Hát, B+ ez gyönyörű. Nem tudom, hogy volt-e köztük olyan, aki tényleg normálisan akar(t) élni, de őt sajnálom, mert a saját fajtája tuti, hogy visszahúzza a mélybe.
Hol van ilyenkor Hell István, hogy ilyen írások válasz nélkül maradhatnak? S hol van Katz Katalin, hogy visszautasítsa az alantas sejttetést, hogy obskurus politikai machinációból gyilkosokat és bűnözőket szöktetett ki a felelősségrevonás elől Magyarországról? Netán ha felemelné szavát a "negyven értelmiségi" a magyarok elől elmenekült szerencsétlenek durva megrágalmazása ellen!
A zámolyi "sikersztori" folytatódik: Bűnözéssel foglalkozik a Strasbourgba távozott cigányok jelentős része
Tíz éve lincselt meg Krasznai József akkori roma parlamenti elnök rokonsága Zámolyon egy csákvári magyar fiatalt. A „zámolyi romák” néven elhíresült, Strasbourgban menedékjogot kért és kapott, azóta jócskán bővült társaság jelentékeny része tartósan ütközésben volt vagy van a francia hatóságokkal. Megtudtuk: egyikük ellen hazánkban nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki, de zavartalanul él Quimperben. A Zámolyba költözött cigányok lakhatási problémájából kifejlődött ügy felvonulási terepe lett az első Orbán-kormány megbuktatásával próbálkozó politikai erőknek.
Sarcburg - így emlegeti az ötvenkét esztendős Lakatos Piroska a franciaországi város, egyben az Európai Parlament egyik otthona nevét. Két élettárs összesen tizennégy gyermeket nemzett Piroskának. A tizenegy élő közül nyolc van itthon, három - az ezredforduló óta - Strasbourgban lakik. Egyikük, Melinda csak azért nem kapott politikai menedékjogot 2001 tavaszán - negyvenöt más cigánnyal szemben -, mert előtte rövid időre visszatért gyermekeivel. Végleg akart hazatérni, de Krasznai József, a Roma Parlament akkori elnökhelyettese, a Székesfehérvári Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke, a „zámolyi romák szószólója" visszavitte.
- Én nem laknék Sarcburgban, ide vagyok szokva. Magyarországon születtem, itt szeretnék meghalni. A nyelvet sem beszélem, hiányoznának az állatok is - érvel Lakatos Piroska, miközben az udvar egy libacsapat gágogásától hangos.
Simon Zoltán alpolgármester kalauzolásával a hírhedtté vált Belmajorban vagyunk, ott, ahol a Csórról és egyéb településekről Zámolyba folyamatosan beköltöző cigányok laktak a hajdani uradalom cselédházaiban. Ma szép, füves térség, már csak egy-két igen rozzant hajlék, például Lakatos Piroskáéké, található rajta. A viskók többségét már tizenkét éve lebontották. Az országossá kerekedő botrány akkoriban kezdődött.
— Tényleg a szélvihar miatt omlott be a Belmajor 17-es ház teteje?
— Ugyan — legyint Piroska —, a cigányok közül mindenki tudja, hogy Góman Laciék húzták le a tetőt készakarva, hogy kapjanak másik házat vagy legalább pénzt. Előtte persze a gyerekeket kiköltöztették. Aztán ezt a viharmesét adták be Horváth János bácsinak, ő volt akkor a polgármester.
A közvélemény talán máshogy emlékszik. „1997 október 31-re virradó éjszaka szélvihar zúdult Zámolyra, egy épület tető- szerkezete megcsúszott" - akkoriban a zámolyi történet balliberális elmesélésében ez töltötte be az „egyszer volt, hol nem volt" kezdőformula szerepét. Hogy aztán hamar arra térhessenek, hogy a gonosz polgármester, aki beköltöztette a kultúrházba a Belmajor 17-ből és a szomszédos viskókból a cigány családokat, „orvul" és „rasszista indíttatásból" ledózeroltatta ezek hajlékait. Ám ha másnak nem, hát az Országos Meteorológiai Szolgálat éghajlati osztályának csak hihetünk: akkoriban nemhogy vihar, de még csak különösebb széllökés sem volt.
De kik azok a „zámolyi romák"? Mióta zámolyiak? Egy Kolompár Rudolf nevű munkásember, aki utóbb Krasznaira magyarosított, párjával, Kolompár Friderikával a nyolcvanas évek közepén telepedett át Csórról a zámolyi Belmajorba. Ők a szülei Krasznai Józsefnek, aki az ezredfordulói nagy botrány idején a „zámolyi romák szószólója" és fehérvári cigány vezető volt. A Belmajorba húzódott akkoriban egy-egy - a Krasznaiakkal rokon - család, a Góman és a Lakatos is. A kisebbségi kolónia azonban csak 1997 körül ért el jelentősebb létszámot, körülbelül ötven főt, főleg csóri rokonokkal. Némelyikük szerződés nélkül fizetett valamit a kinézett cselédházért, de legtöbben mint önkényes lakásfoglalók bukkantak fel a település eme részén. Az érkezők arra mindig vigyáztak, hogy valahová bejelentkezzenek a szociális juttatások elnyeréséért. A Belmajor 17. számú, nyomorúságos, 50 négyzetméteres cselédházikóba például 19 főt jelentettek be.
A Rádió utcával kezdődött
Simon Zoltán alpolgármester kézenfekvő feltételezése, hogy a hajdani tömeges beköltözés szorosan összefüggött a székesfehérvári Rádió utca 11.-ben élő cigányok körüli lakhatási botránnyal. Az életveszélyessé vált, majd lebontott fehérvári ház lakói a médiahírverés nyomán 1997-ben több tíz millió forintot kaptak, hogy oldják meg lakásgondjaikat. A székesfehérvári cigányok érdekképviseletét Krasznai József látta el. Vagyis ami Zámolyt illeti, a kitaposott ösvényen immár a csóri származású cigány érdek-védő famíliája indult el a boldogulás felé.
A jó szándékú Horváth Jánosnak az esedékes újabb polgármesteri ciklusába került, hogy a helyi kultúrházba költöztetett 29 hajlék nélkül maradt belmajori cigányt. (A kultúrházi cigányok létszáma rövidesen tovább duzzadt, addig sosem látott kisebbségiekkel is.) Az ott elhelyezettek hamar lelakták a művelődési házat és felhagytak a rezsi kifizetésével. A falusi könyvtár működése megbénult. Közben az Országgyűlés kisebbségi biztosa többek között azért kárhoztatta Zámoly községet, hogy nem keresi cigány lakosai számára a megfelelő lakhatási megoldást. Pedig az önkormányzat a lehető leggyorsabban a Horn-kormány helyettes belügyi államtitkárához, Kara Pálhoz fordult. A levélre, mely az önkormányzat otthonteremtési tervét tartalmazta egy 48 milliós támogatás kérelmével együtt, Frücht Pál településfejlesztési főosztályvezető válaszolt 1998 januárjában. Elhárította a támogatáskérést, forráshiányra hivatkozva. Pedig mindenki előtt világos kellett volna, hogy legyen: a 2100 lakosú Fejér megyei falu nem tudna hirtelenjében 40-50 embernek hajlékot biztosítani.
Ez idő tájt Krasznai József és testvére, Baloghné Krasznai Ibolya, a zámolyi cigány kisebbségi önkormányzat (ckö) elnöke „csúsztatva" azt kezdte a médiumokban terjeszteni, hogy bőrszínük miatt fizikai támadások érik a kultúrházbeli romákat. Egy ízben például a duhajkodó Góman László kitörte a művelődési otthon ablakait. Az üvegcserepek a fizika törvénye szerint kifelé hullottak ugyan, mégis környékbeli diszkózó magyar fiatalokra próbálták fogni, hogy beverték az üvegeket.
Tragikus lincselés
Elmozdulást az hozott, hogy az akkoriban Farkas Flórián vezette Országos Cigány Önkormányzat (OCÖ) a bajbajutottaknak megvásárolta a Vasvári Pál utca utolsó előtti két üres telkét, és ideiglenesen faházakat vitetett oda. A cigányokat 1999. augusztus elején helyezte el a faházakban az OCÖ. A végzetes esemény, egy csákvári fiatalember meglincselése augusztus 28-án történt. Húszan vették körül, és dobálták meg azt a három csákvári fiatalembert, akik Trabanttal, minden fenyegető eszköz nélkül érkeztek a cigány telepre. A magyar fiúk azt akarták megtárgyalni a cigányokkal, hogy azok két héttel azelőtt miért verték s fenyegették meg egyik társukat. Más jelek szerint drogelszámolási vita volt a három csákvári látogatásának oka. Csete Ferencet, akinek a tragikus éjjelen már nem volt ideje az autóba menekülni, fején legalább öt nagy erejű ütés és egy önmagában is halálos érte. Végül jogerősen, 2003-ban az elsőrendű vádlott Krasznai Krisztiánt - a romák szószólójának unokaöccsét - emberölésért tizenegy év börtönre ítélték. A mindössze három további vádlott igen enyhe büntetéssel megúszta.
A lincselő cigányok először minden erővel próbálták félrevezetni a nyomozó hatóságot, majd többségük váratlanul távozott a franciaországi Strasbourgba. Holott akkorra már mind beköltözhettek volna az OCÖ kht.-ja által épített - igaz, gyenge minőségű - lakásokba.
Az 1999. augusztus 28-i gyilkosság és a 2000. július 24-i országelhagyás között azért sok minden történt. Krasznaiék folyamatosan azt híresztelték, hogy a romákat állandóan fenyegeti, veszélyezteti a környékbeli többségiek fajgyűlölete. Jellemző eset, hogy mikor az egyik faház mellett a felhasználatlan segélyruhák kupaca kigyulladt, ezt magyarok rasszista gyújtogatásának állították be a sajtóban. Holott azt ma már a Zámolyon maradt cigányok is elismerik: az ott lakott Góman László volt a szándékos gyújtogató. A lincselők végül Krasznai József csóri házában zsúfolódtak össze, onnan történt a Franciaországba költözés.
A strasbourgi buszutat Katz Katalin, a Héber Egyetem tanára pénzelte. Ő és egy volt franciaországi főrabbi fia teremtette meg a kapcsolatot George Federmann strasbourgi emberi jogi aktivista pszichiáterrel, hogy a „zámolyi romák exodusa" igazán téma legyen a nagyvilágban. A cigányok Krasznai József vezetésével nyomban az Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordultak, és politikai menedékjogot kértek. 2001 folyamán a tizenkét zámolyi és csóri család több mint ötven tagja közül 45-en meg is kapták azt Jospin szocialista miniszterelnök hivatala idején. Neki címezve, de az egész francia nemzetnek köszönte meg 37 magyarországi értelmiségi (Esterházy, Jancsó, Nádas, Konrád, Kőszeg, Tamás Gáspár, Vásárhelyi Mária stb.), hogy az 1956-os magyar menekülthullám után a hazájukban „üldözött" zámolyi cigányokat is befogadták.
