Keresés

Beszélgettünk nemrég. Mozi előtt beültünk egy kávéra. Érdekes volt a felütése: "Nem érzem magam felkészültnek a válásra". Nagyjából mindent meg tudtunk beszélni. Mi miért volt/van. Mindenre van magyarázat. Úgymond feloldhatatlan ellentét nincs. Ugyanakkor ott van a 20 év "mi lett volna ha". Ha korábban beszélgetünk erről. Ha jobban egymáshoz igazodunk. Mennyivel többet nevettünk volna? Mennyivel kevesebbszer éreztük volna, hogy nem jó ami van? Vagy már rég rájöttünk volna, hogy nem megy? Megtörtént volna, ami most fog? De még nem engedjük el. 

Hát vagy hogy mondják. Most őszi szünet van

Hosszú hétvége?

Ja és a legrosszabb hogy én egész héten ezen pörgök, várom. Végre lesz vmi közös program, lehet túrázni vagy ha esik pingpongozni, vagy tök mindegy, együtt leszünk. Nagy a kontraszt most (is)

Ma is. Készülődni kéne a korábban befizetett hosszú hétvégi programra, pakolni, átgondolni. Neki semmi kedve, pedig ott lesznek a gyerekek, ott lesznek a barátaink akiket ő amúgy jobban kedvel mint én. De most neki tök rossz kedve van, inkább menne a hétvégi házba ami az övé, akár egyedül is de leginkább a barátnőjével. Meg sokba kerül a benzin. Mondom a hétvégi házba is, de az nem baj, oda nem sajnálja.

Én ezt megértem de mi erre a megoldás? 

Nagyon cuki a feleségem. De én kellek neki? Én? Jajj

Hát igen, ez nehéz.

Ki tudja, az ilyen szeretet mekkora érték?

A gyerekek még nem mind repültek ki de már kirepülős korban van a legkisebb is. Magyarul már leszarják a fejünket :)

Pontosítok mert elművészkedtem a mondatot (ezek szerint nem jött be hehe).

Arról szólt, hogy az ember elkövethet nagy hibákat. Például eldob magától valami értékeset és csak utána jön rá, amikor már késő. De elkövetheti azt a hibát is, hogy nem mer váltani, benne marad valamiben ami nem teszi boldoggá. Jellemzően a halálos ágyán jön erre rá, hogy társadalmi elvárások ide vagy oda, nem ártott volna egy kicsit magára is gondolnia. 

Hát pont ez az hogy nyugit szerető pasi lévén nem érzem most azt, hogy ez a másik oldalról is megvan. Most függetlenül attól, hogy hogyan lehet - és kell - megszínesíteni a hétköznapokat, valamilyen szinten hasonlóan kell lássuk azt, mi a boldogságunk, vagy nevezzük inkább biztonságunk alapja. Nálam ez a munka utáni belassult összebújás, tévézés vagy beszélgetés, pénteken este akár lehet vmi program, szombaton átjöhetnek haverok stb de alapvetően az, hogy úgy megnyugszunk egymás társaságában. Nekem korábban hiányzott, hogy hirtelen megszűntek a bulik, a haverok, de ilyen a házasság :))) Mostanra meg már mondhatni hozzá is öregedtem a valósághoz és nem hiányzik. Rajta viszont azt látom, hogy most kezd kinyílni, érdekli egy csomó minden, ami engem kurvára nem. Ahogy nekem is jó lett volna, ha eljön velem egyszer az életben végigpörögni egy éjszakát úgy az is természetes, hogy ő se egyedül élje most meg azt ami érdekli. Majd elmegy vele vmi barátnője vagy egy pasi hát tököm tudja mi lesz.

Nekem ő az első kapcsolatom, nem szexuális értelemben hanem akivel "járok". Apám is ilyen volt, különösebben nem voltak barátnői, amennyire lejött nekem a sztorikból, az első nő akit bemutatott otthon lett a felesége majd az anyám, végig együtt maradtak. Neki bejött, nekem lehet, hogy nem. Ha hihetünk annak, hogy 25% vagy még kevesebb az esélye annak, hogy elsőre megtalálja az ember az igazit, akkor ebben nincs semmi meglepő.

