Keresés

Részletes keresés

WYW Creative Commons License 2009.10.26 0 0 777
"Az adatokra csak azért volt szükség, hogy értesíteni tudjuk a nyugdíjasokat egy újabb akció esetén"

Jajj de süket duma!!
Előzmény: toloba (776)
toloba Creative Commons License 2009.10.26 0 0 776
Leállították az akciót


A Fidesz ingyen almáért cserébe gyűjtött aláírásokat


2009. október 26. 11:55

Ingyenes almaosztási akcióba burkolva bővíti választói adatbázisát a Fidesz Zuglóban – állítja Lévai Sándor, a 20. számú választókerület MSZP-s önkormányzati képviselője. Az akciót szervező Kulcsár József Fidesz-KDNP-s választókerületi elnök szerint viszont az almáért nem volt kötelező címet bediktálni, s le is állította a személyes adatok megadását.


Szombaton két zuglói helyszínen, a Csertő parkban és a Pillangó parkban két-két kiló almát vehettek át a Fidesz-KDNP választókerületi elnökétől, Kulcsár Józseftől azok a nyugdíjasok, akik bemutatták a lakcímkártyájukat és nyugdíjas igazolványukat. Az akciót a kerület lapjában, a Zuglói Lapokban hirdették meg.

„A valóságban azonban nem volt elég az iratok bemutatása, a néhány száz forintot érő almát ugyanis csak azt követően kapták meg a nyugdíjasok, hogy aláírták az eléjük tett átvételi ívet, és azon feltüntették a lakcímüket és a telefonszámukat” - közölte lapunkkal Lévai Sándor, a szocialisták önkormányzati képviselője. A politikus szerint nyilvánvaló, hogy a nyugdíjasok adatai a Fidesz választi adatbázisát gazdagították.

"Az adatokra csak azért volt szükség, hogy értesíteni tudjuk a nyugdíjasokat egy újabb akció esetén" - állítja az almaosztást szervező Kulcsár József, szerinte nem volt kötelező megadni a lakcímet és a telefonszámot. Kulcsár azt mondja, azért is állította le az átvételi íven történő személyes adatok megadását, mert "volt olyan szocialista szavazó, aki nem mert odamenni és aláírni a papírt".

A választókerületi elnök elmondása alapján a Magosz-kapcsolatukon keresztül kaptak hat tonna gyümölcsöt, amit a parkokban osztogattak, illetve nyugdíjas otthonokban és a Bosnyák téri templom előtt is.

http://hvg.hu/itthon/20091026_zuglo_fidesz_ingyen_alma_alairasgyujtes.aspx
borsosalma Creative Commons License 2006.08.21 0 0 775
Hoppá!
Előzmény: Azazello (689)
HJM Creative Commons License 2004.11.30 0 0 774

Nu, csak benéztem ide, hogy történt-e valami?

Előzmény: HJM (767)
Vanquisher Bobbins Creative Commons License 2004.11.25 0 0 772

Egyet nem értek csak: hun vannak a bolseviki fidesznyikek szeretett führerük dokumentáltan hazug mivoltának beismerésével?

Hogyan bízhatnak egy percet is egy olyan politikusban, akiről a bíróság de facto kimondta: hazug ember?

HJM Creative Commons License 2004.11.25 0 0 771

Szia.
A helyzet sajnos még ezzel sem lett jobb...

Egy normális demokráciában már rég útilaput kellett volna kötni I. Viktátor talpa alá, ha már eddig önmagától nem volt hajlandó távozni a politikai színtérről...

Előzmény: Törölt nick (768)
malaclopo Creative Commons License 2004.11.25 0 0 770
szegény orbán, szegény pót petya!
Előzmény: Törölt nick (768)
Vanquisher Bobbins Creative Commons License 2004.11.25 0 0 769
csak azt nem tudom, miért jut az eszembe erről a régi gyerekmondóka: aki hazudik az lop is, aki hazudik az lop is.....
HJM Creative Commons License 2004.11.25 0 0 767

Ma.huNem figyelték meg a fideszes vezetőket - nem volt "megfigyelési ügy"

 

A Legfelsőbb Bíróság az S-Komplex Rt. és társai által az MTM-SBS Rt. ellen indított peres ügyben jogerős ítéletet hozott, a keresetnek részben helyt adott és kártérítés megfizetésére kötelezte az alperest.
2004.11.25 12:07 X-Press

 

A Legfelsőbb Bíróság az ítélet indokolásában kimondta, hogy az egyik kereskedelmi tévécsatorna adásában a felperesek jó hírét megsértették, amikor azt állították, hogy a Fidesz egyes vezetőit, illetve azok családtagjait jogellenesen megfigyelte az S-Komplex Rt. A Legfelsőbb Bíróság - az elsőfokú bíróság döntésével egyezően - kimondta, hogy nem volt megfigyelési ügy, tehát Orbán Viktor ex-miniszterelnök 1998. augusztus 25-én tett kijelentésének nincs valóságalapja. Sem az országgyűlési bizottság, sem a Legfőbb Ügyész nem volt képes bizonyítani még azt sem, hogy akár hasonló eset is történt volna.

"Az ex-miniszterelnök és pártja által erőltetett, nem létező megfigyelésben rejlő szenzációt felkapó TV2 elmarasztalásra került a perben, és a bíróság általános kártérítés és nem vagyoni kár megfizetésére kötelezte. A léggömböt feleresztők nem érhetők jogilag tetten azért a kárért, amelyet felpereseknek és mindannyiunknak okoztak." - áll Paraizs József az első, másod és harmadrendű felperes jogi képviselőjének, a hírügynökséghez eljuttatott, levelében.

 

Nos most már jogerős bírósági ítélet is alátámasztja, hogy

 

HJM válasz | vissza a topikba 2002.04.05 18:04:13 (749)

 

"I. Viktor mindezt tette 1998-ban az önkormányzati választások előtt, előre megfontoltan és kitervelten, aljas indokból és nyereségvágyból, a hatalomért.
Azt a minősítést amit most írok le az elmúlt közel négy év során egyszer sem írtam le, de most már megteszem.

Orbán Viktor szemenszedett módon hazudott!

Az elmúlt közel négy évben a teljes államapparátus bevetésével sem tudta bizonyítani hazug állításait!"

Előzmény: HJM (749)
tajfuto1 Creative Commons License 2002.06.23 0 0 766
Milyen érdekes a világ: a politikai baloldal az egyházon belüli oldalak szerint 100%-ban Hegedűsék pártján áll, mivel ők a nagy átvilágítók. Szerintem is világítsák át az egyházakat. Én kezdettől fogva a fidesz 91-es álláspontját vallottam és így tartom ma is.
Előzmény: magyar melós (765)
magyar melós Creative Commons License 2002.06.23 0 0 765
Az hiba lenne!!! Ne egyre. Mindre!!! Ne kivételezzenek senkivel!!
Előzmény: peacemaker (764)
peacemaker Creative Commons License 2002.06.23 0 0 764
A tizenhat órában mintha azt hallottam volna, hogy az új átvilágítási javaslat egyes egyházi személyekre is kiterjedne.
Érdekes lesz erre a papság reakciója a választási kampányban történt öntudatos részvétel után.
kaanga Creative Commons License 2002.06.20 0 0 763
„Kétszeresen árulóvá lesz a lelkész, ha ügynökké válik”
Interjú Giczy Györggyel, a KDNP elnökével

Somorjai László
– Elnök úr, Ön azon kevesek közé tartozik, akik a megszüntetett Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) aktáihoz teljes egészében hozzáférhettek 1990-ben. Beszélne nekünk a történtekről?
– Mint az akkori, Fodor Gábor vezette emberjogi és kisebbségi parlamenti bizottság tagjai, a bizottság kérésére Iványi Gáborral és még egy társammal tanulmányozhattuk az iratokat a Művelődésügyi Minisztériumban. Az lett volna a feladatunk, hogy rövid jelentést készítsünk a bizottság számára. A jelentésünk személyekre semmiképpen nem vonatkozhatott volna, mert erről alá kellett írnunk egy titoktartási nyilatkozatot, de miután a kutatást Andrásfalvy Bertalan művelődésügyi miniszter úr elég hamar letiltotta, a jelentésből nem lett semmi.
– Mennyi iratot sikerült átnézniük?
– Az egészet nyilván nem. Óriási mennyiségről van szó, minimum 20 páncélszekrény volt megtöltve különböző dokumentumokkal. Ezek nagyrészt rendezetlen formában, azért bizonyos időrendi sorrendek betartásával álltak a rendelkezésünkre, minden fajta iratkezelési szabályzat nélkül. A kutatásra alig több mint egy hónap állt a rendelkezésünkre, és közben mint parlamenti képviselők is elláttuk a feladatunkat. Csak arra maradt idő, hogy az ember bizonyos dolgoknak utána nézhessen az előzetes információi alapján.
– Egy országos napilapban azt írják, hogy a dokumentumokat továbbították a BM-nek. Ön találkozott erre vonatkozó utalással?
– Az irattárban a nyomára lehet bukkanni annak, hogy bizonyos dolgok a Belügyminisztériumba kerültek. Az iratok további sorsát azonban nem ismerem.
– Abban az időben Önök miként gondolkodtak az átvilágításról?
– A KDNP-nek akkor az volt a véleménye, hogy minden egyháznak, vallási felekezetnek megvannak a belső törvényei, azok alapján rendet tehet, vagyis nem kellene különösképpen piszkálni őket. Azon liberális alapelv alapján, miszerint az államot el kell választani az egyháztól, azt gondoltuk, ha ez az elválasztás megtörténik, mindenki járhatja a maga útját, azaz a saját törvénykezése alapján a maga belső rendje szerint tudja a helyzetet kezelni.
– Ezek szerint Ön osztja Orbán Viktor miniszterelnök nézetét, hogy az egyházak autonómiája miatt az átvilágítást nem kellene kiterjeszteni egyházi vezetőkre?
– Nem osztom a véleményét, mert ha ez a rendszerváltoztatás után tíz évvel igényként felmerül, akkor be kell látnunk, hogy a kérdés nem került nyugvópontra. A gyakorlat azt mutatja, hogy korábbi feltételezésünk meglehetősen naivnak bizonyult. Az egyházak ugyanis a legjobb szándékkal sem végezhették el a folyamatot, hiszen azóta sincsenek a dokumentumok birtokában. Mivel itt nagyon kényes ügyről van szó, ezért föltételezésekkel nem lenne szabad senki ellen fellépni, hanem csak a dokumentumok alapján. A másik szempontom pedig az, hogy ha valóban ki akarják terjeszteni az átvilágítási törvényt olyan személyekre, akik társadalmi-közéleti befolyással rendelkeznek, akkor a társadalom megtisztulásához az egyházi személyek átvilágítása is hozzátartozik. Teljesen megdöbbent a miniszterelnök úr önmagával is ellentétbe kerülő kijelentése, hiszen ő többször is kiemelte a történelmi egyházak hatalmas társadalmi szerepét. Máskülönben miért járna különböző egyházi ünnepségekre és mondana ott ünnepi beszédeket? Ezen kívül úgy gondolom, a hívek maguk is a társadalom tagjai, és joguk van tudni az igazságot. Nem hiszem, hogy bármelyik egyháznak vagy vallási felekezetnek a javát szolgálná a titkolózó magatartás, amely esetleg a feltételezések mocsarába kalauzolhatja az embert.
– Egyes vélemények szerint tíz évvel a rendszerváltás után ez a kérdés már aktualitását vesztette.
– Igaz, hogy már nagyon elhúzódott a dolog, de jobb későn, mint soha. Az ügy súlyosságát éppen az adja, hogy egyházi személyekről van szó, akik adott esetben a hívek bizalmával éltek vissza. Amikor egy lelkész válik ügynökké egy ateista diktatúra alatt, ez egy egész különleges helyzet: nem csupán egy diktatúra besúgójának áll be, hanem világnézeti értelemben is árulóvá lesz. Ezeknek az embereknek a további alkalmazása megengedhetetlen, az ilyenek lelkészi tevékenységét fel kellene függeszteni. Az egész átvilágítási törvénnyel az a baj, hogy nincsen szankciója, pedig az egyházon belül kellene, hogy legyen!
– A nyilvánosságra hozás nem elég?
– Erre a kérdésre egy konkrét példával válaszolnék. Megtörtént, hogy egy országgyűlési képviselőről kiderült az ügynök volta. Ez az információ megjelent a Magyar Közlönyben, sőt még egy kis írást is publikáltak róla valamelyik országos napilapban. Azután az illetőnek lejárt a mandátuma, eltelt két év majd megjelent egy politikai gyűlésen, és azóta az erkölcsös kereszténydemokráciáról tart előadásokat.