A famíliáját Strasbourgba kijuttató Krasznai Józsefet egyébként 2005 elején első fokon öt év szabadságvesztésre ítélték egy 12 éves lány megrontásáért, személyi szabadság megsértéséért, választási csalásokért. A másodfokú bíróság aztán eljárási hibára hivatkozva hatálytalanította az eredeti ítéletet, és jogerősen csak egy évre ítélte el. Krasznai szabadulása óta eltűnt a politikai életből, nem tudni, hol él, de bizonyos, hogy sokszor felbukkan Strasbourgban rokonai között. Testvére, Ibolya annak idején nem maradt Franciaországban, Kanadában települt le; ott halt meg szívbetegségben. Krasznai József egyébként már 1999 eleje óta szervezte cigány családok kivándorlását Kanadába.
- Pubi a testvérével, Ibolyával vette fel a pénzeket meg más adományokat, nekünk egy kiló kenyérre valót sem adtak - emlékszik vissza a Pubi becenevű Krasznai Józsefre a távolabbi rokon, Lakatos Piroska.
- A gyilkosok vannak Franciaországban - állítják lapunknak franciaországi magyar romák. Annyi bizonyos, a kintiek között van Góman Ibolya és Horváth Mária is. Az ő kiadatásukat a gyilkosságban közreműködés gyanúja miatt az Orbán-kormány Igazságügyi Minisztériuma hiába kérte a francia hatóságoktól. Mindketten megkapták a menedékjogot.
Fodorné Barkáczi Teréz, a Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetségének hajdani balatonfüredi ckö-képviselője 2002 tavaszán ment ki Strasbourgba, és a zámolyiaktól eltérő okból kapott menedékjogot. Több hónapig lakott a Krasznai famíliánál, mígnem a bretagne-i Quimperben telepedett le. Kezdetben segítette a Zámolyból, Csórról kitelepülteket, némelyiküket a Quimperbe költözésben is.
- Fokozatosan megértettem - mondja Barkóczi Teréz -, hogy bűnözőkön segítettem. Ezek hazajárnak „Magyarba", ott is, itt is megcsinálják a problémát... „Amíg ide nem jöttek, Quimperben nem volt cigánygyűlölet. Most már van, hogy sújtana le rájuk a Sarkozy botja!"
Fémlopás és örömlányok
Kilenc éve élnek kint a „zámolyi romák" Európa fővárosában, illetve hét éve Franciaország nyugati végében, Quimperben. A kezdeti csapat azóta legalább kétszeresére duzzadt. Több egybehangzó jelzést is kaptunk arról, hogy a Strasbourgba kitelepült magyar cigányok nem kis része bolti lopásokkal, benzin- és gázolajlopásokkal, fém- és autótolvajlással, betörésekkel, drogüzérkedéssel, illetve lányfuttatással hívta, hívja fel magára a figyelmet. Az egyik legkalandosabb élet Góman Andrásé. Strasbourgban házasodott össze Lakatos Melindával - a Zámolyon megszólaltatott Piroska lányával -, de elváltak, mert állatias kegyetlenséggel bánt az asszonnyal. A Szamos csúfnevű Góman András odakint börtönbe került, mert örömlányokat közvetített és futtatott Strasbourgban. 2007 elején szabadult. Góman András jelenleg Quimperben él. Úgy értesültünk: idén január 19-én hajnalban több mint húsz magyarországi származású cigányon ütöttek rajta rendőr kommandósok. Nagy mennyiségű fémet loptak folytatólagosan. A lefogott cigányok között van Góman András és párja, Balogh Katalin két gyermekével, továbbá testvére, Balogh Elemér. Fémlopási ügyük miatt frankföldön szabadlábon védekezhetnek, ám - amint a Fejér Megyei Rendőr- főkapitányság visszaigazolta értesülésünket - Balogh Elemér ellen már három éve nemzetközi elfogatóparancsot adott ki a Komáromi Városi Bíróság. A 38 éves, eredetileg csóri férfi ugyanis időközben itthon jókora lopásos bűncselekményért egy év hat hónap börtönt kapott, ám a szabadságvesztés megkezdése helyett inkább visszatért „új hazájába". Fia egyébként odakint szerzett be három év felfüggesztettet kocsilopásokért. A harmadik Balogh testvér, József, akinek csúfneve Busa, majdnem fél évtizedet ült már franciaországi börtönben. Balogh Katalinnál lakott egy időben unokaöccse, ifjabb Krasznai János; őt 2005-ben kitoloncolták Franciaországból. Ez a fiú Krasznai Csabával, Krasznai Andrásék fiával gyakorolta magát betöréses lopásokban Quimperben, miután Strasbourgban már kitelt a becsülete. Csaba az óhazában és Franciaországban is tartott kényszerpihenőt büntetés-végrehajtási intézetekben.
Rossz bír, hogy a strasbourgi magyar cigányok fiatalabb nemzedékének sok tagja fogyasztja is, árulja is a drogot. Éppen kábítószer-elszámolási vita „feloldása" végett landolt nemrégiben Molotov-koktél Krasznai Henrietta - Krasznai József lánya -, házában." (Magyar Nemzet)
ez a cikk némileg visszataszító, a kiszel tündés pr cikkek stílusában illetve a koalíciós megrendelés utórezgéséből táplálkozó weyerbélázás egyik szöveggyűjteményi példánya, gratulálok
Kedves István, én nem nevezném jól levésnek azt a tényt, hogy gyakorlatilag ma is többet vannak munka nélkül, mint munkában, s a franciánál szegényebb magyar szociális ellátó rendszer helyett most a franciát pumpolják.
Nem nevezném jól levésnek azt a helyzetet sem, amikor a gyermekjogi chartában rögzített jogokra fittyet hánynak. Ezeknek a gyermekeknek ugyanis joguk lenne eredeti kultúrájukat ismerni, vagyis beszélni akár valamelyik cigány nyelvjárást, akár a magyar nyelvet, bármelyik is az anyanyelvük.
Nem nevezném jól levésnek azt az állapotot, amikor valaki, aki állítólag a rasszizmus elől kényszerült menekülni, sasns géne tesz rasszista megjegyzéseket a helyi arab és törökk gyerekekre, akik őszerinte en bloc "verekedősek".
Plusz nem nevezném jól levésnek azt sem, ha valaki, akinek nincs olyan munkája, ami otthonról elszólítaná, a piszkos lépcsőházra panaszkodik, ahelyett, hogy kitakarítaná, vagy összeszervezkedne a többi lakóval, hogy közösen fizessenek meg egy takarítót.
A jól levés ott kezdődne, hogy az ember ilyenkor körülnéz a többi lépcsőházban, hogy azok is koszosak-e, "piackutat" egy kicsit, majd gründol egy kis egyszemélyes takarítócéget, hogy legyen kínálat is a kereslet mellé. Itt kezdődik az, hogy valaki hozzátesz a társadalomban megtermelt értékhez, nemcsak alááll annak, ami leesik.
Nem, kedves István, ez nem jól levés. Csak kellemesebb parazitának és/vagy képzetlen munkaerőnek lenni olyan helyen, ahol nagyobb a gazdagság, kevesebb a parazita, és elég jólképzettek a helyiek ahhoz, hogy a munkapiacnak a képzetleneket foglalkoztató szegmensében ne legyen különösebb verseny.
Ha a teknősbéka hasára felragasztasz egy lendkerekes jétékautót, azért az még nem fog úgy futni, mint a nyúl. Legfeljebb kicsit ő is halad azért, amíg a felhúzás le nem jár.
Nem emlékszem, hogy ilyen cikket írtam volna. És őszintén szólva nem is tudom, hogy melyik NEKH-elnök melyik titkárságvezetőjéről van szó. Esetleg egy madárnevűről?
A hatalmas plazmatévén a gyerekek francia rajzfilmet néznek, s franciául kommentálják a látottakat. Ildikó a szintén hatalmas, amerikai típusú hűtőszekrényből mélyhűtött olasz ételeket vesz elő: tortellinit, pizzát. Ma sem talált munkát - talán majd holnap.
Ez egyszerűen gyönyörű. Nekem nincs 6almas plazmatévém és 6almas am. típ. hűtőm...
Ha belinkelné azt a cikkét, amit annak kapcsán írt, h. 2007. február 1-től megszűnt a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, összeolvasztva a Határon Túli Magyarok Hivatalával, és már csak egy főosztály a MEH-ben.
Előre is köszönöm,
a volt NEKH, volt elnökének, volt titkárságvezetője
Szevasztok. A strasbourgi romák köszönik, jól vannak.
Magyar cigányok Európában
Fejér Megyei Hírlap
Megjelenés dátuma: 2006. november 11. 04:26.00 Szerző: Hell István
A 2000-ben Magyarországról elmenekült, 2001-ben a Francia Köztársaságtól menedékjogot nyert 52 magyarországi cigány nő, férfi és gyermek - az azóta Kanadában meghalt Krasznai Ibolyát, a már Magyarországról betegen eltávozott Krasznai Rudolfot és a halálos balesetet szenvedett Góman Lászlót leszámítva - él és virul, és igazi strasbourgi lett.
A 2000-ben Magyarországról elmenekült, 2001-ben a Francia Köztársaságtól menedékjogot nyert 52 magyarországi cigány nő, férfi és gyermek - az azóta Kanadában meghalt Krasznai Ibolyát, a már Magyarországról betegen eltávozott Krasznai Rudolfot és a halálos balesetet szenvedett Góman Lászlót leszámítva - él és virul, és igazi strasbourgi lett.
trasbourg egyik külvárosában, Montagne Verte-ben, a Bruche és az Ill folyócska közelében található a Rudlof lakótelep, amely a mi paneltelepekre hasonlít. Góman Ildikó lakásának ablaka a rue dElmerforst egyik házának első emeletéről az Illre néz. Október első felében járunk. A házak előtt, a játszótéren és az utcákon arab, török, afrikai fekete és európai gyerekek játszanak egymással paradicsomi békében, talán mert még nem tudnak arról, hogy a különböző etnikai és vallási kultúráknak idegenkedniük kell egymástól. Harsog az utca a francia csatakiáltásoktól.
A gyerekeim még értenek ugyan, de már nem beszélnek cigányul. Magyarul is csak itthon, velem. Olvasni sem tudnak magyarul - mondja Góman Ildikó, aki a harmincas éveiben jár, és három iskolás gyermeket nevel. A legidősebb, a 15 éves Melinda és a középső, a 13 éves Apolló még emlékszik Magyarországra és a zámolyi Belmajorra, de a legkisebb, a 8 esztendős Ricsi - aki e-mail-címében a Richard nevet már franciásan risár-nak ejti - nem emlékszik semmire: kétéves volt 2000-ben. Gyenge francia ismereteimmel próbálom felmérni a nyelvtudását. Kiderül: a magyar tenger szót nem ismeri, viszont a francia la mere-ről tudja, hogy nagy víz, a francia chateau (vár) szót pedig úgy fordítja le másnap egy utcanévtábláról nekem, az anyja nyelvén beszélő idegennek: ahol a királyok laknak.