Bocsi a moderátorok kényszerpihenőre küldtek :))

Az a találkozás végül nem valósult meg, szerintem már nem is fog. Másfelé lesz a megoldás, a korábbi tervet egyik fél sem erőlteti én meg pláne nem :)

És mi lett ezzel a kapcsolódási ponttal?

Most még egyszer visszaolvastam, amire reagáltál, de egy szót sem írtam arról, hogy ugorjon ki. :)

Én nem azt mondtam, hogy ugorjon. Csak szeretem árnyalni a képet. Egy házasságban élni nem jelenti azt, hogy akkor most minden örökké tök szuper és van párom és társam. Létezik ugye a társas magány fogalma.

Talán közösen kellene megbeszélniük, egyedül úgy sem jut semmire.

Nem csak nagyobbak már, és nemsokára kirepülnek?

Lehet, hogy nem figyeltem eléggé ebben.

szerintem neki itt a alapvetően azt tesz jót, ha kibeszéli magából a problémáját - és nem hiszem, h nekünk kéne azt mondani, h ugorj - amikor fogalma sincs hogy hová. "bírom " ezeket a kibicnek semmi nem drága megjegyzéseket.

Te mindig úgy érzed ennyire tudod a tutit?  :)

Szerintem a kérdést nem egyedül kéne feltenned. Közösen kéne feltennetek.

Halálos ágyon az ember mindig nagyon egyedül van, ez az egyik része.

A másik meg ugyan az, amit korábban is írtam. Az ember egy párkapcsolatban is lehet nagyon egyedül. És kvázi egyedül sem kell feltétlenül magányosnak lennie.

Milyen család mellett? A gyerekek már kirepültek, ha jól értettem. Az ember akkor is lehet nagyon egyedül, ha van felesége.

a halálos ágyadon csak akkor teszed fel a kérdést, h miért nem? ha egyedül leszel - különben nem ez fog érdekelni 

Én a család mellett tenném le a voksomat.

Más lenne, ha már lenne egy viszonzott szerelmes ügyed, de ilyen nincs.

Mondjuk nem lehet egyszerű a feleségeddel. Annyira azért nem partner.

Az a kérdés, hogy az albérletben tegyem fel a nagy kérdést, hogy miért - vagy a halálos ágyamon, hogy miért nem.

hát ahányan vagyunk annyiféle igazság vagyon :))) 

de hát itt nem is azt keressük csak beszélgetünk és nézzük innen/ meg onnan.

Sok minden igazság vagyok abban, amit mondasz, közben meg még sem egészen. :))

Én pl. nem nagyon szoktam anekdotázni, ritka az olyan, hogy közös emlékeken merengenék, vagy még nem vagyok elég öreg hozzá, nem tudom. :)) Egy kivétel van, de ezt nem írnám le. Ugyanakkor az emlék nem attól válik értékessé, hogy van kivel felidézni, az emlék önmagától értékes, nem a másik viszonylatában válik azzá.

A  gyerek természetesen összekötő kapocs két ember között, ez lehet jó is, és lehet nagyon rossz is, ezt a karácsonyos példát meg nem sikerült felfognom. De amúgy gyerekek nélküli házaspárok is vannak, vagy lehetnek, mondom, ha csak a gyerekek kötnek össze két embert, az nem párkapcsolat, az valami kényszer.