magyar melós Creative Commons License 2002.06.20 0 0 762
Akár...
Előzmény: peacemaker (761)
peacemaker Creative Commons License 2002.06.20 0 0 761
Zsarolhatók-e egyes papok a múltjukkal?
Kényszeríthették-e ôket, hogy vegyenek részt a választási propagandában?
HJM Creative Commons License 2002.06.20 0 0 760

Az MFB feljelentést tett a rendőrségen és a Nemzetbiztonsági Hivatalnál
Budapest, 2002. június 20. (MTI) - A Magyar Fejlesztési Bank feljelentést tett állam-, szolgálati-, adó-, illetve banktitok, és magántitok megsértése miatt rendőrségen és a Nemzetbiztonsági Hivatalnál - tájékoztatta a hitelintézet közleményben az MTI-t csütörtökön.

 A feljelentést a bank ismeretlen tettes(ek) ellen tette az Országos Rendőr-főkapitányság Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóságán, egyben bejelentést tettek a Nemzetbiztonsági Hivatalnál - derül ki a közleményből.

    A bank indoklása szerint az intézmény átadás-átvétele során olyan dokumentumok láttak napvilágot, amelyek alapján felmerült a gyanú, hogy ismeretlen személyek államtitkot, szolgálati-, adó-, illetve banktitkot, magántitkot sértettek, az így szerzett információkat jogosulatlanul használták fel.

    Ezekkel az eszközökkel banki alkalmazottakat, partnereket és különböző jogi személyeket ellenőriztek, ellenőriztettek - fogalmaz a közlemény.

    Az MFB - a közlemény szerint - a körülmények tisztázása, az esetleges elkövetők, megbízók felelősségének megállapítása és főként a további lehetséges bűncselekmények megelőzése érdekében fordult az illetékes hatóságokhoz.

    A tv2 csütörtöki híradójának értesülése szerint az ügyben a banknál megtalált iratok a Defend Kft-vel kötött keretszerződés alapján készült megfigyelési jelentések. Ezek 55 magánszemélyről és 13 cégről szóltak és a bank az elmúlt évben összesen 16 millió forintot fizetett ki értük.

    A bank kommunikációs igazgatója az MTI érdeklődésére csütörtökön este úgy nyilatkozott, hogy a közleményben foglaltakon túl további információkat nem közölhet. A tv2 értesüléseit sem megerősíteni sem cáfolni nem kívánta.

 

Megfigyelési botrány az MFB-nél
Spirk József
2002. június 20., csütörtök 19:18

Feljelentést tett a Magyar Fejlesztési Bank a Defend Kft. törvénytelen és titkos megfigyelései miatt. A pénzintézet közleménye szerint ismeretlen tettes ellen kezdeményeztek büntetőeljárást az ORFK Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóságán és bejelentést tettek a Nemzetbiztonsági Hivatalnál is. Információnk szerint a Földi László volt titkosszolgálati tiszt által alapított cég közel 70 megfigyelési megbízást kapott a banktól egyetlen év alatt.

Az MFB a rendőrségnek és az NBH-nak eljuttatott dokumentum szerint azzal indokolta lépését, hogy az intézmény átadása-átvétele idején olyan iratok láttak napvilágot, amelyek alapján felmerült a gyanú, hogy ismeretlen személyek többek között államtitkot, adó- és banktitkot sértettek, és az így szerzett információkat jogosulatlanul használták fel.

A választások után is figyeltettek

Az Index úgy tudja, hogy a bankban rendelkezésre álló iratok tanúsága szerint az MFB régi vezetése 2001 eleje és 2002. május 21-e között, tehát még a választások második fordulója után is 55 magánszemélyt és 13 céget ellenőriztetett a Defend Kft.-vel. A Földi László által alapított cég - amely több milliárd forint értékben kapott megbízásokat állami cégektől, például a Magyar Postától is - vizsgálódásai során állítólag az Információs Hivatal, a Belügyminisztérium és az APEH adatállományát is használhatta.

Az MFB-nél fellelt céges iratok szerint egyes esetekben felvetődött az adótitoksértés gyanúja, más dokumentumok szerint a Defend jelentésében olyan adatok is találhatók, amelyek a jugoszláv kereskedelmi embargó idejéről, titkosszolgálati megfigyeléssel kerülhettek az NBH birtokába.

Az Index információi szerint az MFB összesen 16 millió forintot (közpénzt) fizetett a bankvezetés által megnevezetett személyek és cégek megfigyelésére. A Defend egyébként utolsó szerződéseit már azt követően kötötte, hogy az őrző-védő kft. vezetését Csintalan Sándor volt szocialista képviselő, Földi László közeli barátja vette át.

Előzmény: HJM (749)
kaanga Creative Commons License 2002.06.20 0 0 759
Ruff Tibor
Átvilágítatlanul

--------------------------------------------------------------------------------
Jegyzetek
A kommunista diktatúra összeomlása óta a „történelmi” egyházak (els?sorban a katolikus) er?teljesen hangsúlyozzák igényüket a társadalom erkölcseinek formálására. Az MDF-kormány, de legújabban maga Horn Gyula sem gy?zte, gy?zi hangsúlyozni, hogy „az egyházak szerepe nélkülözhetetlen társadalmunkban a lelki béke megteremtésében”. Alig esik azonban szó arról a tisztító munkáról, amit maguknak az egyházi vezet?knek kellene saját házuk táján elvégezni ahhoz, hogy hitelesen vághassanak bele ebbe a sokrét? feladatba. Márpedig ennek meg kellene történnie ahhoz, hogy ne a vakok vezessék a világtalanokat.