Strasbourg igazi európai város, és igazi kozmopolita város is. Bár a híres-hírhedt - most éppen szerelmi ügyeiről elhíresült - félig magyar származású Sarkozy az előző években megszabadította Franciaországot a sans papier - azaz illegális, papír nélküli - bevándorlók, főként romániai és boszniai cigányok jó részétől, egyszer-egyszer itt is feltűnnek az itthoni, tősgyökeres vándorcigányok lakóautós karavánjai, itt is, akárcsak az egész Franciaországban, sok a muzulmán és afrikai fekete betelepülő és ezek második-harmadik, francia állampolgárságú és anyanyelvű nemzedékei.
Az aluliskolázott, szakképzettség és nyelvtudás nélküli magyarországi cigányok ezen a munkaerőpiacon komoly hátrányban vannak. A francia törvények és az elzászi, Bas-Rhin megyei nagyváros rendeletei és intézményei azonban lehetővé teszik, hogy a munkaképes korúak rendszeresen munkához jussanak, és ezzel jogot szerezzenek munkaszerződésük lejárta után a munkakezdési segélyre, illetve a munkanélküli ellátásra. És segíti őket Strasbourg önkormányzatának nagyvonalú szociális gondoskodása is.
Baba, Krasznai Henrietta, férjével, a rokkantnyugdíjas, munkaképtelen Antival az egyik északnyugati külvárosban, Cronenbourgban lakik, egy tízemeletes bérházban. Ebben az utcában él nagyanyja, Frima, Kolompár Friderika is, és két nagybátyja, Sanyi és Bandi a családjaikkal. Babáék négy gyereket nevelnek egy négyszobás szociális bérlakásban. A fiatalasszony néhány hónapja négyórás munkát kapott - december 31-ig szóló szerződéssel - a helyi munkaközvetítőben: lépcsőházakat takarít.
A nappaliban ülünk le a bőr ülőgarnitúrára, a sarokban mahagóni színű bárszekrény és bárpult áll. Amikor a jövedelmükről kérdezem őket, sorolják: Anti rokkantnyugdíjat kap, 600 eurót. Baba a lépcsőháztakarítással 5-600 eurót keres, munkaszerződésének a lejárta után 450 euró segélyre számíthat. A gyerekek után járó családi pótlék pedig 500 euró. Így egy hónapban 1600-1700 euróból élnek.
Szeretnénk innen már elköltözni, mondja Baba. A házunkban élő arab és török gyerekek verekedősek, nem is szívesen engedem le a gyerekeket a játszótérre. A lépcsőház is piszkos. A legjobb az volna, ha határozatlan idejű munkaszerződéshez jutnék, és akkor kölcsönből vehetnénk egy kis házat. De ez az én nyelvtudásommal szinte lehetetlen.
Kérdezem, van-e honvágyuk. Baba a fejét rázza. Minek mennék haza? A nyomorúságba? A félelembe? Aztán meséli: egy nap munka után a villamoson magyar beszédet hallott. A gyilkos zámolyi cigányokról beszéltek, és - bár igyekezett nem oda nézni - talán őt is felismerték egy tévéfelvételről. De Strasbourgban biztonságban vannak, a gyerekek barátságos iskolába járnak. A nagyobbik fiú színésznek, a kisebbik táncosnak készül, és ezért külön képzésben is részesülnek. (Az 5 éves Szimóna és 3 éves öccse, Fernandó még nem jár iskolába.) Baba azt kéri, küldjek neki francia-magyar szótárat és nyelvkönyvet, mert szeretne jogosítványt szerezni (autójuk már van, de a mozgáskorlátozott Anti nem vezetheti), és valami magyar olvasnivalót, meséskönyvet vagy regényt a gyerekeknek.
A rue Kepler egyik parkolójában négy férfi egy vasrúddal emel ki egy dobozos teherautóból egy motort: Krasznai András (Bandi), ikertestvére, Sanyi, az idős, hetven feletti Kolompár Peti és egy ismeretlen, szintén magyarul beszélő cigány férfi, aki nem tartozik a zámolyi menekültek közé. Szombat van, szabadnap, Bandi Mercedesének a motorját cserélik, közben söröznek. Bandi azt mondja: vállalkozást szeretne alapítani a fémhulladék-gyűjtésre, mert abból jól meg lehet élni akkor is, ha valakinek megszűnik a munkaszerződése. Rendszeresen járnak át Németországba vasat, rezet és más fémhulladékot gyűjteni. Ha meglát valahol egy roncs autót, elkéri, s ha nem adják ingyen, akár meg is veszi. Most is kaptam két nagy turistabuszt, már csak szét kell vágni őket, mondja, és gyorsan kiszámítja, mennyibe kerül a roncsok szétvágásához a gáz, az oxigén, mennyi a szállítás: akár 3000 eurót is kereshet rajta, tisztán.
Felesége éppen testvéreit látja vendégül Magyarországról, kávéznak, és nézik a hatalmas plazmatévét. Közben az orvost is várják: kislányuk hányt az iskolában.
A Krasznai testvérek édesanyjához megyek az út túloldalára. Friminka, azaz Kolompár Friderika - a Krasznai testvérek édesanyja - férje halála óta Sanyi fiával lakik közös lakásban. Súlyos porckopása miatt járni alig tud, de a kerekes széket, amelyet kiutaltak neki, visszaadta. Nem akarja, hogy gyerekei-unokái tologassák.
Még a haló poromat se vigyék haza Magyarországra!, mondja. Nekem az a hazám, ahol a gyerekeim, unokáim, dédunokáim vannak. Akik Magyarországon maradtak, ők is meg szoktak látogatni.
Pubival, Krasznai Józseffel - aki a megrontás és más bűncselekmények miatt indított büntetőügye ítéletére várt riportunk készítésekor - mi is találkozunk az egyik Góman-fiúnál, cigány nevén Gulinál. Gulié az egyik igazi sikertörténet Strasbourgban. A fiatalember, aki első, újszülött gyermekével a karján érkezik haza, hamar elsajátította a francia alapjait, ennek köszönhetően szobafestő tanfolyamot végezhetett. Igaz, az ő munkaszerződése is mostanában járt le, ezért most saját, újonnan kiutalt lakását festi. De hetente többször bejár a munkaügyi központba, hogy keresgéljen az internetes álláshirdetések között. A munkanélküli vagy munkakezdési (RMI) segély ugyanis csak annyi időre jár, amennyit előtte dolgozott.
A másik sikertörténet Pubikáé (a nagy Pubi, Krasznai József unokaöccséé), Krasznai Sanyié. Huszonéves feleségével, Récával, és két gyerekükkel épp beszállnak az ezüstmetál, vadonatújnak látszó Opel Vectrába a belváros egyik forgalmas utcájában, ahol laknak. Elkísérjük őket anyósához, a 11 gyermeket szült Gizához, akinek Réca túrós palacsintát sütött. Giza - a balesetben meghalt Góman László özvegye - az utolsók között kapott önálló lakást Strasbourgban, mert 6 kiskorú gyereket nevelt, a szalonnal együtt hatszobás lakást pedig sokáig nem találtak nekik. Márpedig a helyi szociális rendelet előírja: gyermekenként egy hálószoba jár a szociális lakásban élőknek. A város a lakbér 70-90 százalékának a kifizetését is átvállalja a szegényektől, akinek például 300 euró a lakbére, az 30-60 eurót fizet.
Pubika két évig dolgozott egy pékségben, az ő francia tudása nagyságrendekkel jobb, mint az idősebbeké. Szerette volna folytatni ezt a munkát, de neki is lejárt a munkaszerződése, és át kellett adnia a helyét egy másik munkakeresőnek.
Az internetes fórumokon és egyes országos lapokban gyakran olvashatók olyan álhírek, melyek szerint az egykori zámolyi romák már rég visszajöttek volna Magyarországra, mások szerint viszont mindannyian börtönben vannak különböző bűncselekmények miatt. E híreszteléseknek azonban az ellenkezője sem igaz. Legutóbb, mintegy két évvel ezelőtt, a Magyar Nemzet internetes kiadásában lehetett olvasni egy levelet, amely szerint a zámolyi romák befogadását öt éve az akkori francia miniszterelnöknek, a szocialista Lionel Jospinnek megköszönő negyven értelmiségi (a valóságban 37, köztük Jancsó Miklós, Kőszeg Ferenc, Bíró András, Esterházy Péter, Faludi György és e sorok szerény írója), utóbb bocsánatot kért a francia néptől amiatt, hogy bűnözőket vettek védelmükbe.
Mindazonáltal arról is be kell számolnunk, hogy a 2001-ben menedékjogot nyert romák egyike, az egyik Góman-fiú, cigány nevén Szamos valóban börtönben volt e riport írásakor. Úgy tudjuk, egy magyarországi - de az egykori zámolyi romákkal sem rokoni, sem más kapcsolatban nem lévő - futtató prostituáltakat vitt ki Strasbourgba, és az illető Szamost, valamint a sógorát, Muját fogadta fel arra, hogy segítsenek a prostitúció lebonyolításában, például a lányok szállításában. (Muja nem tartozott a 2001-ben menedéket nyert romák közé, ő később csatlakozott a strasbourgiakhoz, és büntetése letöltése után ki is utasítják.) Nos, bár Strasbourg egyes utcáin ma is sok a kelet-európai és afrikai származású prostituált, a bűnszervezet lebukott: Szamos pedig, az egyetlen menekült, aki börtönben van, és akitől időközben a felesége is elvált, néhány hónap múlva szabadul.
Este Góman Ildikónál vacsorázunk, aki korábban a Auberge de Jeunesse szállodában volt szobalány. A hatalmas plazmatévén a gyerekek francia rajzfilmet néznek, s franciául kommentálják a látottakat. Ildikó a szintén hatalmas, amerikai típusú hűtőszekrényből mélyhűtött olasz ételeket vesz elő: tortellinit, pizzát. Ma sem talált munkát - talán majd holnap.
trasbourg egyik külvárosában, Montagne Verte-ben, a Bruche és az Ill folyócska közelében található a Rudlof lakótelep, amely a mi paneltelepeinkre hasonlít. Góman Ildikó lakásának ablaka a rue dElmerforst egyik házának első emeletéről az Illre néz. Október első felében járunk. A házak előtt, a játszótéren és az utcákon arab, török, afrikai fekete és európai gyerekek játszanak egymással paradicsomi békében, talán mert még nem tudnak arról, hogy a különböző etnikai és vallási kultúráknak idegenkedniük kell egymástól. Harsog az utca a francia csatakiáltásoktól.
A gyerekeim még értenek ugyan, de már nem beszélnek cigányul. Magyarul is csak itthon, velem. Olvasni sem tudnak magyarul - mondja Góman Ildikó, aki a harmincas éveiben jár, és három iskolás gyermeket nevel. A legidősebb, a 15 éves Melinda és a középső, a 13 éves Apolló még emlékszik Magyarországra és a zámolyi Belmajorra, de a legkisebb, a 8 esztendős Ricsi - aki e-mail-címében a Richard nevet már franciásan risár-nak ejti - nem emlékszik semmire: kétéves volt 2000-ben. Gyenge francia ismereteimmel próbálom felmérni a nyelvtudását. Kiderül: a magyar tenger szót nem ismeri, viszont a francia la mere-ről tudja, hogy nagy víz, a francia chateau (vár) szót pedig úgy fordítja le másnap egy utcanévtábláról nekem, az anyja nyelvén beszélő idegennek: ahol a királyok laknak.
