtoklási vágyat és a küzdeni akarást (ez a ritkább eset szerintem) vagy még jobban felgyorsítja a szakadási folyamatot - hisz a hanyagoló fél lelke megnyugszik (nem pisztergálják állandóan, nem lesz lelkiismeret-furdalása ), sőt az őt "visszahanyagoló" fél egyenesen okot szolgáltat(hat) neki arra, hogy ő is joggal keressen máshol másféle örömöket
Na ezt így nem mondanám! :-) én pl. hatásosan alkalmaztam/om.
A "nem viszi rá őket valahogy a lelkük". meg úgy van, hogy valóban nehezen megy, több okból kifolyólag. Ugye bár a hatásosan belénk nevelt társadalmi szerepek bla-bla. Nem utolsó sorban ha azt mondja az ember lánya, hogy OK ezt és ezt nem csinálok meg ezért meg amazért. Egy ideig úgy is megcsinálja már csak megszokásból, elvárásból, közben "ugat" hogy így meg úgy de közben mégis megteszi a dolgokat. Aztán bekeményít és következetesen mondjuk nem takarít ki, nem főz este ha haza esik hulla fáradtan a, nem pakol el senki után stb. Mindig annyit "szolgáltat" amennyit az arányos közteherviselés szerint igazságos.
Nem mondja a mantrát ami megszokott volt, hanem szépen csendben, kedvesen cselekszik.
S nem árt ha nem hagyja eltéríteni magát ettől holmi olyanok miatt, hogy lelkiismeret, mit szólnak, hogy gané a ház ha jön valaki stb. Mert azért ismerjük el nem azt szokták mondani, hogy micsoda trehány ez a család, hanem milyen rendetlen ez az asszony! Nem beszélve arról, hogy az ember lányának a komfort érzete is jobb ha némimenű rendben él.
Nevezhetjük ezt játszmának vagy bárminek, de ha elég következetesek vagyunk cél térünk el vele. Legalábbis az életünket megkönnyíti hosszú távon.
Az, hogy ettől jobban megkíván-e, lesz-e több szex az számomra kétséges!