A korrumpáló megállapodás

1965-ben ért véget a II. vatikáni zsinat, és ez az év a Kádár-rendszer egyházpolitikája kibontakozásának éve is. A zsinatot még 1962-ben hívták össze, miként akkor indult az a tárgyalássorozat is, amelynek eredményeképpen 1964. szeptember 15-én aláírták a Szentszék és a magyar kormány közötti részleges megállapodást a katolikus egyház és az állam viszonyának szabályozásáról, amely 1989-ig irányt adott a kádárizmus egyházpolitikájának. Bár két különböz? eseményr?l van szó, a „történelmi egybeesés”, mint látni fogjuk, korántsem véletlen.
A magyar állam és Vatikán közötti megállapodás tartalmát, mindkét fél kívánságának megfelel?en, titokban tartották. Aláírásának 25. évfordulóján több ezer magyar katolikus kezdeményezte a vatikáni államtitkárságon és az akkor még viruló ÁEH-nál (Állami Egyházügyi Hivatal), hogy hozzák nyilvánosságra a szöveget. A Vatikán nem válaszolt, az ÁEH pedig az elvi lehet?séget a Vatikán álláspontjához kötötte.
A korszak feltárása még várat magára – sok érdekességet rejtenek például az ÁEH kartotékjai –, ezért most csak a Kádár-rendszer egyházpolitikájának néhány lényegi sajátosságára szeretném felhívni a figyelmet. El?bb azonban az 1956 el?tti egyházpolitikába is be kell futólag tekintenünk.
Miután a „történelmi” protestáns felekezetek 1948- ban már aláírták azokat az egyezményeket az állammal, amelyek azután egyenesen vezettek a „keskeny út”, illetve a „szolgálat” teológiájához, azaz a szocializmus építésében való odaadó részvételhez, az ellenállóbb katolikus klérust is sikerült úgy megfélemlíteni Mindszenty koncepciós perével és az azt kísér? tömeges internálásokkal, hogy az 1949. május 5-i püspöki kari körlevél már szintén a kell? alázatos hangnemben buzdította a híveket a hatalom iránti h?ségre. Az így kialakuló egyházi életet jól illusztrálja az 1956. szeptember 9-i máriapócsi búcsúról készült szigorúan titkos ÁEH-ügynöki jelentés (a búcsún 79 pap és 35 ezer ember vett részt): „…A búcsú nevel? értékét, a szónokok munkájának az analízisét dióhéjban a következ?kben látom: rendszerellenes kijelentés, elbújtatott célzás, kétértelm? szavakkal vagy szinonimákkal való sejtetés a beszédekben nem volt. A szónokok valamennyien gondos fölkészültséget mutattak, s a megadott, illetve helyesebben a megbeszélt tematika alapján a vallásos keretbe ágyazva helyesen fejtették ki mondanivalójukat… A szónokok közül talán dr. Liky prédikációja volt pozitívumokban a legszegényebb. Megtaláltuk ugyan benne a helytállást, az egyetemes béke, a családi harmónia gondolatát, de nem plasztikusan, sokat mondóan, hanem kissé elfolyva, elsikkadva. Annál eredményesebben szolgálta dr. Bacsóka Béla szép stílusú, egyszer?en közérthet?, eszmeileg gazdag prédikációja a tömegek nevelését. A vallásos kerettel gazdagon adta vissza a cselekv?, aktív hazafiság, a hazaszeretetre való buzdítás kérdését. Szépen, érzelmileg is alátámasztva, meghatóan beszélt a világbéke és a háború kérdésér?l...” (1) stb. Fontos momentum, hogy Miklós Imre – az ÁEH kés?bbi elnöke egészen a rendszerváltásig – ebben az id?szakban már a hivatal helyettes elnökeként tevékenykedik. Prantner elvtárs (a ’64-es részmegállapodás aláírója magyar részr?l) 1953-ban ekként ír: „…Bisztrai László váci lelkész megbízottunknak kijelentette, hogy még egyetlen körlevelet sem olvasott fel, amelyben az állami feladatok támogatásáról volt szó, mert lelkiismerete nem engedi meg, hogy egy ateista kormányt támogasson. Javaslom kongruájának (2) végleges megvonását, ezenfelül engedetlensége miatt az egyházi hatóság szuszpendálja. Szekeres Imre kunadacsi plébános sorozatosan megtagadta az állami feladatok szószékr?l való támogatását…” Miklós Imre a javaslatot helybenhagyta: „…nevezettek kongruáját azonnali hatállyal meg kell vonni…”. (3)
Ez az id?szak dönt?en abban különbözik az 1964 utánitól, hogy ekkor a Szentszék még következetesen elutasító mind a kommunista eszmerendszerrel, mind a szocialista blokk országaival, mind pedig a hatalommal együttm?köd? papi békemozgalommal szemben. Amikor a magyar állam, felelevenítve a f?kegyúri jogot, maga nevezi ki a neki megfelel? f?papokat, s err?l a magyar püspöki karral is megegyezést köt, a Vatikán e megegyezést érvénytelennek nyilvánítja. Amikor a békepapok közül többen parlamenti képvisel?kké válnak, a Zsinati Szent Kongregáció kiközösíti ?ket 1958-ban. (4) E mereven szembenálló politikáját a Vatikán 1962-ben, a II. vatikáni zsinat megnyitása évében, hirtelen feladta, és intenzíven kapcsolatot kezdeményezett a szocialista országokkal, amihez „nemzetközi” segítséget is igénybe vett.
Decemberben az olasz miniszterelnök az SZKP KB titkáránál, néhány nap múlva Firenze katolikus polgármestere a Szovjetunió római nagyköveténél, majd újabb néhány nap múlva N. Cousins amerikai közéleti személyiség a Szentszék megbízásából és Kennedy elnök hozzájárulásával Hruscsovnál járt közben, hogy a Szovjetunió vegye fel a kapcsolatot a Vatikánnal. Az SZKP KB bizalmas egyeztetések után Magyarországot jelölte ki a kapcsolatfelvétel próbaországául. Kádár így írt err?l a szovjet vezetésnek: „…Az ilyen viszony bizonyos lehet?ségeket az egyház számára is adna, de a szocialista rendszer jobban ki tudná aknázni a saját el?nyére. Magyarország esetében ezt biztosnak tartjuk.” (5) A Vatikánt nyilván olyan megfontolások vezették, hogy az addig igencsak stabilnak és tartósnak bizonyuló kommunista rendszert belülr?l próbálják bomlasztani, amint az kés?bb a pápa, az amerikai hírszerzés és a Szolidaritás hármas együttm?ködése során Lengyelországban történt. (6) A magyar esetben a hatás inkább az ellenkez?je volt. A létrejöv? 1964-es részleges megállapodás a magyar f?papság teljes korrumpálódásához vezetett.
A megállapodás szerint a Szentszék de facto beleegyezik, hogy azokat szentelje püspökökké, „akikre vonatkozólag… a Kormánynak nincsenek megalapozott ellenzési okai”, magyarán, akik együttm?ködnek a hatalommal. A püspököknek h?ségesküt kellett tenniük a következ? szöveggel: „Én… …esküszöm, hogy a Magyar Népköztársasághoz, annak népéhez és Alkotmányához h? leszek, az Alkotmányt és az alkotmányos jogszabályokat megtartom; az állami hivatalos titkot meg?rzöm; hivatásom körében a nép érdekeinek szolgálatával járok el és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy m?ködésemmel a Magyar Népköztársaság meger?södését és fejl?dését el?mozdítsam.”
A Szentszék ezzel a magyar katolikus egyházat kiszolgáltatta a diktatúrával együttm?köd? f?papok korrupt vezetésének, és ett?l fogva a hivatalos magyar katolikus egyház a kádári konszolidáció egyik legf?bb támasza lett. Az utolsó akadály a katolikus egyház szocialista államosítása útjában most már csak Mindszenty személye volt. Mindszenty VI. Pál pápa kívánságára 1971-ben elhagyta az amerikai nagykövetséget és Rómába ment. ? maga azonban nem írta alá a kijövetelét lehet?vé tév? tárgyalások során kikötött feltételeket, s?t emlékiratait is a megállapodás és a pápa kifejezett kérése ellenére jelentette meg. 1973-ban a magyar püspöki kar az alábbiakat írta a pápának: „Mindszenty József lemondása vagy elmozdítása az esztergomi székr?l annyi év után nemcsak az állam részér?l kívánt, hanem a hívek részér?l is…” (7) A pápa, mindvégig a magyar kormány akaratát érvényesítve saját bíborosával szemben, egyházjogi bravúrral félreállította Mindszentyt, és helyébe kinevezte Lékai Lászlót, a magyar államapparátusnak tökéletesen megfelel? f?papot. A f?papság ezzel teljes egészében a kádári elit szerves részévé válik.
Hasonló játszódott le a protestáns felekezeteknél is. Mindezeket természetesen a hitéleti aktivitás csökkenése kíséri: a reformátusoknak például már csak 8–10%-a látogatja az istentiszteleteket. Ami a kisebb egyházakat illeti: 1948 el?tt létrehozzák a Szabadegyházak Tanácsát (SZET), amely érdek- képviseleti szervként indul, de hamarosan teljes egészében a hatalom érdekeit képviseli csak tagegyházai irányában.
Idézzünk fel egy 1994-ben megjelent beszámolót, amelyben P. P., a BM volt III/III-as elhárító tisztje így emlékezik az egyházpolitikai irányításról (tegyük hozzá, azért nem állítható, hogy érintetlen és elfogulatlan tanúról lenne szó): (8) „– Teljesen a kezünkben tartottuk az egyházat, mert beépített embereink a portástól a püspökig a hierarchia minden pontján megtalálhatóak voltak.” A volt összeköt? tiszt szerint a papok és az egyházi vezet?k kényszerítés nélkül – az egyéni és egyházi érdekeket mérlegelve – készségesen együttm?ködtek. S?t, az érdekazonosság alapján többen önként vállalkoztak erre a feladatra. „Ezért már a szemináriumban ki kellett szemelni a leend? egyházi vezet?ket, akiket kés?bb beszerveztünk – magyarázza P. P. – Ebben nagy segítséget jelentett az adott szeminárium vezet?je, esetenként a professzorok, akik információkat adtak a szeminaristákról... az intézményes és a hálózati együttm?ködés révén a belügy választotta ki az egyházi vezet?ket. A jelölteket a hálózati személyek információi alapján a BM elhárítótisztjei szemelték ki.” Ami pedig a demokratikusan választott protestáns felekezeti vezet?ket illeti: (9) „A tisztségvisel?i választásokra a BM-ben minden részletre kiterjed? forgatókönyvet készítettek, és formailag teljesen demokratikus körülmények között választották meg – hogy, hogy nem – az ÁEH által kijelölt személyeket” – állítja a vezet?választásban járatos egykori ügynök. Dóka Zoltán evangélikus lelkész említette azt a furcsaságot, ami a Magyar Közlöny 1987. szeptember 1-jei (38.) számában jelent meg. Az Elnöki Tanács Harmati Béla püspök úr megválasztásához már 1987. május 29-én hozzájárult, noha a kerületi presbitérium jelöl?gy?lése csak június 1-jén ült össze. Az állami vezet?ség tehát már tudta és elfogadta azt, amit az egyház még fel sem terjesztett, s?t, el sem határozott. (10) „Az állam cserébe sokat tett a lojális vezet?k tekintélyének meger?sítésére – egészítette ki a képet az ÁEH volt elnökhelyettese, Sarkadi Nagy Barna. – Az egyházi vezet?ség ugyanis többször kérte az ÁEH és a belügy támogatását saját bels? ellenzékével szemben…”
És a SZET-r?l: „A SZET vezet?sége az ÁEH-hoz és a belügyi szervekhez lojális emberekb?l állt – mondja P. P. belügyi elhárító. – Azokat a közösségeket és vezet?ket, amelyek a SZET feltételeit visszautasították (például gyülekezeteik tagjairól nem adtak listát a BM-nek) kíméletlenül üldözték… A SZET titkosan kezelt szabályzata fegyelmi hatáskörbe utalta a tagegyházak vezet?inek »politikai eltévelyedését« is. Eszerint eretnek az, aki nem »a szocialista mez?gazdaságban és iparban való helytállásra nevelte« a hív?ket, mivelhogy »magunkévá tettük a szocialista tábornak… a felfogását…«”. (11)
Bulányi György 1991-ben kissé szomorúan vette tudomásul, hogy a rendszerváltás során a helyzet tisztázása elmaradt: (12) „…amikor a pápa Magyarországon járt, együtt dics?ségeskedett vele az összes szentmiséken az elmúlt rendszer kollaboráns egyházi vezet? rétege, és a börtönbüntetést szenvedett katolikusokat nem hívta össze, hogy velük is hálát adjon valamiért.” „El nem tudom képzelni, hogy a Vatikán ne tudott volna arról, hogy papjai miben és hol m?ködtek együtt a világi hatalmakkal, (13) és – képletesen szólva – ne adta volna áldását ezekhez – mondja Sarkadi Nagy Barna volt elnökhelyettes – …hiszen egyetlen püspök helyét sem kérd?jelezte meg a Szentszék a rendszerváltás után…” (14)
Bulányi páter, a Bokor bázisközösségek piarista vezet?je így foglalta össze a Szentszék motívumait: „a Vatikán nem volt hajlandó a vértanúi készség? katolikusok áldozatára bízni az egyház sorsát, hanem a maga – Nagy Konstantintól ered? – múltjának megfelel?en minden emberileg lehetségest megtett azért, hogy a trón és az oltár szövetségét – akár a szocializmus id?szakában is – helyreállítsa. Amíg a magyar egyházak vezet?i meg nem vallják, hogy ügynökei voltak egy embertelen és istentelen hatalomnak, addig nem várhatják a »civilekt?l«, hogy megtegyék ugyanezt…”. (15)
Az egyházak nemcsak integrálódtak a rendszerbe, hanem tev?legesen is részeseivé váltak a társadalom kontrolljának, a szocializmus megvédésének. Az egyházon belül m?köd? politikai ellenzéket nem az államhatalom, hanem az egyházi vezetés némította el. És viszont: akik az ? érdekeiket sértették, azoktól az állam védte meg ?ket. Az állam e védelme többek között abban is megnyilvánult, hogy a kollaboráns klérus fels? rétegét kritikán felül álló réteggé fetisizálta a hatalom, mintegy b?ncselekményként állítva be és üldözve a személyük ellen irányuló megmozdulásokat. Az egyházak pedig a rendszer megkövetelte apolitikus magatartást mintegy a hitb?l levezetett erkölcsi követelményként állították híveik elé.