Strasbourg igazi európai város, és igazi kozmopolita város is. Bár a híres-hírhedt - most éppen szerelmi ügyeiről elhíresült - félig magyar származású Sarkozy az előző években megszabadította Franciaországot a sans papier - azaz illegális, papír nélküli - bevándorlók, főként romániai és boszniai cigányok jó részétől, egyszer-egyszer itt is feltűnnek az itthoni, tősgyökeres vándorcigányok lakóautós karavánjai, itt is, akárcsak az egész Franciaországban, sok a muzulmán és afrikai fekete betelepülő és ezek második-harmadik, francia állampolgárságú és anyanyelvű nemzedékei.
Az aluliskolázott, szakképzettség és nyelvtudás nélküli magyarországi cigányok ezen a munkaerőpiacon komoly hátrányban vannak. A francia törvények és az elzászi, Bas-Rhin megyei nagyváros rendeletei és intézményei azonban lehetővé teszik, hogy a munkaképes korúak rendszeresen munkához jussanak, és ezzel jogot szerezzenek munkaszerződésük lejárta után a munkakezdési segélyre, illetve a munkanélküli ellátásra. És segíti őket Strasbourg önkormányzatának nagyvonalú szociális gondoskodása is.
Baba, Krasznai Henrietta, férjével, a rokkantnyugdíjas, munkaképtelen Antival az egyik északnyugati külvárosban, Cronenbourgban lakik, egy tízemeletes bérházban. Ebben az utcában él nagyanyja, Frima, Kolompár Friderika is, és két nagybátyja, Sanyi és Bandi a családjaikkal. Babáék négy gyereket nevelnek egy négyszobás szociális bérlakásban. A fiatalasszony néhány hónapja négyórás munkát kapott - december 31-ig szóló szerződéssel - a helyi munkaközvetítőben: lépcsőházakat takarít.
A nappaliban ülünk le a bőr ülőgarnitúrára, a sarokban mahagóni színű bárszekrény és bárpult áll. Amikor a jövedelmükről kérdezem őket, sorolják: Anti rokkantnyugdíjat kap, 600 eurót. Baba a lépcsőháztakarítással 5-600 eurót keres, munkaszerződésének a lejárta után 450 euró segélyre számíthat. A gyerekek után járó családi pótlék pedig 500 euró. Így egy hónapban 1600-1700 euróból élnek.
Szeretnénk innen már elköltözni, mondja Baba. A házunkban élő arab és török gyerekek verekedősek, nem is szívesen engedem le a gyerekeket a játszótérre. A lépcsőház is piszkos. A legjobb az volna, ha határozatlan idejű munkaszerződéshez jutnék, és akkor kölcsönből vehetnénk egy kis házat. De ez az én nyelvtudásommal szinte lehetetlen.
Kérdezem, van-e honvágyuk. Baba a fejét rázza. Minek mennék haza? A nyomorúságba? A félelembe? Aztán meséli: egy nap munka után a villamoson magyar beszédet hallott. A gyilkos zámolyi cigányokról beszéltek, és - bár igyekezett nem oda nézni - talán őt is felismerték egy tévéfelvételről. De Strasbourgban biztonságban vannak, a gyerekek barátságos iskolába járnak. A nagyobbik fiú színésznek, a kisebbik táncosnak készül, és ezért külön képzésben is részesülnek. (Az 5 éves Szimóna és 3 éves öccse, Fernandó még nem jár iskolába.) Baba azt kéri, küldjek neki francia-magyar szótárat és nyelvkönyvet, mert szeretne jogosítványt szerezni (autójuk már van, de a mozgáskorlátozott Anti nem vezetheti), és valami magyar olvasnivalót, meséskönyvet vagy regényt a gyerekeknek.
A rue Kepler egyik parkolójában négy férfi egy vasrúddal emel ki egy dobozos teherautóból egy motort: Krasznai András (Bandi), ikertestvére, Sanyi, az idős, hetven feletti Kolompár Peti és egy ismeretlen, szintén magyarul beszélő cigány férfi, aki nem tartozik a zámolyi menekültek közé. Szombat van, szabadnap, Bandi Mercedesének a motorját cserélik, közben söröznek. Bandi azt mondja: vállalkozást szeretne alapítani a fémhulladék-gyűjtésre, mert abból jól meg lehet élni akkor is, ha valakinek megszűnik a munkaszerződése. Rendszeresen járnak át Németországba vasat, rezet és más fémhulladékot gyűjteni. Ha meglát valahol egy roncs autót, elkéri, s ha nem adják ingyen, akár meg is veszi. Most is kaptam két nagy turistabuszt, már csak szét kell vágni őket, mondja, és gyorsan kiszámítja, mennyibe kerül a roncsok szétvágásához a gáz, az oxigén, mennyi a szállítás: akár 3000 eurót is kereshet rajta, tisztán.
Felesége éppen testvéreit látja vendégül Magyarországról, kávéznak, és nézik a hatalmas plazmatévét. Közben az orvost is várják: kislányuk hányt az iskolában.
A Krasznai testvérek édesanyjához megyek az út túloldalára. Friminka, azaz Kolompár Friderika - a Krasznai testvérek édesanyja - férje halála óta Sanyi fiával lakik közös lakásban. Súlyos porckopása miatt járni alig tud, de a kerekes széket, amelyet kiutaltak neki, visszaadta. Nem akarja, hogy gyerekei-unokái tologassák.
Még a haló poromat se vigyék haza Magyarországra!, mondja. Nekem az a hazám, ahol a gyerekeim, unokáim, dédunokáim vannak. Akik Magyarországon maradtak, ők is meg szoktak látogatni.
Pubival, Krasznai Józseffel - aki a megrontás és más bűncselekmények miatt indított büntetőügye ítéletére várt riportunk készítésekor - mi is találkozunk az egyik Góman-fiúnál, cigány nevén Gulinál. Gulié az egyik igazi sikertörténet Strasbourgban. A fiatalember, aki első, újszülött gyermekével a karján érkezik haza, hamar elsajátította a francia alapjait, ennek köszönhetően szobafestő tanfolyamot végezhetett. Igaz, az ő munkaszerződése is mostanában járt le, ezért most saját, újonnan kiutalt lakását festi. De hetente többször bejár a munkaügyi központba, hogy keresgéljen az internetes álláshirdetések között. A munkanélküli vagy munkakezdési (RMI) segély ugyanis csak annyi időre jár, amennyit előtte dolgozott.
A másik sikertörténet Pubikáé (a nagy Pubi, Krasznai József unokaöccséé), Krasznai Sanyié. Huszonéves feleségével, Récával, és két gyerekükkel épp beszállnak az ezüstmetál, vadonatújnak látszó Opel Vectrába a belváros egyik forgalmas utcájában, ahol laknak. Elkísérjük őket anyósához, a 11 gyermeket szült Gizához, akinek Réca túrós palacsintát sütött. Giza - a balesetben meghalt Góman László özvegye - az utolsók között kapott önálló lakást Strasbourgban, mert 6 kiskorú gyereket nevelt, a szalonnal együtt hatszobás lakást pedig sokáig nem találtak nekik. Márpedig a helyi szociális rendelet előírja: gyermekenként egy hálószoba jár a szociális lakásban élőknek. A város a lakbér 70-90 százalékának a kifizetését is átvállalja a szegényektől, akinek például 300 euró a lakbére, az 30-60 eurót fizet.
Pubika két évig dolgozott egy pékségben, az ő francia tudása nagyságrendekkel jobb, mint az idősebbeké. Szerette volna folytatni ezt a munkát, de neki is lejárt a munkaszerződése, és át kellett adnia a helyét egy másik munkakeresőnek.
Az internetes fórumokon és egyes országos lapokban gyakran olvashatók olyan álhírek, melyek szerint az egykori zámolyi romák már rég visszajöttek volna Magyarországra, mások szerint viszont mindannyian börtönben vannak különböző bűncselekmények miatt. E híreszteléseknek azonban az ellenkezője sem igaz. Legutóbb, mintegy két évvel ezelőtt, a Magyar Nemzet internetes kiadásában lehetett olvasni egy levelet, amely szerint a zámolyi romák befogadását öt éve az akkori francia miniszterelnöknek, a szocialista Lionel Jospinnek megköszönő negyven értelmiségi (a valóságban 37, köztük Jancsó Miklós, Kőszeg Ferenc, Bíró András, Esterházy Péter, Faludi György és e sorok szerény írója), utóbb bocsánatot kért a francia néptől amiatt, hogy bűnözőket vettek védelmükbe.
Mindazonáltal arról is be kell számolnunk, hogy a 2001-ben menedékjogot nyert romák egyike, az egyik Góman-fiú, cigány nevén Szamos valóban börtönben volt e riport írásakor. Úgy tudjuk, egy magyarországi - de az egykori zámolyi romákkal sem rokoni, sem más kapcsolatban nem lévő - futtató prostituáltakat vitt ki Strasbourgba, és az illető Szamost, valamint a sógorát, Muját fogadta fel arra, hogy segítsenek a prostitúció lebonyolításában, például a lányok szállításában. (Muja nem tartozott a 2001-ben menedéket nyert romák közé, ő később csatlakozott a strasbourgiakhoz, és büntetése letöltése után ki is utasítják.) Nos, bár Strasbourg egyes utcáin ma is sok a kelet-európai és afrikai származású prostituált, a bűnszervezet lebukott: Szamos pedig, az egyetlen menekült, aki börtönben van, és akitől időközben a felesége is elvált, néhány hónap múlva szabadul.
Este Góman Ildikónál vacsorázunk, aki korábban a Auberge de Jeunesse szállodában volt szobalány. A hatalmas plazmatévén a gyerekek francia rajzfilmet néznek, s franciául kommentálják a látottakat. Ildikó a szintén hatalmas, amerikai típusú hűtőszekrényből mélyhűtött olasz ételeket vesz elő: tortellinit, pizzát. Ma sem talált munkát - talán majd holnap.
A most megjelent Amaro Dromban van egy érdekes írás:
Hatályon kívül
Krasznai: a lejáratásom volt a cél
A Fejér Megyei Bíróság július közepén hatályon kívül helyezte a Krasznai Józsefre öt év börtönt kiszabó elsőfokú ítéletet. A másodfokon eljáró taláros testület az országos ismertségre a Strasbourgba menekült zámolyi romák szószólójaként szert tevő politikus előzetes letartóztatását megszüntette, és új eljárás lefolytatásra kötelezte a fehérvári bíróság helyett immár saját magát. Az új eljárást, amelyet értesüléseink szerint az ítélet indoklása, illetve az ügyben felmerült adatok és bizonyítékok közti ellentmondások miatt rendeltek el, az ügyész is támogatta. Az ítélet szinte napra pontosan öt évvel a Krasznai, Lakatos és a Góman családok kivándorlása után született.
