Nem, megváltás lesz az a lelkemnek a testem börtönéből. Halálomról a Hatalmasságos rendelkezik, hozzá fohászkodom, neki vetem alá magam. Remélem, jutalmam könnyű halál lesz, és lelkem majd úgy folyik ki testemből, mint víz a korsóból. És remélem, a Paradicsomban lesz lakásom.
Mindenható, Világok Ura! Azt mondják, Te sietve rohansz azok felé, akik Feléd botladoznak. siess hát szolgád felé, adj neki könnyebbséget már evilági életében és halálában is, majd fogadd be Országodba, amit a benned hívőknek készítettél. Ámen.
A tibeti hagyomány szerint a lámák amikor meditációban kilépnek a testükből, az asztáltestükkel behatolnak az un. Akasha-krónikába és onnan bármilyen infót lehívhatnak az univerzumról-univerzumból, beleértve emlékeket, gondolatokat, jelent, jövőt, sorsokat, de csak ha jogosultságuk van hozzá...
Nem hiszem, hogy valaha is lesz olyan egzakt megfogalmazás amit mindenki elfogadna. Talán a legegyszerűbb amikor a test funkciói megállnak. Azt hogy a tudat is megszűnik, csak valószínűsíthetjük.
Érdekes lenne, ha valaki visszajönne mesélni.
Az Akasha egyébként micsoda? A szövegkörnyezetből értem de érdekelne melyik kultúrában.
Ámde mit is értünk az alatt hogy halál? Van egyáltalán hajszálpontos, mindenki számára érthető közmegegyezésünk erről?
A halál pillanatát a tusát (ha épp olyat halunk)?
Amikor tudjuk hogy most meghalunk és az a közbeni iszonyt, fájdalmat, szenvedést (vagy épp megkönnyebülést)?
Vagy a halál "állapotát", amikor már nem létezünk (ha így van)?
Vagy a sokak szerint vélt tudatállapot változást (másvilágot, testeni kívüliséget)?
Menyországot?
Poklot?
Nirvánát?
Akashát?
Reinkarnációt?
Kisértést egy régi nagy házban az erdőszélen? :)
Szóval ha félünk, vagy nem, akkor vajon valóban egészen pontosan mitöl is, melyik vélt vagy valós részétől a halálnak?
A megszünés, a nem lét, számomra a legijesztőbb. Nem tudhatom hogy így lesz-e, mert számomra egyik misztikus elgondolás sem kizárt teljesen (de nem hihetek egyikben sem, míg nincs kétséget kizáró bizonyságom róla). Számomra a jelenlegi éntudatom megszűnése mindeképpen pánikhangulatot okoz...
:o((((( Nekem sem sok kellett, hogy elveszítsem, de a mentő idejében érkezett és visszahozták. Nem hiszem, hogy túléltem volna:o(((
Egyébként én nagyon félek a haláltól. Illetve jó lenne ha úgy jönne, hogy ne tudjam felfogni végleg vége. Egyszer elájultam, ha ilyen a halál is, akkor nem félek.
Olyan még nem volt veletek, hogy már szivesen meghalnátok, csak történjen végre valami? Nekem műtét előtt forult meg ez a fejemben amikor az orvosok már a hatodik papírt iratják alá velem (persze elolvasni nem lehet mert azt nem várják meg) hogy a műtét összes felelősségét én viselem. Ott sündörögnek, az ember mindene fáj és tényleg már mindegy, akármi lesz csak legyek már rajta túl...
Persze hogy mindenki fél de annyira nem lehet szörnyű. Csak annak aki itt marad.
A gondolatától is irtózom, hogy utánam is felkel a nap, és nem látom. Tényleg megy tovább az élet.... A párom fél éve hagyott itt. Nem tudom elengedni. Olyan, mintha a szomszéd szobában volna, és pármelyik pillanatban beléphetne... Sokszor mozdul a lábam, eszembe jut valami és gyorsan el akarom neki mondani. A karjaimban halt meg 1 perc alatt. Azt hittem, nem élem túl. Túléltem, de légüres tér van körülöttem. Minden szürke.