Új irány: a II. vatikáni zsinat

A Szentszék és a „béketábor” közötti fentebb vázolt kapcsolatfelvétel hátterében azonban nem pusztán taktikai megfontolások álltak. Az 1965-ben lezárult II. vatikáni zsinat tartogatott néhány elméleti újdonságot is a kommunista országok és az egyház viszonyával kapcsolatban: mindenekel?tt a katolikus egyház elfordult merev ateizmusellenességét?l (Gaudium et spes). Ezzel egyidej?leg a szovjet – és magyar – marxista ideológia feladta a vallás gyors elhalásáról szóló addigi nézetét, és arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vallás és az egyházak még hosszú ideig fennmaradnak. Valószín?leg (mivel a közeledést a Szentszék kezdeményezte) a marxista nézet volt a válasz a zsinat tanítására. Ez a kett? képezte a szocialista országokban ezután a „párbeszéd” és az együttm?ködés alapját. A másik kapcsolódási pont a katolikus tanítások hagyományosan antikapitalista karaktere, a társadalmi szolidaritás hangsúlyozása, amely alapot adhatott a szocialista eszmék, lényegében a marxizmus „pozitívan értékelhet?” tanainak átvételére (ez a tanítás manapság némely jobboldali párt gazdasági elképzeléseiben és a legújabb püspökkari körlevélben reinkarnálódik). A harmadik lényeges elem, amely a zsinat több határozatát is áthatja, az a szemlélet, amely szerint kevéssé fontos a teológiai-filozófiai szembenállás, a hangsúlyt a közös cselekvésre kell helyezni, mégpedig f?leg a szociális munka területén. Ez a hozzáállás jellemzi az ökumenizmusról szóló határozatot is. Az ökumenizmus eszméje szintén remekül megfelelt arra, hogy a pártállam egyházpolitikájának kiemelten pozitív elemeként funkcionáljon, mert egységbe foglalta a különböz? felekezetekhez tartozó „békepapokat”, „szolgáló” lelkészeket; el?térbe helyezte a „kiegyezés”, a „társadalmi béke” kategóriáit mindenféle eszmei „kötözködéssel” szemben; megkönnyítette a pártállam számára az egyházak együtt-kezelését; lehet?vé tette a közös fellépést a társadalmi kiegyezést elutasító csoportokkal szemben. Egy szó, mint száz: nem feledhetjük, hogy az ökumenizmus privilegizált eszméje volt a kádárizmus egyházpolitikájának.
Az egész zsinati tanítás alapmotívuma, amely mind a keleti blokk, mind a nyugati polgári demokráciák irányában a f? elméleti stratégiát illeti, az, hogy a katolikus egyház látszólag felülemelkedve minden vallási és ideológiai különbségen, amely modern és plurális világunkban immár adott, így váljon újra univerzális erkölcsi tekintéllyé e plurális világot alkotó valamennyi rész-világ fölött. A teljes zsinati teológia megértésének kulcsa: a tanítás, alkalmazkodva az új id?khöz, úgy fogalmazza meg a régi doktrínákat, hogy azok m?ködhessenek a megváltozott körülmények között, ugyanakkor lényegük és egyetemes igényük ne változzon. (16) „A zsinat során a modern katolikus egyház el?ször adott hivatalos szinten is választ a kortárs világ vallási, kulturális, társadalmi, gazdasági, politikai és ideológiai szempontból plurális valóságára.” (17) Fontos azonban tudni, hogy az új tanítás nem igazítja ki a régit, ezt a határozatok mindenkor sietnek leszögezni. „Hiszen más maga a hitletétemény, illetve az igazság, és megint más az el?terjesztés módja; természetesen úgy, hogy a jelentés és a jelent?ség ugyanaz marad” (Gaudium et spes, 62.). Vagy: „A hit letéteménye ?si tanításának lényege egy dolog; és el?adásának módja egy másik dolog. És ez az utóbbi igényel mély megfontolást.” (XXIII. János megnyitó beszéde, 1962. október 11.). Vagy: „Ezért [a zsinat] megvizsgálja az egyház hagyományát és tanítását, amelyekb?l mindig a régivel összhangban álló újat hoz el?.” (Dignitatis Humanae, 1.). Hogy mennyire a korhoz történ? igazodásról és nem alapelvi változásról van szó, az éppen az egyház és az állam kapcsolatára vonatkozó mondatokban (Gaudium et spes, 76. pont) érhet? tetten: „…S?t [az egyház] le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról... ha az új életkörülmények más rendezést követelnek.”
Tehát a zsinat az egyház és az állam egységének középkori modelljét továbbra is törvényesnek és jogosnak (igazságosnak) tekinti. J. C. Murray, a vallásszabadságról szóló határozat (Dignitatis Humanae) tulajdonképpeni szerz?je a zsinaton, azt mondja, hogy a szent és a szekuláris szféra szétválasztása azért történt meg, hogy a kett? egy újabb szintézisben újra találkozhasson. Ez a koncepció jelenik meg a kádári és mai politikai nyelvhasználatban úgy, mint „az állam és az egyház szoros együttm?ködése”.
Állam és egyház elválasztásának e felemás felfogásából fakad az a mély ambivalencia is, amely a kereszténydemokrata pártok (vagy újabban például a Fidesz-MPP) politizálását jellemzi ma Magyarországon: egyszerre hirdetik az egyház és az állam elválasztásának, a vallás és a lelkiismeret szabadságának alkotmányban rögzített elveit, és egyszerre igyekeznek valamiféle tételezett erkölcsi és politikai közösség alapján a történelmi egyházakat, azon belül is els?sorban a katolikus egyházat kizárólagos szövetségesükként, önmagukat pedig a keresztény értékek és általában a moralitás kizárólagos képvisel?iként beállítani, szemben a „destruktív” szektákkal és a „nihilista”, „liberálbolsevik” ateizmussal. (18)

És ami utána következett…

VGiczy György katolikus teológus, jelenleg a KDNP frissen újraválasztott elnöke, 1989. május 3-án az SZDSZ Jurta Színházban rendezett vitaestjén a következ?ket mondta: „A klérus tisztségvisel?i beérték a kiemelt kádereket megillet? státusszimbólumokkal és olyan kitüntetésekkel, amelyeket csak leköszön? politikusok kapnak... Sajnos ebben a felállásban mi, katolikusok vagyunk a Kádár-rezsim utolsó támaszai. Azt se higgyék, hogy a katolikus egyházban nincs Münnich Ferenc Társaság, legfeljebb másként hívják.” „1956 után az egyházak legfontosabb feladata volt a szocialista embertípus el?állítása”. (19)
1984-ben Lékai bíboros imigyen fejezte ki a helyzet felett érzett elégedettségét: „Mi, magyar egyházak és vallási felekezetek nyugodtan élünk egymás szeretetében és az államban, a társadalmi-nemzeti egységet továbbra is gondosan ?rizzük, hiszen legértékesebb kincsünk. De mivel ezt a kincset csak a béke nyugodt leveg?jében tudjuk megvédeni, ezért a békéért emeljük fel aggódva szavunkat, és mindennap ápoljuk szívünkben.” (20) 1986-ban az ? helyébe megválasztott Paskai László „egy osztrák sajtószolgálatnak adott interjújában bírálta a kommunistákkal szembeszálló, emigrációra kényszerült Mindszenty Józsefet…” (21) 1987-ben az egyházi képvisel?k mind elfogadták Miklós Imre, az ÁEH elnöke beszámolóját, amelyben ekképp fogalmazott: „Ez az alkalom azért is jelent?s számunkra, mert hivatalunk fennállása óta [1951!] els? ízben tehetünk jelentést az Országgy?lésnek… immár hosszú id? óta megnyugtatóan rendezett az állam, valamint az egyházak és vallásfelekezetek kapcsolata… Sor került az állam és az egyházak különválasztására, és történelmünk során el?ször létrejöhetett az egyházak és a vallásfelekezetek teljes, valódi egyenjogúsága… Hazánkban a lelkiismereti és vallásszabadság zavartalanul érvényesül… ugyanakkor közös érdekünk, hogy olyan személyek kerüljenek az egyházak vezet? tisztségeibe, akik egyben közös hazánk állami törvényeit betartják, és az arra való buzdítást is kötelességüknek tartják… Foglalkozunk azzal a kérdéssel is például, hogy az egyházi vezet?kkel közösen mit tehetünk azért, hogy az egyházaktól és a világtól elforduló, társadalmilag káros, szekta jelleg? vallási mozgalmak terjedése csökkenjen… Egyes személyek, kisebb szakadár csoportok az eddig bejárt úttal nem tudnak, és nem is akarnak azonosulni. Azon mesterkednek, hogy a fejl?dés irányát megváltoztassák. Miközben a szocialista államot támadják, attól sem riadnak vissza, hogy saját egyházuk vezet?it is lejárassák. Valójában kárt okoznak a magyar nemzetnek, a szocialista társadalmi renddel, szövetségi politikánkkal fordulnak szembe. Fontos megjegyezni, hogy a magyarországi egyházak vezet?i, az egyházak központjai, köztük a Vatikán is, az állami törvények betartására buzdítanak.” (22) A beszámoló után el?ször Kürti László, református lelkész szólt hozzá: „Az 1960-as évekt?l hazánk egyházpolitikája a nemzeti egység szellemében következetesen törekedett a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság érvényesítésére… A meginduló keresztyén-marxista párbeszéd el?segítette mindkét részen a másik fél valódi álláspontjának megismerését és az egymás torzképei elleni hadakozás megszüntetését… Az egyházak ma hazánkban… a Szentírás mondanivalójának olyan lényeges részeire tesznek hangsúlyt, amelyek korábban háttérben maradtak…”. (23) De mind közül a legszebb hozzászólás dr. Szakács József lelkészé, a SZET elnökéé volt: „?szinte örömmel teszünk vallást itthon és a világ bármely részén arról, hogy tagegyházaink és híveink ebben a mi mai társadalmunkban kapták meg létünk alapjának jogát, a vallásszabadságot. Ezt értékelend? nem csoda hát, ha becsületes munkával, mindennapi imádsággal állunk oda népünk vezet?i mellé… Az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének, Miklós Imre államtitkárnak az expozéja annyira kerek egész volt, hogy részünkr?l nem igényel semmi új kiegészítést. Én a Biblia szavaival válaszolok államtitkár úr expozéjára ekként: »Igaz beszéd ez és elfogadásra méltó«. (24) Jól tükrözi azt az utat, amelyet megtettünk az elmúlt 40 év alatt… Ami pedig az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének beszámolóját illeti, azzal ?szintén, szívb?lfakadóan egyetértek, elfogadom és elfogadásra ajánlom.” (25)
1988-ban a b?si vízlépcs?vel kapcsolatos szavazáskor az Országgy?lésben a nyolc egyházi képvisel?b?l csak egy szavazott a vízlépcs? ellen, egy pedig tartózkodott, holott ekkoriban már számosan voltak egyet nem ért?k (Nyers Rezs? és mások). Ekkortájt Gyulay Endre püspök még úgy vélte, hogy az MSZMP nélkül nem lehet kormányt alakítani.
Az ügynöktörvény kálváriája során annak ellenére is sikerült megakadályozni az egyházi vezet?k átvilágítását, hogy azt kifejezetten lelkész képvisel?k szorgalmazták a parlamenti vita során. Soha el?tte, sem azóta olyan tüzes lendülettel nem hivatkozott néhány egyházi vezet? az egyház és az állam elválasztásának elvére, mint akkor, amikor azt kellett bebizonyítani, hogy a klérus átvilágítása megsérti ezt az elvet.
A törvényb?l ez ki is maradt. Az ÁEH iratainak áttekintését a f?papok közbenjárására annak ellenére megakadályozták az elmúlt ciklusban a kormány illetékesei, hogy azt a parlament emberi jogi bizottsága kifejezetten programjára t?zte. Valószín?leg már senki sem tudja meg, hogy milyen fogyatkozást okozott ez az id?szak az iratállományban.
Egy id?s református lelkész, egyházának egyik igazi erkölcsi tekintélye, nem sokkal halála el?tt, annyi másik, az ügyben elküldött és hatástalan hivatalos levél után, reszketeg kézírással az alábbiakat írja egy országgy?lési képvisel? ismer?sének valamikor 1990-ben: „Az a forradalom, amelyet »békés átalakulásnak« becéztek és becéznek, szépen megérleli az egyházi ellenforradalmat. A református tisztújítás zsinati törvényét – a spiclikb?l álló ún. zsinat – úgy faggyúzta meg, hogy a régi maffia maradjon a helyén (esetleg egy másik maffiózót téve a már tarthatatlan helyére). Aztán, ha a cirkuszt végigjátsszák, és biztos lesz a pozíciójuk, jön a megtorlás a kritikusok ellen. (Ellenem nem lehet: vén nyugdíjas vagyok.) Sokat várok a bizottságtól. Vagy: több interpellációtól. Szeretettel üdvözli: Éliás József. Elnézést a kusza írásért.”26

A fenti írást eredetileg a Beszél? évek 1965. évi rovatába kértük. De a jelen közbelépett. A szerk.