Krasznai Józsefet, bár ő ezekben az ügyekben mindvégig ártatlanságát hangsúlyozta, a perben kiskorú megrontásával, segítségnyújtás elmulasztásával és választási csalással is vádolták. Az ügyeket, amelyek főleg Krasznai helyi politikai riválisainak és néhány, a családi viszályt így lezárni kívánó rokonának a feljelentése nyomán indultak el, a bíróság a férfi külföldön tartózkodása idején egyesítette, s mivel nem jelent meg néhány tárgyaláson, nemzetközi elfogatóparancsot is kiadott ellene. Krasznaira, aki több mint egy éve önként jelentkezett, a székesfehérvári bíróság elsőfokú ítéletében öt év börtönt szabott ki, s a Fejér Megyei Cigányok Független Szervezete és a fehérvári cigány önkormányzat elnöki posztját is betöltő kisebbségi politikust hét évre el is tiltotta a közügyek gyakorlásától.
Mint lapunk beszámolt róla: az ügy 2002-ben robbant ki, amikor a fehérvári kisebbségi önkormányzat vezetője – e tisztségében Krasznait követő – Lakatos Krisztián a Fehérvár Televízió élő műsorában, egy elszámolási vitát firtató kérdést követően az állította, hogy Krasznai József, a zámolyi romák szóvivője megerőszakolt egy 12 éves lányt. Miután ezt követően Krasznai ököllel támadt Lakatosra, az adás botrányba fulladt. Lakatos József, a lány apjának akkori állítása szerint kislánya egy hete szólt arról, hogy Krasznai József már egy éve zaklatja őt, de eddig azért hallgatott, mert a férfi megfenyegette. Krasznai szerint mindez rágalom, és a feljelentés politikai indíttatású, s az apa így akarta megbosszulni, hogy barátját, Lakatos Krisztiánt megpróbálta elmozdítani a kisebbségi önkormányzat éléről.
A most meghozott másodfokú döntés során a bíróság megszüntette Krasznai előzetes letartóztatását, de lakhelyelhagyási tilalmat rendelt el. Az új büntetőeljárási törvény szerint, tekintettel arra, hogy a vádban felsorolt cselekmények 2003. július 1-je előtt történtek, az ügy a megyei bíróságra tartozik – erősítette meg Gieszné Boda Orsolya, a Fejér Megyei Bíróság elnökhelyettese, a döntés hátteréről azonban többet nem sikerült megtudnunk.
Krasznai József jelenleg munka nélkül van. Egy fehérvári kávéházban beszélgetve elmondta: 10 hónapos fogva tartása alatt közel 25 kilót fogyott, de nem adja fel. A kijövetelét követő napokban megújította odabenn lejárt hivatásos jogosítványát, és regisztráltatta magát a munkaügyi központban is. A Roma Parlament egykori alelnöke, aki most is következetesen ártatlannak vallja magát, az egész történetben azt sajnálja, hogy az megakasztott egy olyan folyamatot, amelyben egy nemzetközi roma parlament jöhetett volna létre. Ezzel egyúttal arra is választ ad, hogy miért nem jelent meg a bírósági tárgyalásokon; az idézéskor éppen e szervezet életre hívását szervezte külföldön, s amint tudomást szerzett az „invitálásról”, azonnal hazajött, hogy minél hamarabb tisztázza magát. Krasznai nagyon sajnálja azt is, hogy a sajtó ezzel a perrel volt elfoglalva akkor, amikor július 23-a, a zámolyiak „kimenetelének” napja. Az a nap ugyanis a hazai cigányság ünnepnapja lehetne, amikor az a pár roma család, akinek a házát 1997. november első napjaiban jogellenesen lebontotta az önkormányzat, érdekeik védelmében szembefordult a kormánnyal. Annál mindenesetre szerencsésebb volna, mint hogy focimeccseket, meg mulatságot szerveznek kormányzati segítséggel a Porrajmos napján – mondta.
Krasznai József az egykori zámolyi romákról sem tud egyebet, csak annyit: az egyik család nemrég egy nagyobb lakásba költözött. Mivel a per idén várhatóan már nem folytatódik, sok esélye nincs is arra, hogy hamarosan találkozzon velük. Még arról sem tud, derül ki, hogy a kintiek tisztában vannak-e vele, hogy a Legfelsőbb Bíróság 2004 júliusában jogerősen meghozott ítéletében kimondta: jogellenesen bontatta le hét évvel ezelőtt a zámolyi önkormányzat a házaikat, s ezért fejenként százezer forint kártérítés illetné meg néhányukat.
Amint arról az Amaro Drom 2004. júliusi száma beszámolt: a családok nevében Góman András 2001-ben lakhatási jogtól való megfosztás jogcímen 18 millió forintot követelt a fehérvári bírósághoz beadott keresetben a zámolyi önkormányzattól. A megyei bíróság a keresetet elutasította, de a családok a döntést megfellebbezték. A Legfelsőbb Bíróság döntése szerint Zámoly akkori polgármestere és jegyzője azzal, hogy a bontási határozat meghozatala után nem várta meg a 15 napos fellebbezési határidő leteltét, hanem azonnal hozzálátott a romossá vált épület bontásához, alkotmányos jogot sértett, de a kért 18 millió forint helyett mindössze 600 ezer forint kártérítést ítéltek meg.
Noha Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman még 1998-ban fegyelmit kezdeményezett a Fejér Megyei Közigazgatási Hivatal vezetőjénél a jegyző, és ügyészi vizsgálatot a polgármester ellen, felelősségre vonás azonban egyik esetben sem történt. Sőt, az akkor zámolyi jegyző ma is egy szomszédos településen a törvényesség helyi őre.
Kép és szöveg: K. E.
"kisgyerekként kifejezetten bántott, hogy az egész családom keresztülment a holokauszton, csak én nem, hogy én nem tartoztam hozzájuk, és ettől úgy éreztem, hogy valamiben bűnös vagyok. Hogy ők ennyit szenvedtek és én nem, s még azt se tudom, milyen az a háború. 56-ban mi a Rákóczi úton a 3. emeleten laktunk, a fejünk fölött a padlásról lőttek lefelé a felkelők, az úton lent meg odaálltak az orosz tankok, és pont a lakásunk felé irányították az ágyújukat. És szépen ripityává lőtték a lakást. Amikor elkezdődött a lövöldözés, akkor úgy éreztem, hogy na végre, én is megtudhatom, mi az, hogy félni, és mi az a háború"
"Akkor elmesélték, hogy mi történt, hogy a polgármester lebuldózerezte. És aztán így tovább, minden újabb látogatásomon tovább romlott a helyzet. Aztán már a mamáékat is kidobták onnan, a házat is lerombolták. Aztán mindig máshol kellett keresnem őket, rettenetes volt, teljesen meg voltam rémülve, hogy mi van velük. Pár havonta, amikor odamentem, mindig rosszabb és rosszabb helyzetben találtam őket, rengeteg náci holokauszt asszociációm is volt, miután a bőrfejűek minden újabb lakóhelyükön megtámadták őket, horogkereszteket festettek a falra, a sajtóban meg pocskondiázták őket."
"Aztán megírták, hogy Budapestről is kidobták őket, hogy megtámadták őket a bőrfejűek. És hogy most már elmennének Magyarországról, mert kibírhatatlan az egész. Kérték a segítségemet, hogy menjek oda és legyek velük. Elutaztam, és velük mentem Strasbourgba, mert fogalmuk sem volt, hogy majd aztán mi történik ott. Valami hihetetlenül naivan mentek el, ami egyrészt nagyon megható volt, másrészt viszont álmodtam róluk, hogy miféle borzalmak történnek velük. Álmomban ültünk Strasbourg járdáján és nem volt hol aludni és nem volt mit enni."
Nem artana ezt az iromanyt egy pszichologusnak megmutatni, mert ennek a nonek sulyos aldozat komplexusa van. Azt varja, hogy o szenvedhessen, vagy keres masokat akik szenvednek, vagy egesz egyszeruen kitalalja azokat.
Kitaszítva a történelemből Interjú Katz Katalinnal, a roma holokauszt kutatójával
NOL • Népszabadság Online • 2005. április 21.
"Ennek az egésznek az a célja, hogy elismerjék őket és leírják a történetüket. Mert ha nincsenek benne a romák, akkor az egy hamis történelem."
- Nemrég jelent meg a Pont Kiadónál Visszafojtott emlékezet című, a roma holokausztról szóló könyved. Miért írja meg egy jeruzsálemi szociális munkás egyetemi oktató a magyar roma holokauszt történetét?
Azon kívül, hogy jeruzsálemi, izraeli, stb. vagyok, azon kívül főképpen zsidó, és magyarországi zsidó vagyok. Magyarországi múltam bár nagyon rövidke volt, 10 éves koromban, 1957-ben jöttünk ide, de mindig nagyon sokat számított nekem, mindig is nagyon fontos volt. Mindenki más, aki akkoriban az én életkoromban kijött, már elfelejtett magyarul. De én mindig olvastam magyarul, nekem ez fontos részem volt. Szociális munkás foglalkozásom viszont nagyon szorosan hozzátartozik ehhez a témához. Hol is kezdjem ezt a történetet? Mikor 57-ben idejöttünk, már nagyon vártuk ezt az emigrációt. Apám egész óriási családja, mind a nyolc testvér már 48, 49 óta itt volt, csak mi ragadtunk ott utolsónak, mert lezárták a határt. Vártuk, hogy majd amikor lehet, akkor mi onnan elmegyünk. Nem úgy éltünk, hogy mindennap azt lestük, lehet-e már menni, legalábbis erre nem emlékszem gyerekkoromból, de olyan például volt, hogy nem festettük ki a lakást, hisz nem érdemes: úgyis elmegyünk hamarosan.
Apukád Kertész Imre orvosa volt a koncentrációs táborban.
Apu sokfelé volt táborokban és nagyon sokat szenvedett. Miután majdnem meghalt, a Buchenwald melletti zeitzi koncentrációs táborban volt orvos. Igen, van a Sorstalanságban egy olyan rész, ahol az orvos meg van említve, és ez az orvos az apu volt. De az egészből a mi témánk szempontjából az a fontos, hogy apám megjárta Auschwitzot és más táborokat, miközben a nálam 10 évvel idősebb testvérem és anyukám Budapesten csinálta végig a holokausztot. Egy csillagos házban voltak, és másnap reggel hétre a vasútállomásra rendelték őket, mert ha nem, akkor nem tudom, mi lesz. És már útban voltak, anyu fogta a Palit, és már indultak lefelé a lépcsőn, és akkor valaki ismeretlen ránézett és azt kiabálta neki: “megőrült? Azonnal menjen vissza!" Anyu meg megijedt a férfitól, aki ráparancsolt, és visszament a lakásba. És így nem vitték el őket. Ezek is nagyon fontos részei az énemnek... Engem gyerekkoromban is állandóan foglalkoztatott a holokauszt, állandóan olvastam róla, képeket nézegettem, és teljesen belemerültem. Pedig otthon nem volt nagy téma, de nekem nagyon fontos volt. Olyannyira így volt, hogy kisgyerekként kifejezetten bántott, hogy az egész családom keresztülment a holokauszton, csak én nem, hogy én nem tartoztam hozzájuk, és ettől úgy éreztem, hogy valamiben bűnös vagyok. Hogy ők ennyit szenvedtek és én nem, s még azt se tudom, milyen az a háború. 56-ban mi a Rákóczi úton a 3. emeleten laktunk, a fejünk fölött a padlásról lőttek lefelé a felkelők, az úton lent meg odaálltak az orosz tankok, és pont a lakásunk felé irányították az ágyújukat. És szépen ripityává lőtték a lakást. Amikor elkezdődött a lövöldözés, akkor úgy éreztem, hogy na végre, én is megtudhatom, mi az, hogy félni, és mi az a háború. Közben ott voltunk benn a lakásban, mikor belőttek. Trauma kellett volna hogy legyen, de én inkább úgy éreztem, hogy végre nekem is jogom van a családhoz tartozni. Ebből talán már világos, hogy nagyon fontos számomra a holokauszt témája.