De a szeretteim halálától és az esetleg azt megelőző betegségüktől, fájdalmaiktól, lelki kínjaiktól, magányuktól, leépülésüktől annál inkább.
Azt hiszem, azért van bennem ez az érzés, már nagyon régen, mert félek , hogy nem leszek elég jó unoka/gyerek/testvér/szerető/társ/anya/barátnő pont akkor, mikor a legjobban szüksége lenne rám.
néha szeretném, ha mielőbb jönne. néha nézek vmit, ami halálos lehet, és azt képzelem, bár megtörténne... néha élni akarok. miért kéne félni? csak egyszer történik meg jó esetben. és egy olyan vmi, ami még sosem történt meg az életemben, nem tudom tehát, hogy milyen lesz, nem tudom, félni kell-e tőle, vagy sem...
Szia! Annyira megfogalmaztad amit most érzek! Az anyu 56 éves volt, a halálhoz még fiatal. Nagyon hírtelen történt, úgy érzem nem volt rá felkészülve, ahogy én sem. A halála előtt kb.2 héttel az egyik szomszéd hívta Őt egy kirándulásra, azt mondta, hogy nem megy, mert nem hagyja itt a kisunokáját egy napra sem. És mégis mennie kellett, pedig úgy gondolom nem akart. Annyi dolga lett volna még, annyi tervünk volt együtt… Látnia kellett volna ahogy oviba megy a kicsi, aztán később suliba……
Olyan mintha ellopták volna tőlünk…… A kislányom is mindig emlegeti, nézi az eget, hogy látja-e a mamát a felhők között….megkérdezi, hogy mit mesél a mama az angyalkáknak? Tegnap azt mondta, hogy menjünk ki a temetőbe, és szabadítsuk ki a mamát…
A szívem is beleszakad…..
…és a kéretlen bocsánat meg a kimondatlan köszönet mindig fájni fog….
Szia Kilana! Te tudod akkor, hogy milyen érzés ez az egész… Nekem sajnos már az apukám sem él, 13 éve meghalt. Van egy 2,5 éves kislányom, Ő tartja bennem a lelket. Nagyon nehéz, piszkosul szenvedek. Együtt laktunk az anyuval, minden időnken együtt töltöttük, és most nincs többé, pedig még olyan nagy szükségem lenne Rá!
Amikor az apu meghalt, rettegtem a haláltól. Mióta az anyu is elment nem félek……..csak a szenvedéstől és a kiszolgáltatottságtól.
Olyan szép volt az anyu arca, ha rossz lenne halál pillanata, akkor gondolom más lett volna az arcán, nem nyugalom és béke.
Attól félek sokszor, hogy a halál nem jókor jön majd. Túl korán például, vagy akár túl későn.
Túl korán, amikor fiatalon, valami eszement félreértés következtében az ember halálos balesetet szenved, borzalmas lehet úgy átsüvíteni a túlvilágra (ha van), avagy belehullani a homályba, hogy még egy csomó dolgom maradt elvégezetlen, csomó számla kifizetetlen, levél megíratlan, bocsánat kéretlen, szerelmes szó kimondatlan, gyerek felneveletlen. És nem akarsz még menni, de hiába kepesztenél visszafelé. (Ha van "lélek", akkor az ilyen esetben biztosan elkezd kódorogni, mert nem nyugodhat bele.)
Jókor is jöhet a halál, gondolom. Öregen, megfáradtan, mikor már mindent elrendeztünk, biztos van olyan pont, mikor amondó az ember, hogy elég volt, és elkezd készülődni a saját temetésére. Mikor nagyon öreg emberek így múlnak ki a világból, mint egy sóhajtás, lehet érezni a levegőben, hogy ezt ők egy kicsit se bánják, kár a temetésükön jajveszékelni, mer ez pont így volt jó.
Szia Panka! Húú, nehéz most bármit is mondanom neked. át tudom érezni, hogy mit érzel, mert tavaly előtt novenberben ('01 nov) én is átéltem már anyukám elvesztését. Magyon nehéz időszak volt. Mert helyt kellett állnom továbbra is a főiskolán, és tartani kellett a lelket apukámba. Akkor nekem kellett erőnek lennem.