Jegyzetek

1 Az egész jelentést közli dr. Szántó Konrád: Az egyházügyi hivatal titkai. Mécses 1990, 79–93. o.
2 A papok havi fizetése.
3 I. m. 37–38. o.
4 A vatikáni politika ’64-es váltásának jellege jól megmutatkozik például abban is, hogy annak ellenére, hogy ezek a kiközösítésre fittyet hányva továbbra is papok és képvisel?k maradnak (s?t egyikük az Országgy?lés alelnöke is lesz ’62-ben, miközben a másik kiutazik Rómába, és részt vesz a zsinaton), ennek ellenére tehát a Vatikán 1971-ben feloldja ?ket a kiközösítés alól, és politikai tevékenységüket is elfogadja.
5 Minderr?l lásd T. Varga György: Nemzetközi enyhülés és egyházpolitika. História, 1991/5–6., 27–30. o.
6 Time, 1992. febr. 24. 28–35. o.
7 Idézi T. Varga György i. m.
8 Bartus László: Az egyházi ügynökök és a III/III- as ügyosztály. Magyar Hírlap, 1994. február 9.
9 Bartus i. m.
10 Épp e sorokat írom, amikor, véletlen egybeesés, látom ám kormányh? TV Híradónkban, hogy ugyan? az evangélikus egyház egyik vezet?jeként Horn Gyulával egyeztet buzgón a vatikáni megállapodás ügyében...
11 Bartus i. m.
12 Uo.
13 A Vatikán hírszerzését a CIA és a Moszad mellett a világ legjobbjai között tartják számon a szakmában. A Time említett cikkében Alexander Haig volt amerikai külügyminiszter elmondja, hogy kelet-európai együttm?ködésük során „a Vatikán információi minden szempontból jobbak és gyorsabbak voltak, mint az amerikai hírszerzésé. A Vatikán és a Fehér Ház közötti összeköt?, Pio Laghi érsek folytonosan arra hívta fel a hivatalnokok figyelmét, hogy »csak figyeljenek a Szentatyára, ugyanis neki 2000 éves tapasztalata van ezen a téren«”. Ilyen értelemben a Kádár-kormány részér?l beépített egyházi ügynökök némelyike kett?s ügynök is lehetett.
14 Bartus i. m.
15 Uo.
16 E probléma néhány sajátosságát tapogatja körül remek érzékkel Komoróczy Géza Egyházi hangon a társadalomról cím? írása a Magyar Püspöki Kar társadalomhoz intézett körlevele kapcsán (Élet és Irodalom, 1997. jún. 13.).
17 D. Hollenbach SJ/ Global Human Rights: An Interpretation of the Contemporary Catholic Understanding, in: Human Rights in the Americas, 1982.
18 Ennek köszönhet? az a jelenség is, amikor a világi sajtóban vagy az államigazgatásban „az egyház” néven emlegetik a római katolikus vallásfelekezetet. Ez – hasonlóan a „szekta” kifejezéshez – a katolikus teológia meglehet?sen kirekeszt? szemléletét jeleníti meg a szekuláris szférában – szemben az alkotmányban foglaltakkal. Ideje megjegyeznünk, hogy e kifejezés olvastán, különösen amikor az államigazgatás használja, minden nem katolikus keresztény pontosan úgy érzi magát, mint zsidó származású állampolgáraink, amikor a „nem magyar lelk?ekr?l” van szó.
19 Unio, I. évf. 3. szám, 28. o.
20 Idézi az Országgy?lés 1987. dec. 17-i jegyz?könyvében Miklós Imre.
21 Körültekintéssel a nehéz id?ben. Magyar Nemzet, 1997. május 8.
22 Az Országgy?lés 1987. dec. 17-i jegyz?könyve.
23 Uo.
24 A bibliai idézet: Pál apostol I. levele Timótheushoz, 1:15. A teljes vers: „Igaz beszéd ez és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy megtartsa a b?nösöket, akik közül els? vagyok én.”
25 Az idézett országgy?lési jegyz?könyvb?l.
26 OBX/208/90. sz. alatt iktatott levél az parlament emberi jogi bizottságának irattárából.

--------------------------------------------------------------------------------

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu

--------------------------------------------------------------------------------

C3 Alapítvány c3.hu/scripta/
--------------------------------------------------------------------------------

magyar melós Creative Commons License 2002.06.20 0 0 758
Ne feledd, azóta már ők is látták a dokumenteket ('98-'02 közt).
Tán csak nem túl sok kompromittáltat találtak egyházügyileg??? Mert akkor bizony védeni kell őket, hiszen az erőteljes támogatást megkapták a szószékről, viszonozni kell. :(
Előzmény: kaanga (757)
kaanga Creative Commons License 2002.06.20 0 0 757
"Az egyházi vezetők átvilágítására a Magyar Rádió Vasárnapi Újságjának műsorvezetője is rákérdezett a miniszterelnökkel készített interjúja során. Orbán Viktor így válaszolt: „Nehéz dilemmában vagyunk, mert egyfelől az ember erkölcsi érzéke azt mondja, hogy minden közbizalmi munkát végző esetében történjen meg az átvilágítás. (…) A másik oldalon pedig az áll, hogy az egyházaknak nagyon szigorúan szervezett belső rendjük és autonómiájuk van, és minden beavatkozást, még ha azt jó szándék vezeti is – különösen az elmúlt 40 év után – automatikusan elutasítanak, és azt mondják, hogy a belső megtisztulást bízzuk az egyházak autonómiájára. Én hajlok az utóbbi álláspontra…”
A Fidesz álláspontja azért is érdekes, mert korábban az egyházi vezetők átvilágításához ragaszkodtak. 1991. június 7-én a volt Állami Egyházügyi Hivatal épületében (ma a Fidesz székháza) a Hitvallás és árulás című tanácskozás résztvevői, köztük Tirts Tamás országgyűlési képviselő, a párt akkori egyházügyise aláírásával a Magyar Országgyűléshez intézett nyílt levélben kérték: az ügynöki listák felülvizsgálata tekintetében ne tegyenek különbséget az egyházak között. „Meggyőződésünk, hogy az egyházi ügynökök mentesítése alapvetően alkotmányellenes lenne. (…) Egyben ártana az egyházak ügyének is, mivel vezető szinten akadályozná megtisztulásukat. Ez az eljárás nem jelent beavatkozást az egyház belső belügyeibe, hanem az egyházak autonómiájának helyreállítását szolgálja” – áll a levélben. 1996-ban még Kövér László, a Fidesz jelenlegi pártelnöke is e nézetet képviselte."

kaanga

Rézeleje Creative Commons License 2002.06.20 0 0 756
Pedig úgy néz ki sajnos, hogy az egyházak megint kimaradnak a szórásból. Hja, őket védik isteneik. :-)

Forrás és/vagy link kellene.

Előzmény: kaanga (753)
redmon Creative Commons License 2002.06.20 0 0 755
"Ebben az összefüggésben nagyon is logikusnak tűnik, hogy a ’70-es ’80-as évek fordulójának „IMF-csapatát” – benne Medgyessy Péter miniszterelnököt, a Pénzügyminisztérium nemzetközi főosztályának akkori vezetőjét –, valamint a tárgyalásokkal összefüggő információkat minden elképzelhető eszközzel védeni próbálták a külföldi – nem utolsósorban a szovjet – hírszerzéssel szemben. Értesüléseink szerint az „IMF-csapat” vezetője, Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank akkori elnökhelyettese volt. Tagjai között pedig ott találjuk Pulai Miklóst, Németh Miklóst, Horváth Ferencet és Boros Imrét, az Orbán-kormány PHARE-miniszterét. Utóbbi ugyan tagadja, hogy a csapat tagja lett volna, tény viszont, hogy IMF, illetve világbanki tagságunk eléréséért az említett csoport tagjait Állami-díjjal tüntették ki. Összeállításunkban megszólaltatjuk az akkori időszak főszereplőit, s idézünk Fekete János könyvéből, aki elmeséli, milyen körülmények között lett Magyarország a nemzetközi pénzügyi szervezetek tagja."

NOL ma

Kezd alakulni?
Kíváncsi vagyok a BOROS benne volt, avagy nem??
:-)

Előzmény: Törölt nick (754)
Törölt nick Creative Commons License 2002.06.20 0 0 754
Mik fognak itt kiderülni?
Előzmény: kaanga (753)
kaanga Creative Commons License 2002.06.20 0 0 753
Majsai Tamás
Palástolt és palástos ügynökök
Mádl Ferenc bensőséges birtokos esetével augusztus 20-án valamennyiőnk atyjává avatta a római parókust, Karol Wojtyla plébános urat. Az össznépi ellágyulás csillagszóró előtti pillanataiban felcsendülő elnöki bizonyságtétel nemcsak azt szignalizálta, milyen világlátásuk is van a kormányrudat kézben tartó hölgyeknek és uraknak egyházak-vallás-országvezetés kérdéseiben, de legalább ilyen egyértelműséggel jelezte azt is, hogy paradicsomi ravaszsággal számítanak hatalmuk fenntartásában a transzcendencia és a szentség közelségének megtapasztalásában közreműködő szakrális iparosokra.

A kultuszüzem nagyvállalatai és a politikai választási finalizmus közötti clandestin pettingelés küszöbönálló aktusa valószínűleg a példaértékű 1990-es egyházi törvény módosítása lesz. Az ok, hogy úgymond szektaveszély van. Ám hagyjuk ezt a kérdést. Annál inkább, mert jelentőségében eltörpül ama másik színjáték mögött, amelyben derék kormányosaink és az aposztrofált egyházak strómanjaiként is fungáló különböző rendű-rangú mamelukjaik egy ellenkező előjelű taktikát követtek. A legnagyobb csendben, a veszély- és problémaérzet minden jele nélkül vitték keresztül, hogy a politikai aranytojást keltető egyházi farm tisztviselői ne essenek az átvilágítási törvény hatálya alá. Tehették. Az egyházi szubrégiót nem kell megfélemlíteni, stallumaira nem vágyik az új hatalmi elit. E közeget egyszerűen csak prostituálni kell, tudván, hogy Konstantin óta némi kis zsebpénz ellenében (Krisztus jegyesét utcalányként képviselve a világban) bármire hajlandók.

