Elisabeth Leonskaja sitzt im Berliner Pierre-Boulez-Saal am Flügel, schlägt den ersten A-DurAkkord im Klavierquartett op.26 von Johannes Brahms an und lässt ihn erst einmal atmen. So legt sie in einem winzigen Augenblick Ton und Tempo einer großen Erzählung fest, indem sie locker lässt. Sie gibt dem Ausklingen sofort Raum und sagt: Wir haben Zeit, wir müssen nicht eilen, wir sind nicht die Gedrängten dessen, das uns auf den Leib rückt; vor uns liegt Weite. Und Claudius Popp vom Streichquartett der Staatskapelle Berlin antwortet ihr im fünften Takt auf dem Violoncello mit wiegenden Achteln, zwischen die sich dann und wann ein fast schon altmodisches, unerhört liebenswertes Portamento schleicht, ein gefühlsseliges Gleiten von einem Ton zum nächsten, das vom Hingerissensein erzählt, von der Fähigkeit zu schwärmen,
Es ist schon erstaunlich, wie entschieden der junge Brahms, noch keine dreißig Jahre alt bei der Uraufführung der beiden Klavierquartette op.25 und 26, hier seine mentale „Umheimatung“ vornimmt. Aus dem Hamburger wird ein Wiener. Die Ruhe des Erzählens, die dem eigenen Sagen immer wieder nachlauscht, von der ersten Achtelpause an, ist von Franz Schubert inspiriert, den Brahms viel schwärmerischer verehrte als Ludwig Beethoven, in dessen Nachfolge er früh gestellt wurde. Wie Brahms in diesem A-Dur-Quartett die motivische Strenge Beethovens mit Schuberts großzügigem Freilassen des Materials versöhnt, ist ein gestalterisches Wunder von unfassbarer Frühreife. Und besingt das Poco adagio des zweiten Satzes mit seinen hügelkettengleichen Achteln in der Begleitung der Eingangsmelodie nicht wortlos die Waldheimat des von Brahms später so sehr verehrten Peter Rosegger, noch bevor sie sprachlich beschrieben wurde?
Leonskaja, die seit vierzig Jahren in Wien lebt und eine Schubert-Interpretin von höchstem Rang ist, spürt durch Instinkt wie Wissen gleichermaßen diesen Kriechstrom zwischen Schubert und Brahms, diese jähe Affinität des Norddeutschen zu Kakanien, auch im empathischen Aufgreifen der slawischen wie ungarischen Idiome. Natürlich ist der Mittelteil dieses Poco adagio Fragment einer tschechischen oder ukrainischen Dumka, natürlich das Rondo alla zingarese am Ende von op. 25 ein Csárdás. Aber ebenso stellt sich der Kopfsatz dieses g-Moll-Quartetts in die Tradition logischen Denkens der Wiener Klassik. Und die Musiker des Streichquartetts der Staatskapelle Berlin spielen hier genau auf die Pointe des thematischen Prozesses hin: Vor der Coda taucht eine Schlusskadenzformel auf, die bereits zur Substanz des Anfangsthemas gehörte. Es ist ein Spiel mit syntaktischen Positionen der Form, mit Anfang und Ende, seit Joseph Haydn und Beethoven kultiviert, hier von Brahms als eine dramatische Enthüllung inszeniert.
Die Staatskapelle Berlin hatte schon in der Weimarer Republik, als sie noch die Preußische Staatskapelle war, ein eigenes Streichquartett, das auch in der Zeit der DDR, 1953 wiederbegründet durch Egon Morbitzer, auftrat. Irgendwann ist diese Tradition eingeschlafen. Daniel Barenboim, der Generalmusikdirektor der Staatsoper Unter den Linden und Chefdirigent der Staatskapelle, hat das immer bedauert. Im Jahr 2016 trat er auf seinen neuen Konzertmeister Wolfram Brandl zu und fragte ihn, ob sich die Stimmführer der Streicher in der Kapelle nicht wieder zu einem Quartett zusammenfinden könnten. Seitdem machen Brandl und Popp mit Krzysztof Specjal an der zweiten Violine und Yulia Deyneka an der Bratsche zusammen Kammermusik.
Das Programm lehnt sich jeweils eng an das der Kapelle an, was zeitökonomisch ja auch klug ist. Denn warum sollte das Quartett nicht auch Brahms spielen, wenn die Kapelle gerade mit den vier Brahms-Symphonien durch die Welt reist und sie so eindringlich auf CD (Deutsche Grammophon/Universal) aufgenommen hat?
