“A Vörös és fekete többszörös szín-jelképrendszere azt fejezi ki, hogy a XIX. századelő Franciaországában az egyszerű ember gyereke csak a vörös katonadolmányban vagy a fekete reverendában érvényesülhetett, de a vörös és fekete, a rulett két színe, azt is felidézi, hogy minden ilyen vakmerő törekvés mögött egy szerencsejáték kockázata borong.”
Az élet nem más, mint egy üres vászon - festhetsz gyönyörű jelenetet, tájképet, vagy festhetsz fekete szellemeket és veszélyes embereket. Tőled függ. (...) Az élet csupán egy lehetőség. Megad mindent, amire szükséged lehet: és most csináld magad!
Honnan tudom én, mi lesz belőlem? - Szélsőségek, nagy álmok, nagy érzések kohója a lelkem. - De átmenet, középút nincsen benne, döggé formál majd a sorsom, szerencsét vagy szerencsétlenséget hozok-e azoknak, akiket szeretek, s a lelkem vörös szilajon fölcsapó szent lángja megéget - nem tudom. Hogy tart az élet valamiért - vakon hiszem...
Világunk nem statikus: folyton új problémák merülnek fel, és a régi válaszok sokszor elavulnak. Ahogy Lewis Carroll Vörös Királynőjének, nekünk is nagyon gyorsan kell futnunk, hogy nyugodtan állhassunk.
Életünknek vörös betűs napjai azok, amelyeken olyan emberekkel találkozunk, akik lelkesíteni tudnak, mint valamely hatásos költemény, olyanokkal, akiknek kézszorításából őszinte rokonszenv érzik, akinek édes és gazdag kedélye a mi sóvárgó és türelmetlen lelkünkbe isteni megnyugvást lehel. A sok baj, izgalom, fáradság, amiben majdnem elmerültünk, eltűnik, mint valamely kellemetlen álom és fölébredve új szemmel nézzük, új füllel hallgatjuk Isten valódi világának szépségét és összhangját. Azok a komor és lehetetlennek látszó dolgok, amelyekkel minden nap találkozunk, egy pillanat alatt derült reménységgé változnak át.
Nem lehetünk emberek fogódzók nélkül. Mindannyiunknak megvan, és meg is kell, hogy legyen a kódja. Ha olyasvalakivel hoz össze a sors, aki elszántan titkolja a nevét, valamilyen leírással utalunk rá, teszem azt: "az a vörös hajú, bibircsókos pacák". Végül lerövidítjük "Bibircsókosra". Az idő és az egymás utáni nemzedékek aztán átalakíthatják "Birtsókká" vagy hasonlóvá, és ki tudja, talán még arisztokratikus névnek is számít. Más szóval, igenis kódolva vagyunk. Legfeljebb annak az alig maroknyi embernek lehetünk "személyek", akik nap nap után érintkeznek velünk. Mindenki más csak a kódunkat ismeri. A kérdés tehát nem az, hogy legyen-e kódunk, hanem hogy egyértelmű legyen-e a kód.
"Minden figyelmét alakjainak lelkére fordította. Témája a nagyravágyás. Ez korszerű téma, sőt romantikus... De Stendhal nem a téma lírai oldalát fogja meg. Õ hidegen elemzi a betegséget és következményeit, oly józansággal, hogy a realista regény egyik őse lett a francia irodalomban. Nála jelenik meg először az ifjú törtető mindig érdekes alakja, aki elindul meghódítani a világot... Ha a világot nem is, a regényt bizonnyal meghódította."
Babits Mihály írja Stendhalról Az európai irodalom történetében
Julien Sorelt sokan (szinte mindenki) utálja. Bevallom, nem értem, miért. Én szerettem, a magam módján. Julien egy nagy gyerek, még nálam is gyerekesebb, és az már nagy szó. Bekerül a felnőttek visszataszító világába (az akkori világ legalábbis az volt, ma már szerencsére nincs ilyen nemesi-paraszt ellentét), és nem tudja, mihez kezdjen. Vagyis azt hiszi, hogy tudja, de persze nem tudja. Szegény a minden gyerekre jellemző nagyravágyásban szenved. Ki ne szeretett volna kicsi korában Napóleon vagy Julius Caesar lenni? Vagy legalábbis fölfedezni az Északi-sarkot (lásd: Karinthy). Plusz még vegyük hozzá ennek a kornak a prűdségét, esztelen szabályait, amikhez képest a mai világ teljesen ésszerű (jobban hasonlít az anarchiához, mint a „rendhez”, de a természet alapvetően anarchikus). És kész is: egy tönkretett gyerek.
Külön tanulmányt érdemel(ne) Mathilde. Bevallom, őt én nagyon-nagyon nem szerettem. Nem szeretem, mert játszadozott Juliennel, akaratán kívül persze, de mégis… egyik nap szereti őt, másik nap gyűlöli. Néha felkiáltottam, hogy DÖNTSD MÁR EL, TE…, de rá kellett jönnöm, hogy az lenne a legjobb, ha Julien otthagyná őt a francba. Sajnos túlságosan is ismerős volt ez a nő… Mathilde volt a legtaszítóbb lény számomra ebben a könyvben. De Renalnét lehetett szeretni, őt nem.