Az Orbán csapat Rákosi elvtársat megszégyenítő bravúrral "csinál" az egyházpolitika területén egyidejűleg két dolgot: valamit és az ellenkezőjét is. Könnyfakasztó retorikával emeli egyfelől az ország elitváltó programjának mérvadó tényezői közé az egyházakat, és követ is el mindent azért, hogy választói és a "polgárok" félrevezetésével eltussolja, milyen távol állnak e struktúrák attól, hogy adott megjelenésükben megfeleljenek a nekik juttatott szerep minimális kritériumainak. A kabinet illetékesei negédes nyájassággal igyekeztek bizonygatni minden kínos pillanatban, mennyire illetéktelen lenne is az átvilágítással beleavatkozni az egyházak belügyeibe. Álláspontjukat az 1994-es ügynöktörvény hatályban tartását szolgáló minapi törvénymódosítás (2000: XCIII. tv.) során annak ellenére fenntartották, hogy az új változat kiterjesztette az eddig érintettek körét. A nem mindennapi bűvészmutatványra úgy kerülhetett sor, hogy bizonyos társadalmi szubrégiókat, így az egyházakat is egyszerűen "kifelejtettek" a bővítésből (az alkotmányosság nagyobb dicsőségére), illetve e "mellőzöttek" egyes - diszkriminatív önkényességgel kimazsolázott - csoportjainak az önkéntes átvilágítás kérését ajánlották meg nagylelkűen. Különösen elgondolkoztató e bizarr ügy akkor, ha figyelembe veszük, hogy a módosítás tartalma még a címben is megjelenik: Az "Egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről" helyett "Egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket (...)" áll. Ebben a kontextusban nemcsak azért volt kifejezetten pökhendi eljárás kihagyni az egyházakat és tisztségviselőiket, mert ép elmével senki sem képzeli azt, hogy az egyházi funkcionáriusok nem játszanak legalább olyan erős, "közvetve vagy közvetlenül" (ld. 2.§ [4/b]) kifejtett közvélemény-formáló szerepet, mint például egy "helyi terjesztésű közéleti lap olvasószerkesztője", akire mostantól kötelező az átvilágítás (ld. 2.§ [17]), hanem mindenekelőtt azért, mert a kormányzati filozófia szerint e közösségeket éppen azon a címen kell támogatni és erősíteni, hogy az ilyen szerepet, mint lényegükből és helyzetükből adódó igen fontos feladatukat, minél hatékonyabban tudják betölteni. (Azzal az antropológiai-filozófiai perverzióval természetesen nem kívánnék vitába szállni, amely az ember "lelki" dimenzióját - jó bolsevik logika szerint - sterilen elkülöníti homo politicus mivoltától, avagy úgy véli, hogy pl. akkor, amikor a magyar reformátusok világtalálkozóján Trianonról és nemzetszaporulati apokaliptikáról esik szó, vagy éppen a miniszterelnök úr igéit hallhatjuk a reformátusok nemzetmegtartó történelmi szerepéről, akkor az egyházak politikai közvéleményt nem tangáló, apolitikus, "lelki" megnyilvánulásaival van dolgunk.)

Miért nem kell tehát átvilágítani az egyházak tisztviselőit?

Mint ismeretes, az egyházak felső hierarchiájának és "zsíros" stallumainak képviselői zömükben még a rendszerváltás pillanatait követőn is bozótharcot folytattak a történelem szemétdombjára jutott szocialista rendszer mellett. A recsegő-ropogó konstrukció romkertjében - bizalmas belső megnyilatkozásainak dokumentumai szerint - szellemi tébolyultságba eső és az egyházakkal való baráti együttműködés érdekében 1985 után immár minden árat megadni javalló Miklós Imrében, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) főkomisszárjában, a mi Imrénkben, egészen regnálása utolsó órájáig egy pompás anonim keresztény kisdobosi ártatlanságban tündöklő orcáját vélték felfedezni. És mivel Imre gyermekes siránkozásai pantokrátori revelációkká átmasszírozva kerültek ki a színfalalak elé, mi több úgy, hogy azokon immár rajtuk fénylett az anonim talajmagyarra valló honfi majd összes tipológiai kenete is, az azonos lelki rezdülésekre hajlamos egyházvezérek nektárcseppek gyanánt ízlelgették az állam és egyház közötti jó kapcsolatokat nemzetpolitikai érvekkel racionalizáló helyzetelemzéseit.

Az egyházak és leginkább vezető tényezőik hősies gyávaságának és persze erkölcseiknek is hű tükre, hogy mihelyt az új érában ismét biztos bástyák mögé kerültek, megkezdték a múlt máig hangos gyalázását és önmaguk sajnáltatását korábbi keserű sorsukért.

Az ügynökhistória értékelésével foglalkozókra éppúgy jellemző, mint az egyházak 1945 utáni történetéről értekezőkre is, hogy szemhatárukat módszeresen elkerüli a háború utáni átalakulás rendszerellenes klérusa és a 70-es évektől a rezsim sziklaszilárd, lényegében bármire kész segédcsapatává züllött egyházi establishment közötti sajátos kettősség rejtélye.

Nincs itt mód és hely azoknak az okoknak az elemző vizsgálatára, amelyek következtében az egyházak elutasítóan viselkedtek a világháborút követően kialakult társadalmi-politikai struktúrák iránt. Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy e tényezők között a hitvalláskényszer teológiai parancsát lelhetjük fel a legkevésbé. A korabeli egyházi oppozíció - amelyet másnak, mint fundamentális szereptévesztésnek aligha tekinthetünk - történelmi tartalma alapvetően két tényező körül kristályosodott ki. Egyike ezeknek az evidenciává lett társadalom- és kultúraszervező kiváltságok, illetve az ezzel járó anyagi és egzisztenciális pozíciók drasztikus megkérdőjeleződésének sokkhatása volt. A másik a megelőző rendszer melletti vakbuzgó elköteleződés konzekvenciái iránti érzéketlenség, és az arra való képtelenség, hogy teológiai-önismereti problémaként próbálják meg integrálni a tegnap bűneit soha nem gondolt könyörtelenséggel hirtelen számon kérő, a klerikalizmust és vallásosságot a puszta hatalompolitikai kérdés szintjére lecsupaszító diktatúra arroganciáját.

Márpedig a kommunista világteleológia nem ismert önkorlátozást a céljai eléréséhez vezető eszközök tekintetében. Mint egyéb vonatkozásban, úgy az egyházakat illetően sem volt hajlandó alternatívákban gondolkozni. Álláspontja az volt, hogy e szerveződések egyféleképpen őrizhetik csak meg átmeneti létjogosultságukat: ha és amennyiben akceptálják a fennálló rezsimet. A rendszer antiklerikális felfogását determinálta, hogy a vallást és intézményes struktúráit doktriner módon eleve idejétmúltnak és az osztályellenség fellegvárának tekintette, s legalább ennyire az, hogy az egyházak az új politikai konstrukció és hatalmi realitások iránt kevés megértést kívántak tanúsítani. A korszak egyetlen, formátummal rendelkező egyházvezetője, a református Bereczky Albert jól látta ezt. Különleges karizmatikus adottsággal érezve rá az uralkodó erők dinamikájának teológiai tartalmára, a bűnbánatban és az egyházak számára egyedül megmaradt keskeny út jelentette feltételek akceptálásában látta a feltámadás lehetséges zálogát. (A püspök személyes integritását mi sem tükrözi hívebben, mint az, hogy a közvélekedésben róla - mint egyházáruló hierokratáról - kialakult képtől eltérően hivatalának első percétől fogva a belső elhárítás egyik legszorosabban figyelt és ellenőrzött célszemélye volt. Szemben egyébként számos, máig becsben tartott úgynevezett ellenállóval és hitvallóval, akik nemritkán a rendszer ügynökeiként élték mindennapjaikat.) A hatalom brutalitásának mérséklésére irányuló Bereczky-féle koncepciót erősen megterhelték ugyan a helyzet ambiguenciái, de tartalmi helyességét az élet több vonatkozásban is igazolta. Az ügynökkérdés tekintetében is.

Különböző gyakorlati és elvi okok állnak amögött, hogy az egyházak ellenőrzésének eszközeként foglalkoztatott ügynökök köre a Rákosi-érában relatíve alacsony szinten maradt. A rövidesen elérkező aranykor iránti bizalom például nemcsak az osztályellenségek ugyancsak rapid likvidálódásának hitét foglalta magában, de azt a meggyőződést is, hogy e folyamat során a lojális elemek valóban rendszerbarát tényezőkké lényegülnek át. A társadalom meghódításának emberfeletti feladatából is adódott ugyanakkor, hogy a diktatúra bizonyos értelemben "megelégedett" a felső- és középhierarchia lojalitásának és együttműködésének biztosításával, illetve azzal, hogy az ellenőrzésre alkalmas és a testületi döntéseket mederbe terelni segítő operatív (hálózati/ügynöki) pozíciókra tegyen szert a legfontosabb tisztségek betöltőinek környezetében, a rendszerrel szembeni ellenállás jelentősebbnek ítélt gócainál. A fejlemények megítélésének nem lényegtelen momentumai közé tartozik végül, hogy a beszervezés egyik leghatékonyabb eszköze a rebellisekkel szemben foganatosított büntetőjogi eljárások, illetve a felelősségre vonás következményeitől szabadulni igyekvő természetes emberi gyengeség közege volt.

A körvonalazott állapotokhoz képest minőségileg új fázissal állunk szemben 1956-ot követően. Számos kérdés ugyan tisztázásra vár még, ám hipotézisként megkockáztathatjuk, hogy a változásokban jelentékeny szerepet játszott az, hogy a forradalmi események a társadalom egyetlen paralel jelentőségű rétegénél sem voltak annyira átitatva restaurációs felhangokkal, illetve ezek gyanújával, mint az egyházak esetében.

A forradalommal kapcsolatos érvényes megállapítások egyike szerint 1956-ban a kommunista diktatúra megtanult félni a néptől, a társadalomtól. Legalább ennyire igaz azonban az is, hogy ráeszmélt addigi módszereinek elégtelenségére, kijózanodott a korábbi eszkatológikus ittasságából, a szocialista eszme mintegy szentségi módon hatást kifejtő erejének hitéből, s megkezdte környezetének egy történelmileg hosszú menetelést előfeltételező szabályok szerinti újrameghódítását. Ennek volt része, hogy az egyházak korábbi átnevelésének és funkcionalizálásának reményében ért csalódások hatása alatt szinte kizárólagosan a biztosabb helyzetismeretet és problémakezelést kínáló operatív (hálózati) megoldásra, a totális ellenőrzés rendszerének kiépítésére helyezte a fő hangsúlyt. Céljai eléréséhez most is jól tudta használni a forradalomban részt vevők kriminalizálását, a büntetéseket és a preventív letartóztatásokat.

1956 természetesen nem csak a hatalom magatartását változtatta meg. Szembesülve a forradalom elleni fellépés sikerével, a társadalom is kezdett búcsút venni a kommunizmust múló álomnak tekintő apokaliptikus ábrándjaitól. Közvetlenül egyházi vonatkozásban siettették e folyamatot a hierarchikus posztokon végbevitt politikai tisztogatás, a természetes generációváltás okozta személycserék, a baloldali ideológia akkor még egészen más helyiértékkel és varázzsal bíró igézetében felnövekvő ifjú generáció pálya- és pozíciókeresése, a hidegháborús atmoszféra kérdéseket egyszerűsítő és érzelmileg átszínező kisugárzása és nem utolsósorban az, hogy a változatlanul fontos tényezőt képviselő vezető klerikusok egyszerűen beleuntak abba, hogy valós lehetőségeiknél lényegesen szerényebb szerepkörrel kell beérniük.

Az események e kétoldalú mozgása, illetve a forradalom utáni reorganizációban és a politikai megtorlásban rejlő lehetőségek (például az egyház vezető személyeinek kinevezésénél életbe léptetett új eljárások) megfelelő eszköztárat kínáltak ahhoz, hogy a hierarchikus kulcspozíciókat (amelyek persze nem mindig estek egybe a formálisan is centrálisnak tekinthető stallumokkal) egyes egyházaknál szinte kizárólag, másoknál pedig egyre fokozódó ütemben beszervezett ügynökök töltsék be.

Máté-Tóth András szegedi teológus az egyedüli eddig, aki úttörő jelentőségűnek számító kutatásai alapján komolyan foglalkozott e kérdéssel a nyilvánosság előtt is. Többszörösen is sajnálhatom tehát, hogy a minap még radikális gondolkodóként ismerhető tisztelt kollégám a Magyar Hírlapnak adott június 10-ei interjújában egy valóságos Opus Deit megszégyenítő hamiskássággal próbált meg sugalmazni különféle evaluatív féligazságokat. Egyike ezeknek mindjárt az, hogy az egyházi emberek, lényegileg a felső hierarchia tagjainak 1960-as évektől nagyságrendileg megnövekvő ügynöki szerepvállalása múló baleset volt csak az első szentség, az egyház nemes corpusának ország- és világboldogító missziója közben; hogy e flörtértékű "félrelépés", amelyet egyébként is inkább színből és kényszerből vállaltak csak, kvázi nem megkerülhető ára volt a vatikáni irányú nyitás lehetőségének (avagy egyéb távlatosan fontos célok elérésének). A látletetet támasztaná alá az is - érvel Máté-Tóth András -, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal pozícióinak 60-as évekbeli megerősödése természetesen vezetett el a beszervezési gyakorlat fokozatos leépüléséhez.