És Magyarország?
Magyarország is nagyon fontos volt, pedig miután 10 évesen elkerültem onnan, 30 évig nem tudtam visszamenni. Eleinte nagyon intenzíven leveleztem a barátnőimmel meg a tanító nénivel, még most is megvannak a Franciska néni levelei... Aztán ez abbamaradt, de folyamatosan itteni magyar könyvtárakba jártam és magyarul is olvastam. Először 87-ben mentem vissza.
És közben itt Izraelben szociális munkás lettél.
Az, hogy szociális munkás lettem, a természetes fejlődésem eredménye volt. Háttere a felelősség a másik iránt, ami nagyon belém van nevelve és nagyon hozzám tartozik. Az egész így együtt, a holokauszt, a szenvedés, a másság sorsa, hogy másra is oda kell figyelni, ez mind bennem van. Már középiskolás koromban sokat foglalkoztam gyerekekkel, akik nem tudtak olvasni, vagy szegények voltak. Aztán a katonaságnál engem nem igazán érdekelt, hogy katonáskodjak, de lehetett önkéntesnek jelentkezni isten háta mögötti falucskákba keleti származású zsidó gyerekek mellé, és ezt választottam.
Aztán a 60-as évek végén, a 70-es évek elején nyakig merültél az izraeli radikális baloldalba, kommunákba, mozgalmakba.
Katz Katalin A Macpen (magyarul: iránytű) csoport 68-ban alakult, de nagyon kevesen voltunk, összesen talán 20-an az egész országban. Ez a csoport lépett fel elsőként a megszállás ellen. Ez akkor, 68-ban teljesen abszurdnak tűnt, mert Izraelben akkoriban hatalmas eufóriában éltek az emberek, mindenki boldog volt, hogy mekkora hősök, ügyesek és jók vagyunk. Mi voltunk az elsők, akik azt mondtuk, hogy humánus megszállás nem létezik, hogy ebből csak baj lesz, és hogy azonnal vissza kell adni a területeket, és ki kell onnan vonulni. Ez hatalmas port kavart fel itt Izraelben. Egyáltalán nem értették, hogy mit akarunk, nem egyszerűen haragudtak ránk, hanem gyűlöltek és árulónak tekintettek, teljesen őrültnek néztek minket. Ma már a mainstream baloldal ugyanezeket az elveket vallja, de akkor ez érthetetlen volt. Például röplapokat osztogattunk az egyetemen és letartóztattak érte, ha nem is hosszú időre. Csak azért, mert egy röplapra ráírtuk, hogy le a megszállással. Ez egy zsidó-arab vegyes csoport volt, és az arab társainkat vagy adminisztratív úton, bírói ítéletek nélkül letartóztatták legalább fél évre, vagy akiket nem tartóztattak le, azokat a falujukba eltávolították és nem szabadott elhagyni a falujukat. Vagyis nem jöhettek az egyetemre sem az órákra, vagy a könyvtárba, tönkretették az egyetemi tanulmányaikat. Ez ügyben szociális munkás hallgatóként próbáltam egy csoportot szervezni, hogy vigyünk nekik óravázlatokat, jegyzeteket, könyveket a könyvtárból. Ők izraeli arabok voltak, 48-asok, nem a területekről valók. Szerveztem nálam egy csoportot arab és zsidó diákokból, megbeszéltük a következő találkozót, és egy arab sem jött el. Nem értettem, hogy ez hogy létezik. Az arabok nélkül nem lehetett megcsinálni, mert féltünk is, meg úgy gondoltuk, a hitelünkhöz kellenek, hogy elhiggyék a falvakban, hogy nem spiclik vagyunk. Csak évek múltán derült ki, hogy azért nem jöttek el, mert letartóztatással fenyegették őket. Ilyen volt akkor a légkör.
De Te nem adtad fel. Miket is csináltál azóta ugyanazokért a célokért?
Csak amit tehettem és ez nem sok, legalábbis soha nem elég: békemozgalmakhoz társultam, petíciókat írtam alá, tüntetéseken vettem részt, személyes alapon segítek, akinek tudok. Mióta felfedeztem az emlékezetkutatást és az emlékezet társadalmi erejét, egy arab-zsidó szemináriumot tartok az egyetemen a két közösség traumatikus emlékezetéről. Az arab hallgatók többnyire a 48-as háború alatt és azóta elszenvedett történeteiket gyűjtik és elemzik, a zsidók meg a holokauszt és az izraeli háborúk emlékeit. A 48-as háborút a zsidók “felszabadító háborúnak", az arabok meg a “Nakba"-nak, a katasztrófa háborújának nevezik. A szemináriumon elmondják egymásnak a nagyszüleiknek, a közösség öregjeinek a történeteit és így, a személyes élményekre figyelve felfedezik a lehetőségét annak, hogy empátiával fordulhassanak a mások élményei felé, akkor is, ha a “más" velük konfliktusban álló közösséghez tartozik. Remélhetőleg ez fokozza békevágyukat. 2000-ben egy könyvem jelent meg a szemináriumon összegyűlt anyagból, interjúkból, többek közt számos palesztin arab 48-as emlékeiből és a menekültek életéről.
Aztán 30 év után Magyarországra utaztál.
Az első látogatásom 10 napig tartott 87-ben. Olyan izgalomban voltam, hogy nem ettem, nem aludtam, csak jártam Budapestet és szívtam magamba a város levegőjét. Találkoztam a régiekkel és lettek új barátaim is, akik a Beszélőhöz tartoztak. Nagyon izgalmas volt, és attól kezdve nagyon sokat utaztam Magyarországra. Akkoriban az ELTE-n még meglehetősen gyerekcipőben járt a szociális munkás szak, találkoztam velük, nagyon kedvesek és lelkesek voltak. Mindent meg akartak tanulni, sokat beszélgettünk, aztán bele is vontak a szociális munkás szakma tanításának egyes részleteibe, főleg a gyakorlati részekbe, hogy azt hogy kell tanítani.
Hogy ismerted meg a romák gondjait?
93-ban volt egy nemzetközi szociális munkás kongresszus Debrecenben. Én is előadtam, és rengeteget hallgattam másokat. Főleg a magyarok előadásaira mentem, a helyi viszonyok érdekeltek. Mindegy, hogy milyen szociális problémáról volt szó, gyerekekről, betegségről, szegénységről, otthontalanokról, kiderült, hogy mindenki a cigányokról beszél. És ettől rádöbbentem, hogy milyen rettenetes helyzetben vannak a romák Magyarországon. Ugyanekkor, 93-ban fedeztem fel a vonaton, a falakon mindenfelé a romaellenes feliratokat, és nagyon megrendültem. Az egésznek a csúcsa egy tereplátogatás volt, ahol gyerekotthonokba vittek minket. O évesektől 18-ig a gyerekellátást, nem, a gyerekvédelmet mutatták meg. Így hívják most is. A gyerekek 99 és fél %-a romagyerek volt. Mindenféle intézetekbe mentünk, egy nemzetközi társaság volt, én voltam a tolmács angolra. Ekkor derült ki számomra, hogy milyen alapon vesznek el gyerekeket a családjuktól. Az elvétel alapja olyan volt, ami itt Izraelben soha nem történhetne meg. Hogy túl szegények és nincs pénzük. Persze itt is vannak ilyen szociális problémák, de ha valaki nagyon szegény, akkor a család kap pénzt, vagy elkezdik gondozni a családot, de nem veszik el a gyerekeket. Persze itt is vesznek el gyerekeket, de nem ilyen alapon, hanem csak akkor, ha a család bántja a gyerekeket, de pénzhiány miatt nem. Borzasztóak voltak ezek az intézetek, a legszörnyűbb a nagyobbaké volt, ahol a 14 és 18 év közöttiek voltak. Rongyokban voltak, el is dugdosták őket, de egy párat mégis láttunk. Úgy néztek ki, mint aki nem is eszik eleget, és az intézetről mesélő igazgató tökrészeg volt, mellette álltam, csak úgy dőlt belőle az alkoholszag. És részben részegségében szörnyű dolgokat mondott. Például amikor megkérdezték tőle, hogy mi lesz a gyerekekkel 18 éves koruk után, amikor innen kikerülnek, akkor csodálkozva azt válaszolta: hogy mi lesz? Bűnözők és kurvák lesznek, mert cigányok, és a vérükben van.
Mit gondoltál minderről akkoriban?
Ettől az egésztől, a feliratoktól, az intézetektől fenyegető érzésem lett, mintha a holokauszt előtt járnánk. Úgy éreztem, olyan lehet romának lenni abban az időben, mint amilyen a zsidóknak volt a holokauszt előestéjén. Rögtön megjelent a felelősségtudatom, hogy mi annyira haragudtunk a világra, hogy miért hallgattak és miért nem csináltak semmit, hogy nekem most nincs jogom csak szörnyülködni és nyugodtan hazamenni. Hogy muszáj tennem valamit. Csak azt kellett kitalálni, hogy mit, és ez nagyon nehéz volt. Rajtam kívül sokan mások is szörnyülködtek, nem egész Magyarország viselkedett romaellenesen, de nem láttam, hogy valami történne. Lehet, hogy csak nem tudtam róla, mert nem vagyok ott, de mindenesetre nekem magamra kellett vállalnom valamit. Elhatároztam, hogy egy kutatásba fogok, mert annak talán lesz valami súlya, hogy hátha attól megindul valami a romák helyzetében. Ez nem egy megalomániás álom volt, hogy majd én elintézem az ügyet, de hogy nekem nem szabad hallgatni, és amit tudok, megteszem.
Hogy lett ebből könyv a roma holokausztról?