Die zwei Konzerte mit den drei Klavierquartetten und dem Klavierquintett zeigen im Berliner Pierre-Boulez-Saal ein Ensemble von äußerster Detailsorgfalt, das Stricharten und Phrasierungen streng aufeinander abstimmt. Das Bedürfnis, sich zu kontrollieren und zu koordinieren, ist noch größer als das Wagnis, sich auch einmal zu exponieren oder sich – von der vernichtenden Wucht des c-Moll-Quartetts etwa – fortzureißen zu lassen. Im f-Moll-Quintett, jener großen tragischen Geschichte, die Clara Schumann darin hörte, gelingt ihnen aber auch das. Im grimmig glühenden, atemlos keuchenden Scherzo, dessen Name eine Farce ist, geraten sie außer sich, rückhaltlos, endlich. Jubel im Saal!
Miközben Fischer Annie-t hallgatom, a Brahms topikot olvasgatom. Ez is egy gyöngyszem. okmed3, mira, pszi, .......... maga a fidi aranykora ..... Beethoven zongoraversenyét átváltom
Brahms - Piano Concerto No. 1 | Hélène Grimaud [HD]
Brahms is előkerült mostanában és a "másik" nem körül is zajlik a perlekedés egy másik topikban, így
most ide:BRAHMS ÉS A NŐK (forrás: NŐKLAPJA!!!!!!!!!!!)
Piros lámpás házakban nőtt fel
Johannes Brahmsot hétéves korától csodagyerekként tartották számon: abszolút hallása volt és több hangszeren játszott, többek között zongorán. Családja elszegényedése miatt már tizenhárom évesen rákényszerült arra, hogy eltartsa magát. Zenei tehetségét pénzre váltotta, és a megélhetésért Hamburg bordélyházaiban muzsikált estéről estére. A prostituáltak társasága, a velük szerzett élmények egy életre meghatározták a nőkhöz való viszonyát. „Két tánc között a lányok a térdükre vettek, simogattak és csókolgattak. Ezért jó ideig azt hittem, ilyen a nők szerelme.” A zeneszerzőnek otthon sem a tipikus férfi-nő kapcsolat lebegett a szeme előtt, hiszen anyja sokkal, tizenhét évvel idősebb volt apjánál. Nem csoda, ha mindezek a hatások eltorzították a lelkét. Gyermekkori megbotránkoztató élményei nemcsak a nőkhöz fűződő érzelmeit, hanem egész lényét különössé formálták. Kevés barátja volt, mert senki nem tudta hosszú távon elviselni karcos modorát. Társasági összejöveteleken rendszeresen megbántotta a jelenlévőket. Egyetlen élethosszig kitartó barátja zenésztársa, Schumann volt, aki géniuszként tekintett Brahmsra. Egykori hamburgi ismerősei úgy emlékeztek vissza rá halála után, mint félénk és zárkózott emberre, aki egyben rendkívül szuggesztív és érett személyiség, lehengerlő vitapartner volt. Szikár termetével, finom vonásaival, hosszú szőke hajával, kék szemével és magas hangjával némiképp feminin vonásokkal bírt. Sokan rejtélyesnek találták, akibe nem lehetett belelátni, mindig titokzatos maradt még a legközelebbi barátai számára is. Közeli ismerőseivel is visszásan bánt, hol segítőkészen és megértően, hol ellenszenvesen. Úgy tűnt, sértő viselkedésével is az embereket próbálta távol tartani magától
Számtalan barátnőjéről, futó viszonyáról tudunk, de Brahms a házasság és a kötöttség elől betegesen menekült. Eljegyzésnél tovább soha egyetlen kapcsolata sem jutott, és ezek sem voltak hosszú életűek. Menekülési vágyával szinte rákényszerítette menyasszonyait arra, hogy szakítsanak vele. Ha nem tették meg maguktól, ő maga vallotta be nekik, hogy képtelen megállapodni. Hogy miért félt ennyire a házasságtól, az igaz szerelemtől, nem tudni. Talán nem volt előtte megfelelő példa, vagy tetszett számára a könnyűvérű nők rajongása? Ezt ő maga sem tudta megfejteni. E furcsa jelenségről Brahms így vallott: „Vágyom a »rendes« nőkre, de valami visszariaszt tőlük. Ezért aztán minduntalan a »nem rendes« nőknél kötök ki.”