Máté-Tóth András feltevésével ellentétben áll azonban az, hogy az ügynökök száma és szerepe az egyházi élet befolyásolásában az 1960-as éveket követően nemhogy megszakadt volna, hanem módszeresen izmosodott, s a nyolcvanas évek közepén inkább élte érett virágkorát, mintsem elhalt volna. Aligha tévedünk, ha az ismerhető tendenciák és adatok alapján (mindenekelőtt a 60-70-es évek katolikus vonatkozású tényei és a protestáns vonalon végzett átfogóbb vizsgálódásaink nyomán) azt valószínűsítjük, hogy a politikailag kiemelt fontosságúnak tekintett ún. történelmi egyházak esetében ebben az időben a tophierarchia mintegy fele beszervezett ügynök volt, a másik ötven százalékának jelentős része pedig az ügynökhálózat tagjai által belügyes vezérlés mellett pozícióba segített kollaboráns, jó esetben jámbor rendszerszimpatizáns. (E tény magyarázza azt is, hogy miért volt a rendszer legutolsó, elvi szilárdságú támasza éppen a klérus, s hogy akkor, amikor a társadalom más régióiban fokozatosan megélénkült az igény a diktatórikus kötelékek enyhítésére, az erre kiváltképpen is alkalmas hivatali adottságokkal rendelkező klerikusok képviselői még annyira sem kívántak lélegzetet venni, mint Bereczky Albert 1953-ban, a Nagy Imre-féle lazítás időszakában.)

Különösen is frekventált területe volt az elhárításnak az egyházi külkapcsolatok szerteágazó közege. Az általam jobban ismert protestáns területen a jelentősebb nemzetközi egyházi struktúrában szinte kizárólag ügynökök profilírozták a magyar részvételt. Az elhárítás első számú célja volt emellett, hogy külképviseleti minőségben vagy állások megszerzésével ügynököket juttassanak pozícióba (telepítsenek) az egyházi világszervezetek döntés-előkészítő, döntéshozó és végrehajtó központjaiban és a külországi magyar missziókban. (Megjegyzem, semmi okát nem látom annak, hogy más felekezetek területén alapvetően más viszonyok uralkodtak volna. Sőt a Pápai Magyar Intézet vezetésének rövidebb vagy hosszabb távú ügynöki kézbe kerülése, amint azt Máté-Tóth András alapos kutatásai egyértelművé teszik, akár olyan jel is lehet, hogy a hazai egyházpolitikában és a nemzetközi diplomáciában egyre meghatározóbbá váló római katolikus egyház vonatkozásában sokkal súlyosabb jelenségeket feltételezzek.)

A rendszerváltás évtizedében tevékenykedő egyházi ügynökök száma több százra tehető. Olyant, aki e priusszal megvált volna állásától, nem ismerünk. Egyesek az évek során elmentek a minden élők útján, mások nyugdíjba vonultak (és ma esetleg memoárnak tekintett aretalógiákban írják meg vagy mondják el tévéműsorokban ábrándjaikat arról, milyenek is lennének 10-20-30 évvel ezelőtt mostani vágyaik szerint). Sokan közülük ma is hivatalban vannak. Nem csekély azonban azok száma sem, akik immár nem a fősodorban folytatnak egyházi tevékenységet, hanem különféle paraklerikális intézetekben "parkolnak", esetleg tudományos értekezésekkel vagy éppen termékeny fordítói munkával elégítik ki íráskényszerüket, múlatva is egyszersmind az ügynöki jelentések megszűntével felszabaduló tetemes idejüket. (Hogy "csökkentett üzemmódban" ki dolgozik közülük még ma is a cégnek, más cégeknek, esetleg külföldi hálózatoknak, aligha megállapítható. Annyi azonban bizonyos, hogy az önmagát leplezni kívánó múlt rejtőzködésének elősegítésében továbbra is jól begyakorlott szerepkörükben járnak el.) Találomra néhány, minap még aktív hálózati palásttulajdonos ügynöki fedőneve: "Pogány Lóránt", "Vigh Béla", "Bus", "Nagy János", "Fenyvesi Pál", "Keresztes", "Sárdy", "Puskás Tibor", "Asztalos János", "Látogató", "Bárány István", "Kende György", "Aradi", "Várady Dénes", "Szamosi László", "Erdélyi József", "Fasori", "Győri Géza", "Debreceni I.", "Pataki Zsolt", "Debreceni II.", "Zentai Károly", "Fekete", "Rudas Gábor", "Aldebrői", "Kaposi Géza", "Karcsi", "Pesti József", "Dr. Molnár István", "Papp Mihály", "Tolnai Lajos", "Victor János", "Pécsi"

Az ügynöki konstrukció nem minden érdekesség nélküli alkategóriájába tartoznak végül azok a tökéletesen feddhetetlennek ismert személyek, akik az elhárítás taktikai mesterfogásaiként váltak a cég életre-halálra szóló barátaivá, s akikről olykor szenvedéseiket és hitvalló életüket méltató cikkek, tanulmányok, kiadványok láttak/látnak napvilágot.

Ami az ÁEH-t illeti, megállapíthatjuk, hogy az 1956 utáni új egyházpolitikai paradigmát követően az egyházak kézben tartásának feladata a szűkebb értelemben vett elhárítási célokon messze túlmenő mértékben került át a belügy illetékességébe. Az ÁEH az új konstellációban fokozatosan végrehajtó és ellenőrző funkciót töltött csak be (jelentős mértékben alárendelve a belügyi egyházpolitikai stratégáknak). A hivatal szerepének megváltozását motiválta többek között, hogy a klérussal való napi kapcsolatok új stílusú iszapbirkózásában egyre képtelenebbé vált az ügynökökkel való speciális érintkezés keretében biztosítható befolyásolhatatlanság megőrzésére, de az is, hogy a változó lehetőségek és célok függvényében mindinkább a külpolitikai feladatok kerültek feladatainak fókuszába. Mindezek együttesen azt is eredményezték, hogy a hivatal ébersége, az egyházak felügyeletében elért hatékonysága fokozatosan erodálódott, s a látszat ellenére folyamatosan liberalizálódó céggé alakult át. Működésének hatékonysága, az egyházpolitikát erős kézzel uraló presztízse elsősorban abból fakadt, hogy - a Belügyminisztérium ügynökhálózaton nyugvó hathatós háttérmunkája révén - preparált minőségű "emberanyaggal" tudott dolgozni.

A fentiek értelmében igencsak elgondolkoztató és meztelenkedő érdekek képviseletében adnak hangot immár évek óta különféle tényezők annak (mint hivatkozott interjújában legutoljára Máté-Tóth András is), hogy az egyházi átvilágítás szorgalmazása harmadlagos kérdése csak a mai közfigyelemnek, és benne egy olyan követelés fogalmazódik meg, amelynek teljesítése méltatlan lenne a sokat szenvedett és bűnbocsánatot ismerő egyházak funkcionáriusaival szemben. Vehemensen ágálnak e nézet képviselői továbbá amellett (első számú szócsövük jellemző módon maga a miniszterelnök), hogy az átvilágítás az egyházak legsajátosabb belügye, és utasítják vissza irátusan még a felvetését is annak, mintha egy ilyen eljárásra azért nem került volna sor eleddig az egyházi közegben, mert azok, akik érdemi módon kezdeményezhetnék, egy őket eltemető lavinát indítanának el.

Az egyházi-teológiai szempontból leginkább erős lusztrációellenes érv, hogy a megbocsátásnak életvitelt maghatározó valóságként kell jelen lennie az egyházakban, s hogy erre tekintettel nem adhatunk teret a bosszú és meghurcolás implikációit előidézni képes világias hivataletikának. Egyes moralisták e ponton fel szokták ugyan vetni, hogy a bűnbocsánat gesztusa csak megvallott bűnök esetében gyakorolható, márpedig ilyennek egyházi horizonton eddig egyetlen néven nevezhető megnyilvánulásáról sem értesülhettünk (amit Máté-Tóth András többek között azzal a funkcionalista logikával ignorál, hogy ma Isten "magyar szegényeivel" kell inkább foglalkozniuk az egyházaknak), mégis úgy vélem, a probléma bűnbocsánat-bűnbánatteológiai megközelítése az adott összefüggésben (minden belső logikája ellenére is) nem emiatt in-adekvát. Eltekintve attól, hogy a bűnbánat teológiai és lélektani komponensei maguk is kizárttá teszik a képlet ilyen irányú egyszerűsítését, elsősorban azért tarthatatlan e megközelítés, mert a problémakezelés benne artikulálódó tartalmának nincs semmi köze az alapkérdéshez. Az ugyanis jellege szerint egyedül és kizárólag politikai természetű. Lényege abban fogalmazható meg, hogy az államhatalom és a jelenleg érvényes politikai közízlés a múlt még bőrünkön érzett keserű tapasztalásainak közelségében a kiemelt közéleti szereplést vállaló tényezőktől elvárja (mindegy, hogy "jogosan" vagy "jogtalanul"), hogy mentesek legyenek a rendszerváltás előtti rezsim egyik legrútabb hatalmi eszközrendszereként ismert ügynöki ágazatban való közreműködéstől. Amennyiben pedig az uralkodó politikai erkölcsnek ez az elve ellentmondásmentesen találkozik a közvélemény normáival, a "népfelség" jegyében eljáró közhatalom nem tekinthet el következetes érvényesítésétől egyetlen olyan közösség esetében sem, amely közpénzek igénybevételével kíván meghatározó tényezője lenni a közéletnek. Így tehát az egyházak esetében sem. Egyáltalán, alkothatnak-e az egyházak - kiváltképpen az irántuk megnyilvánuló magas állami bizalom mellett - enklávét a társadalomban, és tarthatnak-e alanyi jogon esernyőt azok fölé, akik morális "devianciáikkal" élő cáfolatai annak, hogy a kormányzat komolyan is gondolja a közéleti tisztaságról hangoztatott elveit.

A bűnbánat-bűnbocsánat teológiai evidenciái ráadásul kizárttá is teszik, hogy az ügynökkérdés e princípiumok szerinti szanálása ne válhassék az állami szintű közéleti-politikai mellébeszélés, a fertő elkendőzésének és továbbéltetésének kockázatos eszközévé. Már tudniillik abban az esetben, ha a politikai bűnbánat-meghallgatáshoz és bűnmegbocsátáshoz az egyházaknak indirekt közhatalmi jogosítványuk is van. Egy egészen más helyzettel állunk viszont szemben akkor, ha a kérdést függetlenítjük az egyházaktól (ahogy az a józan ész szabályainak megfelel), és az illetékes eljárás joga megmarad a kizárólag illetékes politikai hatalom kezében, amely bűnbocsánat-adási jogosítvánnyal nem rendelkezvén, egyedül azon szabály szerint ítélhet csak, amelyet hasonló esetben mindenki más irányában is követ. (E képlet lényegi módosulását eredményezheti persze az, ha a köztársasági elnök úr és a miniszterelnök úr friss római zarándoklatukról teljes búcsúadási felhatalmazással tértek haza, s még inkább az, ha bevezetésre kerül egy, a kettejük duplex pontifex maximusi jogállását elrendelő törvény.)