A haláltól pedig nem félek. Ha menni kell hát megyek, csak ne fájdalmak közepette történjen.
És Isten terve nem valósulaht meg valaki öngyilkossága által? Mert ha ne, akkor hogyan lehetséges az öngyilkosság? Ha igen, akkor miért bűn? Ha bűn, akkor miért programozta be?
Szerintem ez a topik a halálról, és nem a vallásről szól.
S ha már: a haláltól nem félek, a halálhoz vezető út viszont lehet macerás (apámat volt szerencsém ápolni, sokat szenvedett, amikor meghalt, elmúlt, az arca kisimult, szép volt.)
Szerencsére nekem nem kell attól rettegnem,hogy magukra hagyom a gyerekeimet.Épp azért nincsenek és nem is lesznek gyerekeim,hogy ne lehessen ilyen problémám.
Szerintem, ha maskor nem is, de a halal torkaban, mindenki fel egy kicsit. Talan az ismeretlentol, talan attol, hogy nem lesz mar eggyutt azokkal akiket szeret, talan attol amit akkor erez a testeben es a lelekben...Nem tudom. Fizikailag en sem felek a halaltol, de rettegek attol a gondolattol, hogy egyszer magukra hagyom majd a gyerekeimet, hogy hianyozni fogok nekik, attol, hogy fajni fog nekik mindaz amirol ugy gondoljak lemaradok. Ezt az erzest ismerem, ateltem e honap elsejen, amikor anyukam meghalt. Mindvegig emberi meltosaggal es turelemmel kuzdott, elni akart...de nem felt. Nem felt egeszen az utolso orakig, amikor megcsapta a halal szelloje. Az agya mellett ultem es a kezet fogtam, amikor ketszer is megkert, hogy oleljem at es fogjam szorosan. Halasan koszonte...felelem volt a szemeben! Es nekem megszakadt a szivem...
Számomra annak a tudata,hogy elkerülhetetlenül meg fogunk halni,egyáltalán nem riasztó, hanem megnyugtató.Úgy gondolok a halálra,mint egy végső menedékhelyre. A halál minden problémát megold.Jó érzés tudni,hogy ha valami nagy bajban már semmi sem segít,van egy kiváló lehetőség - nevezetesen az öngyilkosság - ,aminek segítségével minden probléma elől el lehet menekülni.
Remélem egy életre elsüllyed ez a topic, és akkor monológgá válik, amit most itt leírok, mert ezt még soha, senkinek nem mondtam el.
Rettenetesen félek a haláltól. Minden sejtem, atomom írtózik tőle. Ha rá gondolok éjszakákat töltök ébren. Nem rémálmok miatt, hanem mintha emlékeznék egy halál feneketlen mélységére. Arra a sötétségre, ami nincs is. Ami nem kívülről emészt el, hanem belül szabadul fel.
Mellettem halt már meg ember, sajnos nem is egy. Idegenek voltak, nem rokonaim. Az egyikkel egy kórteremben feküdtem. Négy napot voltunk együtt, az elsőn még kint sétáltunk a parkban. Az utolsó két napját haldoklással töltötte. Végig mellette voltam. Amikor meghalt, éjjel nem voltam egyedül a kórteremben. Volt ott Valalmi.
Minden porcikámmal kapaszkodok az életbe. Igyekszem úgy viselkedni, hogy senkinek és semminek se ártsak. Nem vagyok haragban senkivel. Olyan rémesen rövid ez a pár évtized, amit életbe rendeződve töltenek az atomjaink. Minden kis örömöt próbálok észrevenni és próbálok örömet okozni másoknak. Értelmesen szeretném eltölteni a kiszabott időt.
Külön nehezíti a félelemmel való együttélést, hogy Istenben vagy más megváltóban nem hiszek. Ha volt is valaha egy Teremtő, aki megalkotta a mindenséget és annak törvényeit, az szerintem itt hagyott minket, vagy talán kívülről figyeli a törénéseket. Nem hiszem, hogy feltámadunk és eljönne a boldogok országa.
Csak atomjaink emlékeznek valami sötét, sötét mélységre.