Egyetértek azzal amúgy, hogy nem kell eldobni minden kapcsolatot csak úgy, meg kell próbálni megoldani, amit lehet, de csak azért együtt maradni, mert vannak közös élmények, meg lesznek majd közös unokák, de amúgy tök szar az egész nem érdemes. Mondjuk, ha amúgy nem nagyon rossz, csak nem is annyira jó, ellenben kényelmes és kellemes, akkor persze egyéni tűrőképesség kérdése, hogy ki mit visel el. De az azért jelzés értékű, hogy más ilyen  könnyen meg tudta érinteni a szívét, bár persze nem tudom, nem vagyok férfi, ha  nekem egy párkapcsolatom működik, akkor számomra minden más férfi láthatatlan kb.

csak a közös emlékekhez :

neked volt már olyan új kapcsolatod, ahol arról volt szó, hogy mit csinált ő ezzel és ezzel az elmúlt 20-30 évben és Te is ugyanezt mesélted csak másokról? már amikor ilyesmiről van szó. ..... évek kellenek mikor már magatokról is tudtok beszélni.. úgyhogy a közös emlékeket igy értettem- neki semmit nem jelent az enyém és nem is biztos, h szereti hallgatni és én ugyanígy vagyok az övével. nem lehet megbeszélni, hogy emlékszel, amikor a kisebbik gyerek ezt és ezt mondta? neki még a poén sem fog lejönni a történetből, ha el is meséled.  tehát a közös emlékek nem tűnnek el, csak értéktelenné válnak- nincs kivel felidézni.

leendő unokák és gyerekek:

nem tudom nálatok hogy van, de nálunk kb egy hétig tart a karácsony, h mindenki odaérjen ahol a másik van, de nem akkor, amikor ott van az a másik és igy tovább és igy tovább....szóval azért ezek is hozzátartoznak egy emberi jó érzéshez, hogy tartozik egy családba, a miénk.  és nem az van, hogy van neki egy családja, meg nekem -és ez elkülönitett -  és aztán lehet nagy szerelem - de azért ezek az apró " hiányok " örökösek.  ( az más ha nyilván lehet még közös gyerek és kialakul az új család )

 csak ezért mondom, h nagyon  érdemes átbeszélni azokat a problémákat, hogy megoldhatatlanok-e ténylegesen. 

Mind a két megközelítésben van igazság. Nyilván kapcsolattól és embertől függ, hogy mennyire "jogos" a váltás igénye. Váltás alatt nem feltétlenül (sőt kifejezetten nem) harmadikat értek hanem egyszerűen a meglévő kapcsolat lezárását. Mondok egy példát, valamit beszóltam a minap, jelentéktelen, vmi szar zenét hallgatott, nem bírtam ki. A válasz erre az volt, hogy és te az igénytelen sakálmetál meg a buta horror meg a bla bla bla és különben is ki vagy te hogy minősíts. Tök igaza volt de ennek úgy kellett volna történnie, hogy azt mondja, "de bunkó vagy" én meg elszégyellem magam és bocsánatot kérek. De nem így történt mert a sok sok év alatt egymástól kapott apró vagy nagyobb sebek ilyenkor beugranak és szinte lesed az alkalmat, hogy visszavághass, elmondhasd mit gondolsz a másikról, ami persze tovább mérgezi a hangulatot. Ezt nagyon nehéz tudatosan máshogy csinálni amikor az ember idegállapotban van. Odabaszok egyet mert jólesik, azon már úgysem múlik. 

Amúgy sem a leendő unokái, sem a közös emlékei nem tűnnek el.

És nem biztatom semmire, csak érdekelt hogyan látja ő a saját házasságát.

Valakivel együtt, az jó tud lenni, de én nem azt látom, hogy itt "együtt" lennének abban az értelemben, amitől az jó lesz. Egymás mellett vannak.

Szóval valakivel együtt az jó tud lenni, de az ritkán adatik meg, ahogy te magad is mondtad, és akkor még mindig sokkal inkább jobb egyedül, mint a langyos szarban üldögélve. (Ezt most általánosságban írtam, nem tudom a topik nyitójának milyen a házassága, hiszen erre ő maga sem tud válaszolni.)

Kényelmesebbek, maradjunk ennyiben.

# ffit egyébként kevésbé láttam, aki csak úgy önmegvalósít- azok valahogy okosabbak ( ismerik a Salamon király gyűrűjébe írtakat ) vagy csak kényelmesebbek :D