Annak hangoztatása, hogy az ügynökök ügyét illető tisztánlátásnak még a felvetése is sértené az egyház tagjainak és lelkészi karának énképét, nemcsak álságos mellébeszélés és a diktatúra valóságos áldozatainak továbbmenőleges megalázása, de olyan hübrisz is, amely azt üzeni, hogy az egyháziak szenvedései nem hasonlíthatók az ország - átvilágítást rendjén lévőnek tartó - más polgárainak szenvedéseihez. Nem. Egy ilyen lépés kizárólag azok érdekeit sértené, akik - korábbi érintettségük miatt és/vagy az egyházi gépezetben aktuálisan nyert előnyeikre tekintettel - maguk képezik belső akadályát az átvilágításnak. Mellébeszélés azonban egy ilyen állítás - az ügynöki tevékenység összefüggéseinek tényleges adatai alapján - akkor is, ha a párttal és elnyomó gépezetével sziklaszilárd eltökéltséggel együtt ingadozó papi arisztokrácia kollaborációját - Máté-Tóth Andrást követve - olyan kényes kényszerhelyzet következményének állítjuk be, amelyben az érintettek az antiklerikális diktatúra által ütött rések tömögetése végett és a "sokakért" viselt felelősség erkölcsi dilemmája alatt vállalták dicstelen szerepüket. A valóság ugyanis az, hogy ezek a hölgyek és urak többnyire élvezték azt, amit végeztek, és gazdagon profitáltak is belőle (akár financiálisan, akár bizonyos erkölcsi vagy politikai bűneik, ballépéseik elfedeztetésével nyert ellentételezés formájában). Sőt, mint e lap hasábjain korábban már említést tettem róla, némelyiküknek - korabeli megállapítások szerint - valósággal szenvedélye volt az ügynöki munka.

Kétségtelen, voltak az ügynökök között olyanok is, akik valamely, máskülönben "természetes" erkölcsi botlás miatt váltak beszervezetté. Akkor azonban, amidőn manapság arról van szó, hogy az egyházak elsősorban is az általuk képviselt magasztos erkölcsi értékekre tekintettel vindikálják közéleti jelenlétük megerősítését, nem önellentmondás-e azok mentegetése, akik a közerkölcs erősítését csak orálisan végzik, miközben maguk oly távol vannak e princípiumoktól, hogy lelepleződésük elkerülésére még besúgónak is beszervezhetők?

Igaztalan lenne persze az egyházak minden tagját, klerikusát és laikusát felelőssé tenni azokért a titkos ügynökökért, akik a palást és az ordó fedezékében húzódtak, avagy húzódnak meg közösségeikben. Tudni kell azonban, hogy e tényezőknek az ordó és az egyházak politikai súlyának megőrzése érdekében történő takargatása, a múlt szóban lévő szeletének közösségi szintű, politikai érdekpaktumokkal megpecsételt eltussolása az indifferentista álláspont képviselőire is árnyékot vet. Sőt normális esetben tudni kellene azt is, hogy az egyházak tagjainak ez ügyben tanúsított hallgatása, a meztelen királyok állapotrajzának elhallgatása (mert ugye fel ne fedd a te lelkiatyád és hitsorsosod szemérmetlenségét) az állami büdzsé általi támogatottságból való automatikus kizárattatást eredményezné. Ezek ismeretében természetesen bármely gyülekezet, bármely vallási közösség eltekinthet a lusztrációs elv alkalmazásától. Sőt hirdethet és követhet markánsan antidonatista elveket is, és lelkészeit, tisztviselőit választhatja akár a legügyesebb volt besúgók közül, mi több, érvelhet akár úgy is, hogy ezek immár bizonyítottan rendelkeznek az érdekérvényesítés nyilván intézményi összefüggésben sem minden haszon nélküli képességével.

Éppen ezért az egyháziügynökkérdés esetleges tisztázásához sem "egyházszerető, megbízható emberekből (alias elvtársakból) álló" történész- és átvilágító bizottságokra van szükség, mint Máté-Tóth András javasolja, hanem tisztes kormányzati magatartásra, amely a közpénzeket felhasználó egyházakat végre rákényszeríti arra, hogy érintett tisztviselőik - az egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségek betöltői irányában gyakorolt eljáráshoz hasonlóan - minden bosszú és meghurcolás mellőzésével le tudják vonni a megfelelő konzekvenciákat.

Amíg az egyházak ezt nem teszik meg, addig méltán tekinti őket törvényen felül álló bűnszövetkezetnek a demokratikus közvélemény, és minősíti rokon módon a kormányzat hozzájuk fűződő kapcsolatait is.

ddt2001 Creative Commons License 2002.04.12 0 0 752
Most az MSZP és az SZDSZ gyűjt adatokat a szavazóiról: Közös kampányt indít az MSZP és az SZDSZ
"Az MSZP és az SZDSZ egy József Attila-idézetet küld a választópolgároknak: "Valamikor volt a tett, abból lett a gy
Nils Holgersson Creative Commons License 2002.04.09 0 0 751
Kormánypárti szavazók emlékezzetek a megboldogoult régi szép időkre. Hol van már Kosztolányi Dénes a megbízható katona?
HJM Creative Commons License 2002.04.08 0 0 750
Előzmény: HJM (749)
HJM Creative Commons License 2002.04.05 0 0 749

TITKOS ADATGYŰJTÉS

GLászló válasz erre | adatok | e-mail     1998-08-25 19:39:00   (1)

"Törvénysértő, titkos adatgyűjtés folyt a Fidesz vezető személyiségei és azok családtagjai ellen az előző kormány idején - jelentette ki Orbán Viktor pártelnök-miniszterelnök kedden Budapesten, a Fidesz országos választmányának nyilvános ülésén.
"Az elmúlt néhány napban tanúi lehettünk annak, hogy az állami intézmények élére kinevezett vezetőket személyüket támadó, sértő és megalapozatlan támadások érték" - mondta Orbán Viktor.
"Be kell hogy valljam: az első napokban nem volt világos számomra, hogy ezek a támadások milyen célt szolgálnak, és az sem, hogy azok az adatok, információk, amelyek nyilvánosság elé kerültek, honnan származnak, és miért pont ebbe a rendszerbe foglalták őket össze" - tette hozzá.
"Olyan dokumentumok jutottak a kormány birtokába, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy jól felépített rágalomhadjárattal van dolgunk" - szögezte le Orbán Viktor. - Ennek a rágalomhadjáratnak az alapját még az előző kormány idején, 1997-ben elvégzett titkos, törvénysértő adatgyűjtés alapján igyekeztek felépíteni - mondta.
"Nyilvánvaló a rendelkezésemre álló dokumentumok szerint, hogy velünk szemben gyűjtött adatokat még a parlamenti választási kampányban szerették volna felhasználni"- jelentette ki a pártelnök. - Ezeket a titkos eszközökkel és törvénysértő módon gyűjtött információkat most próbálják egy sajátos rendben a nyilvánosság előtt bemutatni a kormány lejáratása, rágalmazása céljából - állította Orbán Viktor.
A pártelnök úgy vélte: az információgyűjtésre utasítást adók reményei szerint ennek a megfigyelésnek az volt a célja, hogy a Fidesz politikusai, illetve azok családtagjai ellen felhasználható és terhelő adatok birtokába jussanak.
- Ennek az adatgyűjtésnek a költségeit elsősorban a polgárok fizették - tette hozzá Orbán Viktor.
"Ezek az adatgyűjtések, amelyeket velünk szemben rendeltek el, eredménytelenül zárultak" - szögezte le. "A jogtalanul megfigyelt személyekkel kapcsolatban terhelő adatok eddig nem merültek fel" – mondta.
A pártelnök ezt követően felsorolta a megfigyeltek neveit: Áder János, édesanyja: Szabó Terézia, felesége: Herczeg Anita. Deutsch Tamás, édesanyja: Takács Júlianna, édesapja: Deutsch György, felesége: Fesszel Krisztina. Kövér László, édesanyja: Ábrahám Erzsébet, felesége: Beck Mária, öccse: Kövér Szilárd. Orbán Viktor, édesapja: Orbán Győző, édesanyja: Sipos Erzsébet, felesége: Lévai Anikó. Pokorni Zoltán, édesapja: Pokorni János, édesanyja: Mink Klára, testvére: Pokorni Péter, felesége: Beck Andrea. Szájer József, testvére: Szájer Imre, felesége: Salgó Tünde. Salamon László, vele kapcsolatban két személy: Somogyi Zsuzsanna és Salamon Dorottya.
Orbán Viktor megjegyezte, hogy ez még nem a teljes lista. Közölte, hogy elrendelte a szükséges vizsgálatokat.
Az MTI információi szerint Orbán Viktor csak azután kívánja elárulni azok nevét, akik az adatgyűjtésre utasítást adtak, miután lezárult a vizsgálat.
Szájer József, a Fidesz frakcióvezetője rögtönzött sajtótájékoztatóján "magyar watergate"-nek nevezte az ügyet. Kijelentette, hogy javasolja a Fidesz képviselőcsoportjának, kezdeményezze parlamenti vizsgálóbizottság felállítását az ügy kivizsgálására."

HJM válasz erre | adatok | e-mail     1998-08-25 19:32:00   (0)

A miniszterelnök bejelentette, hogy bizonyítékai vannak arra, hogy az előző kormány titkosszolgálati eszközök felhasználásával törvénytelenül megfigyeltette a FIDESZ vezető politikusait és családtagjait, gyűjtöttek róluk adatokat.

Az MSZP szóvivője Horn-ra és Nikolits-ra hivatkozva cáfolta mindezt.

Ha igaz akkor az MSZP-nek annyi, ha nem akkor a FIDESZ-nek.

Mi a véleményetek?

TITKOS ADATGYŰJTÉS (2.)


I. Viktor mindezt tette 1998-ban az önkormányzati választások előtt, előre megfontoltan és kitervelten, aljas indokból és nyereségvágyból, a hatalomért.
Azt a minősítést amit most írok le az elmúlt közel négy év során egyszer sem írtam le, de most már megteszem.

Orbán Viktor szemenszedett módon hazudott!

Az elmúlt közel négy évben a teljes államapparátus bevetésével sem tudta bizonyítani hazug állításait!

Törölt nick Creative Commons License 2001.11.24 0 0 748
Kövér László frissen kinevezet bizottsági elnök
nem engedte Demeter Ervin titkosszolgálati miniszter meghalgatását.
Vajon miért ?
Dr. Demeter Ágnes háziorvos már tavaly felhatalmazott engem hogy nyugodtan nyilvánosságra hozhatom a Pap Zsolt Péter utáni TITKOS MÓDON TÖRTÉNT TÖRVÉNYTELEN ADATGYÜJTÉST
Ha az anyámnak valamilyen baja lessz , igérete szerint Ő fog reklamálni.
üdv:
soltika= Pap Zsolt Péter
Ps:
Ejnye, ejnye Kövér "elvtárs" mit rakott Ön a fiók mélyére ?
(1978-tól erre tanították magát a janicsár iskolában !)

kaanga Creative Commons License 2001.11.23 0 0 747
Jogos!

kaanga

Előzmény: HJM (746)
HJM Creative Commons License 2001.11.23 0 0 746
Te kaanga...
Há mit ne monnnyak...

Erről szól mindhárom topic..
:-((
Elolvashattad vónna legalább az első bevezetőjét...

Nu mosmá mind1...
;-))

Előzmény: kaanga (745)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!