Először a gyerekekről akartam valamilyen kutatást csinálni, de kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű és nem sikerült összehozni. Itthon sokat tanácskoztam professzorokkal, egyetemi emberekkel, és egyikük azt javasolta, hogy írjak naplót. Amiben szerepeljen minden magyar roma gondolatom. Miután érdekelni kezdtek a romák, rengeteget hallottam magánemberektől is mindenféle ronda romaellenes kifejezést, kinyílt a fülem az ilyesmire. És a naplómban egyszer csak megjelent egy gyermekkori emlékem. Az utcán mentem egy fiatal lánnyal, már nem emlékszem, hogy ki volt az, a baby sitterem, vagy ilyesmi. Játszani próbáltam egy csoport gyerekkel, vagy ők szólítottak meg, erre már nem emlékszem, és ő vadul elhúzott tőlük és azt mondta, hogy ezek cigányok, ezekkel nem játszhatsz. És otthon aput megkérdeztem - mert persze apu volt a mérvadó -, hogy miért nem szabad cigánygyerekekkel játszani? Apu fölháborodottan mondta, hogy ki mondta ezt neked? Mi nem a származás szerint válogatjuk a barátainkat, hanem hogy helyesek, vagy nem helyesek, hogy kedvesek-e. És azt mondta, hogy a cigányok sorstársaink, mert őket is mindig üldözték, mint a zsidókat, és hogy vele is voltak a koncentrációs táborban. Miután beütött ez az emlék, elmentem a Yad Vashembe, hogy olvassak a témáról, és nem volt ott semmi, de az égvilágon semmi. A könyvtárban egy könyv volt a roma holokausztról, Donald Kenrick angol könyve, ebben Magyarország alig van megemlítve, csak annyi, hogy a magyar cigányok is, de hogy tulajdonképpen mi történt, hogy történt, az nincs benne. És rögtön kirítt, hogy mennyire el van hanyagolva ez a téma. Hogy kifelejtették a történelemből, hogy sorstársaink voltak, ahogy apu mondta. És akkor határoztam el, hogy ezzel fogok foglalkozni.
Miért hanyagolták el Magyarországot ebben a kérdésben?
Nem csak Magyarországról van szó, máshol is alig foglalkoztak vele. A roma holokauszt mindenütt teljesen el van tussolva, el van felejtve, ki van taszítva a történelemből. Elemeztem is a könyvemben, hogy miért van ez így, miféle történelmi és társadalmi okai vannak.
Kaptál valamilyen anyagi támogatást a munkádhoz?
Erre a kutatásra semmiféle támogatást nem kaptam senkitől - nem véletlenül. Az izraelieket nem érdekelte, sőt egy holokauszttal foglalkozó izraeli történész kidobott az irodájából, mondván, ez nem tartozik a holokauszthoz. A zsidó izraeli mainstream történészeknek nem érdeke, hogy belefoglalják a romákat is a holokauszt történetébe. És az izraeliektől az egész kérdés távol áll - kik is azok a cigányok, és miért kéne velük foglalkozni? Magyarországon sem sikerült támogatást szereznem, úgyhogy az egészet a magam idejéből és pénzéből végeztem.
Hogyan zajlott a kutatásod?
Én főleg a magyar területekkel foglalkozom, mivel magyarul tudok, és az oral history gyűjtésének módszerét választottam, beszélgetek a túlélőkkel. Rengetegszer utaztam. Minden szabadságon rohantam Magyarországra, és elkezdtem keresni romákat. Eleinte senkit az égvilágon nem ismertem, és először véletlenül a Bari Károllyal találkoztam. Akkor talán még nem volt egyenes járat Pestre, és Bécsen keresztül mentem. Bécsben volt egy felolvasó est magyar művészeknek, ott élt akkoriban a Dalos Gyuri barátom, ő rendezte az estet, és elvitt magával. Ott volt Bari Károly is, és amikor elmeséltem a Gyurinak, hogy ezzel akarok foglalkozni, azt mondta, hogy itt van a legnagyobb magyar roma költő. Miután bemutatott, mondtam a Bari Károlynak, hogy mit tervezek. Az első reakciója az volt, hogy hogy jövök én ehhez, vagy mit akarsz tőlem, már nem emlékszem a pontos kifejezésre. Elég morcosan azt kérdezte, hogy mit tud ő ebben segíteni. Mégis leültem vele, és az est végére elnyertem az érdeklődését. Ami aztán egy nagyon szoros és számomra nagyon fontos barátsághoz vezetett. Ő volt az első magyarországi roma, akit megismertem. Aztán sok segítséget kaptam, de az első utazásomon nem sikerült túlélőkkel találkozni, elég hosszú procedúra volt, amíg végül eljutottam hozzájuk. De miután találkoztam 5-6 túlélővel, azok már küldtek egymáshoz. Rengeteg olyan címet kaptam, ahol már meghalt az illető, vagy kórházban volt, vagy nem találtam meg. Elég frusztráló volt ez a keresgélés Magyarországon... Olyan 5-6 év alatt hoztam össze a kb. 60 interjút.
Miket meséltek a túlélők?
Abszolút ismerős sztorikat, miután én már annyit tudtam a holokausztról... Nem csak aputól, mindent, amit lehetett, elolvastam Magyarországról is, és annyira bennem élt, hogy amikor elkezdtek mesélni, a zsidó leírásokból abszolút ismerősen hangzottak a holokauszt történeteik.
Aztán mi lett az interjúk sorsa?
Először ki kellett találnom a kutatáshoz a módszertant. Mivel nem vagyok történész, meg kellett tanulni a történészek elvárásait. Kiderült, hogy van a konzervatív történész metodológia, de van mellette egész más, új is, és van egy interdiszciplináris lehetőség, ami összeköti a történelmet a politikával, a társadalommal, sőt a személyessel is. Szociális munkásként a pszichológiát és a szociológiát tanultam komolyan, hozzá kellett tanulnom a történelmet. És össze kellett kötnöm ezt a többféle diszciplínát az egészen új, narratív metodológiával. Ez egy hosszú és nehéz munka volt. A kutatásból először egy PhD disszertáció lett, és ez fontos, mert így tartozott hozzám két témavezető, akik sokat segítettek és nem voltam magamban az anyaggal. Nem tudom, egyedül is így meg tudtam volna-e csinálni ezt a hatalmas munkát.
Hogyan lett ebből könyv?
Nekem persze az volt a legeslegfontosabb, hogy megjelenjen Magyarországon magyarul. Ezért született meg a doktori értekezés olvashatóbb, kevésbé tudományos és emészthetőbb magyar könyvváltozata. Legfőképpen a romáknak, akiket meginterjúvoltam, a családjuknak vagy a többi romának. Mert ennek az egésznek az a célja, hogy elismerjék őket. Hogy le legyen írva: ez része a történelemnek, ez és így történt, és joguk van hozzá, hogy ne legyenek elfelejtve. Nem csak a történelemhez tartozik mindez - ha nincs eltussolva és elfelejtve a történetük, akkor ők maguk közösségként is egy erős elismerést kapnak. A történelem hozzátartozik a közösség identitásához, s nincs olyan közösség, amelynek ne lenne emlékezete. Ha nem tartoznak a történelembe, akkor nincsenek, mintha nem lenne közösség, csak egy amolyan szérszórt csürhe. De ez egy nép, egy olyan közösség, melynek van identitása, kultúrája, történelme és emlékezete.
De a roma kultúra egyik sajátossága éppen a történelmi emlékezet hiánya, nem?
Ehhez a kérdéshez hozzátartozik a társadalmi hozzáállás. A társadalomnak sokszor az a véleménye, hogy ezeket nem is érdekli a múltjuk, mert ezek primitívek, nem is akarnak emlékezni. Ha őket nem érdekli, minket miért izgasson? De nagyon fontosak a nem emlékezés okai. A történelmi emlékezet hiánya is történelmük része. A romák több mint 500 éven keresztül Közép- és Kelet-Európában, különösen Romániában, de nemcsak ott, rabszolgák voltak. Magyarországon nem, de a Balkánon rabszolgasorsuk volt, Nyugat-Európában meg az erdőkben éltek, ahol mint állatokra vadásztak rájuk. Szabad volt lelőni őket, sőt voltak olyan törvények, hogy le kellett lőni őket. Különösen a szolgasors törli ki a történelmi emlékezetet, nem véletlenül. Szegény, azóta meghalt Orsós Jakab bácsi mesélte nekem, hogy Romániában nem volt szabad romául beszélni, nem is emlékeznek a roma nyelvre az ottaniak. A teknővájó cigányok roma nyelve, a beás a román egy változata. Aki mégis megszólalt romául, annak kivágták a nyelvét.
A könyvben a történelmi emlékezet hiányánál összehasonlítod a romákat az amerikai fekete rabszolgákkal.
Amikor ezt próbáltam megérteni, akkor egy új tudományághoz, az emlékezetkutatáshoz fordultam, ennek az elméleteit olvastam el. Ekkor olvastam egy fantasztikus tanulmányt az amerikai feketékről. Fogalmuk sincs, hogy milyen országból származnak, kik voltak az őseik és hogy kerültek Amerikába. Semmire sem emlékeznek. Az emlékezetkutatás megmagyarázza, hogy a rabszolgaság miatt kitörölték az emlékezetüket. A rabszolgaság nemcsak a szadizmust, az elnyomást és a szörnyű történeteket jelenti, hanem azt is, hogy nem engedték őket közösségben élni, különböző helyekre adták el őket, és elvették a gyerekeiket. Rabszolgaként nem voltak tulajdonosai a gyerekeiknek, ezért azokat eladták vagy elajándékozták másfelé. Ezzel nemcsak a családokat szedték szét, de a közösségeket is. Ezért nincs emlékezet, hiszen a gyerek nem hallhatta a szülők történeteit, hogy honnan jöttek és mi történt velük. Ha visszatekeredem a romákhoz, 500 éves szolgaságuk náluk is kitörölte a közösségi emlékezetet.
Mi a célod a most megjelenő könyvvel?
Két fő célja van a könyvnek. A legfontosabb célt már elmondtam, hogy el legyenek ismerve. Hogy leírják a történetüket, és hogy elismerjék a holokauszt részeként. Mert ha nincsenek benne a romák, akkor az egy hamis történelem. Nekem például olyan emlékeim vannak gyerekkoromból, hogy a Sztálin-éra alatt a holokauszt helyett azt mondták, hogy a fasizmus. A fasiszták ezt és ezt csinálták, ami persze szintén igaz, de nem a teljes igazság, mert nem volt benne, hogy a zsidókat hogyan ölték meg. A zsidókat leplezetten a fasizmus üldözötteinek, áldozatainak hívták. Ezzel azt sugallták, hogy az egész II. világháború csak arról szólt, hogy a dicsőséges Szovjetunió vagy Vörös Hadsereg a náci német hadsereg ellen harcolt, és ebben a háborúban nagyon sokan meghaltak a fasiszták miatt. De nincs benne a holokauszt. Így konstruálták az emlékezetet és a történelmet. Végül is bekerült a történelemkönyvekbe a zsidók része a holokausztban, de a romákat elfelejtették. Célom, hogy kiegészítsék a történelmet, hogy a romák is beletartozzanak. Az emlékezet hiánya onnan ered, hogy szétporlasztották a közösséget. De ha rekonstruálják az emlékezetet, az összekötheti a közösséget, és erőt adhat neki. Másik célom, hogy az emlékezet által elismerjék a közösséget, és hogy ez erőt adjon a közösségnek. Ahogy ezt elmondom, ez gyönyörű, és rögtön elszégyellem magam, mert csináltam egy kutatást és megjelenik egy könyv - aminek persze nagyon örülök -, de hogy ennek mekkora visszhangja vagy ereje lesz? Fogalmam sincs. Ez csak egy könyv...
Az emlékezet hiányában benne van a szocializmus 40 éve, sőt az azóta eltelt időszak is, amikor nem biztos, hogy tudatosan, de folyamatosan porlasztották a roma közösségeket?
Semmi se tudatos. A most elmesélt folyamatok nem voltak tudatosak. Amikor nem engedték az embereket romául beszélni, vagy amikor elvették a gyerekeket a szülőktől, akkor nem az volt, hogy összeült egy bizottság és elhatározta, hogy most kitörli a romák történelmi emlékezetét. Társadalmi folyamatokról beszélek, és nem konspirációról van szó. A roma közösség már eleve szét volt porladva, ezt nem a szocialisták csinálták. A könyvben nem emelem ki a szocializmus részét, ebből a szempontból a szocializmus mint totalitariánus rezsim persze nagyon elnyomó volt mindenkivel szemben, de nem hiszem, hogy a romákkal szemben különösen elnyomó lett volna. Voltak fürdetések, volt mindenféle szörnyűség. De minden közösséget igyekeztek elporlasztani, a katolikusokat, a zsidókat, mindenkit. Magyarnak lenni sem volt nagy dicsőség akkoriban, inkább a nagy Szovjetuniót kellett szeretni. Három elemit jártam Magyarországon, és olyan emlékeim vannak, hogy állandóan csak Sztálinról szavaltunk meg a dicső Szovjetunióról.
A zsidókkal összehasonlítva különösen szembeötlő az elismerés hiánya.
A romák újra a putrikba tértek vissza, mert előtte is ott voltak, és utána is. A zsidók meg visszatértek abba a helyzetbe, ahol előtte voltak. A zsidóknak nem lett jobb, csak mintha mindenki kiharcolta volna magának a saját helyét, és ez a hely a romáknak eleve rettenetes volt, a társadalmi peremhelyzet. A zsidó közösség nagyon erős, főleg a kultúra szempontjából, az emlékezés a kultúra tengelye. A zsidók grafomániások, és mindent állandóan írnak és írnak. Már a holokauszt alatt elkezdték leírni a holokauszt zsidó történetét, rengetegen naplót vezettek, majd visszaemlékezéseket. Azonnal elkezdődött a történelem összehozása, mármint a zsidók számára. Előtte is ott volt a hitközség, ahol minden név le volt írva, és rögtön meg lehetett nézni, hogy ki hiányzik. Megvolt a dokumentáció. A romáknál mindez hiányzott. Nem írásbeli, hanem orális a kultúrájuk, nem voltak listáik, szegények voltak, és eleve, már a holokauszt előtt is hiányzott a történelmi emlékezetük. Ez nem jelenti azt, hogy ők maguk elfelejtették, mi történt velük. A közösségeken, a családokon belül, maguk között nagyon is mesélték a történeteiket. De azt is tudták, hogy ez senki mást nem érdekel. Ki és kinek mondhatta volna, hogy a “cigánysággal" ez és ez történt? Csak arról lehetett szó, hogy a Frida mamával vagy a Sára mamával vagy a Marika nénivel mi történt. Elmesélték a családban, de hogy ez egy összefüggő, összekötő nagy történet legyen, ami az egész közösséghez tartozik és nem csak a Mari néni ügye, ahhoz egy sokkal erősebb közösségi kapocs kellett volna, és hiányzott az emlékezet közösségi, tudatos rutinja. A zsidó rutin szerint mindent le kell írni, emlékezni, mesélni kell, és tovább kell adni. Ez a romáknál csak maguk között volt meg. Maguk közt meséltek, de hogy ez egy nagyobb történet, egy metanarratíva lehetne, arról nem is tudtak.
Ezek szerint megírtad helyettük a metanarratívájukat?
Ne csináld ezt velem. Én leírtam azt, amit láttam, amivel találkoztam, és amit sikerült összeolvasnom. Hogy ez lesz-e a metanarratíva, az egyáltalán nem biztos, de egy része lehet. Tulajdonképpen egy kis része, és még nagyon sokat kell dolgozni, hogy tényleg egy nagyobb történetté váljék.
A kutatás során egyszer csak belekeveredtél egy politikai botrányba, a zámolyi ügybe is.
Én nem keveredtem bele semmibe, ez egy folyamatos történet, akik kavartak valamit, az nem én voltam...Úgy kerültem Zámolyra, hogy megkaptam valakitől a Frida néni címét, odamentem és meginterjúvoltam. Ott aztán kiderült, hogy nemcsak ő túlélő, hanem a férje is, mire őt is magnóra vettem. Ott volt az egész család és nagyon összemelegedtünk. A Frida mama egy abszolút karizmatikus, fantasztikus alak és nagyon összebarátkoztunk. Tegnap beszéltem vele telefonon. Szegénynek annyira fáj a lába, hogy már nem bír lábra állni. Az interjúk után mindenkinek küldtem innen Jeruzsálemből egy képeslapot, amin megköszöntem a segítségét. A Frida mama családjából az egyik menye visszaírt nekem, hogy milyen jó volt a találkozásunk, és megkértek, hogy legyek az ő meg a nővére keresztanyja, mert még nincsenek megkeresztelve. Válaszoltam, hogy megható a kérés és megtiszteltetve érzem magam, de én zsidó vagyok, és nem hiszem, hogy a pap örülne a keresztanyaságomnak... De nem engedtek, és ugyan semmilyen szertartáson nem voltam, magunk között ki lettem kiáltva keresztmamának. És a Krasznai családot attól kezdve minden utazásomon meglátogattam. Egyszer, mikor mentem, ott volt a mamának a háza, és a telken nem voltak ott a környező épületek. Akkor elmesélték, hogy mi történt, hogy a polgármester lebuldózerezte. És aztán így tovább, minden újabb látogatásomon tovább romlott a helyzet. Aztán már a mamáékat is kidobták onnan, a házat is lerombolták. Aztán mindig máshol kellett keresnem őket, rettenetes volt, teljesen meg voltam rémülve, hogy mi van velük. Pár havonta, amikor odamentem, mindig rosszabb és rosszabb helyzetben találtam őket, rengeteg náci holokauszt asszociációm is volt, miután a bőrfejűek minden újabb lakóhelyükön megtámadták őket, horogkereszteket festettek a falra, a sajtóban meg pocskondiázták őket. Utoljára Budapesten látogattam meg őket, elvittük a mamát Komáromba egy filmes társammal, levideóztuk, amikor megmutatta, hol voltak a bunkerek, és elmesélte, hogy mi történt ott vele.
És hogy kerültél velük Strasbourgba?
Aztán megírták, hogy Budapestről is kidobták őket, hogy megtámadták őket a bőrfejűek. És hogy most már elmennének Magyarországról, mert kibírhatatlan az egész. Kérték a segítségemet, hogy menjek oda és legyek velük. Elutaztam, és velük mentem Strasbourgba, mert fogalmuk sem volt, hogy majd aztán mi történik ott. Valami hihetetlenül naivan mentek el, ami egyrészt nagyon megható volt, másrészt viszont álmodtam róluk, hogy miféle borzalmak történnek velük. Álmomban ültünk Strasbourg járdáján és nem volt hol aludni és nem volt mit enni. Úgy gondolták, hogy majd elmennek Strasbourgba, elmesélik a panaszaikat, és ott a jó emberek majd rögtön adnak nekik szállást és minden rendben lesz. De én ismertem őket, 50 személy, a Frida mama alig bírt járni, a Rudi bácsi alig bírt lélegezni, egy hatalmas oxigénpalackot kellett mellette cipelni a tüdőbaja és az asztmája miatt, és rengeteg gyerek. Muszáj volt velük menni, hogy valahogy, még én se tudtam hogy, de valahogy kitaláljam, hogy lehet segíteni nekik. Meg pénz is kellett legalább a kezdethez, úgyhogy kivettem a saját pénzemet, és egy strasbourgi származású emberjogi harcos barátomhoz fordultam. Ő adott 2 telefonszámot, az egyik egy karitatív szervezet szociális munkásáé volt, a másik meg a zsidó hitközség egyik tagjáé, egy pszichiáteré. Ott aztán tényleg segítettek nekik. Nem volt ez ilyen egyszerű, de végül segítettek.
És hogy lettél az oroszok meg a Moszad ügynöke egyenként és külön-külön?
Aztán amiket Magyarországon kitaláltak, az abszolút hülyeség volt. Először is a harag miatt, hogy kiderült ez a szégyen, hogy Magyarországon hogy bántak a Krasznai családdal, azt ne mondjam, hogy a romákkal. Aztán az is okozhatta ezeket a vádakat, hogy nem bírták elhinni, hogy olyan létezik, hogy valaki segíteni akarjon. Ez nem volt logikus, ki kellett találniuk egy érdekesebb történetet, mert az nem létezik, hogy valaki csak úgy segíteni akarjon a társainak.
Az interjút Shiri Zsuzsa készítette. A NOL másodközlésben publikálja, a szerző engedélyével.
"Csaltak a zámolyi romák? 2005. március 7. hétfő 17:47
Saját házukat gyújtották fel a zámolyi romák - állítja egy szintén Franciaországba menekült informátorunk. Mint köztudott, több tucat roma származású magyar állampolgár kért és kapott menekültstátuszt Strassbourgban. Kérvényük egyik alappillére éppen az érvelésük szerint üldözöttségüket alátámasztó gyújtogatás volt.
- K. Sándor és a tőle azóta elvált felesége az egyik rokonát kérte meg, borítsa lángba otthonukat - állítja informátorunk, akinek meggyőződését erősíti, hogy úgy tudja, mielőtt a házat felégették volna, kimentettek onnan egy szekrénysort. Tudtával az egész ügylet értelmi szerzője az időközben Kanadában elhunyt K. Ilona volt.
- Egy este K. Sándorné erős alkoholos befolyásoltság alatt mindent bevallott nekem. Büszke volt rá, milyen könnyen átverhették a magyar és a francia hatóságokat.
Informátorunk azt is elmondta, hogy már megtette a feljelentést a franciáknál, akik vélhetően felülvizsgálják majd a zámolyiak státuszát.
- Szörnyű, hogy bár rendes segélyt kapnak Franciaországban, rendszeresen guberálnak az ide menekült romák. Ezzel már nem csak Magyarországot járatják le, hanem a cigányságot is. Strassbourgban egyébként sok helyi elköltözött a zámolyiak szomszédságából, mert állandóan dajdajoznak.
Nádai Gyula, a Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetségének elnöke lapunk kérdésére megerősítette a fent írtakat.
- Már korábban is hallottam hasonlókat. Valami mindenképpen bűzlik a zámolyi romák körül. Konkrét bizonyíték azonban nincs a kezemben.
Természetesen telefonon felkerestük. K. Sándort is, aki miután kérdéseinket feltettük, hevesen megkérdezte: "Ezt meg honnan hallották?" A férfi mindent tagadott."
Szevasztok. A strasbourgi romák köszönik, jól vannak. 