Akit viszont megszeretett, ahhoz egy életen át ragaszkodott. Egykori barátnőivel a szakítás után is jó kapcsolatot ápolt: Porubszky Bertával, Agathe von Siebolddal, Elisabeth von Herzogenberggel. Brahms idősebb korában még két nő játszott fontosabb szerepet: Hermine Spies és Alice Barbi. A velük fenntartott kapcsolat azonban már inkább hosszúra nyúlt flörtnek mondható. Brahms az ő személyükben és a köztük lévő hatalmas korkülönbségben látta biztosítva szabadságát. Lelkében háborgó titkos érzelmeit jól tükrözik a Szerelmi dalkeringők, amelyeket valószínűleg az a számtalan nő ihletett, akiket „távolról” szeretett.
Húszévesen beleszeretett barátja, Schumann kedvesébe, Clarába, de annyira őszintén tisztelte az asszonyt, hogy még a felajánlott tegeződést sem fogadta el először. Clara – bár tizennégy évvel idősebb volt a férfinál – viszonozta Brahms érzelmeit. Mindkettőjük részéről a legszigorúbb tabunak számított azonban a házasságtörés, ezért szerelmük plátói maradt. Clara évtizedeken át különösnek, mégis vonzónak találta a zeneszerzőt: „Valóban megindító ezt az embert a zongoránál látni, érdekes, ifjú arcával, amely játék közben egészen átszellemül... Mindaz, amit eljátszott nekünk, oly mesteri volt, hogy azt kellett gondolnunk, ilyen tökéletesen jött a világra.” Schumann halála után Brahms ugyan dönthetett volna az asszony mellett, de ő ekkor is a menekülést választotta a kötöttség elől.
Clara későbbi halála Brahmsot annyira megviselte, hogy ő maga is hanyatlani kezdett egészségileg, és 64 évesen rákban meghalt. Tiszteletre méltó azonban, hogy férjes asszonyt soha nem kerülgetett, inkább szenvedett titkolt érzéseitől egy életen át. Saját bevallása szerint: „Büszke vagyok rá, hogy soha nem tettem boldogtalanná egyetlen férjes asszonyt sem, miattam nem ment szét egyetlen házasság sem.”
Kevés olyan zeneszerzőről tudunk, akinek munkásságát nem árnyékolták be magánéleti, szerelmi problémák. Brahms a szerencsések közé tartozott, ő a legrosszabb lelkiállapotban is tudott tökéleteset alkotni. Amikor a fiatal Bertha Fabernek udvarolt, a lány visszautasította. Aztán férjhez ment máshoz, és szült egy kisfiút. A zeneszerző ekkor gyönyörű dalt írt az imádott hölgy gyermekének, egyfajta bölcsődalt, a Lullabyt. Bizonyítéka ez annak, hogy Brahms a világ felé mutatott zord külső ellenére még öregkorában is romantikus lélek volt, aki félt kimutatni és megélni igazi érzéseit.
Keddre, január 14-én este fél 8-ra van egy átadó jegyem az NFZ /Baráti Kristóf /Kovács János Brahms-estjére. Szakmai belépőként csekély 800 Ft. Jelentkezést elérhetőség megadásával privát üzenetben ide vagy a sogyula@gmail.com e-mailre.
"A zene végtelen". Milyen igaz és mégis mekkora tévedés...Nálam például egy pont után nincs tovább. Sok ilyen pont van azonban. Az ember kíváncsi és próbál újabb és újabb ilyen pontok után kutatni, újabb és újabb csodák utáni vágyból. De van egy határ, mikor már nincs tovább...
2 ilyen pont található a zeneirodalom kamarazenei palettáján. Az egyik hideg mint a jég, a másik olyan forró, mint a Föld belseje. Az egyik szorít, kábít, szögesdrót karmait vájva beléd nem enged, a másik délibábként olt beléd kristálytiszta, mézédes álmokat kacagva.
Milyen fura - gondolhatod kedves olvasó, - hogy mindkettő Brahms műve...
Brahms műve!!!
A "vár" kapuja - parsifal hendrix előtted is - ím nyitva áll. Ezen csodák megismerése után nem lesznek kérdések.
Olyan dallamok ezek, melyeket még nem írtak felül...
Brahms számomra igen is feladat. Meghódítandó vár. És Brahmsra elsősorban a te elkötelezett Brahms imádatot hívta fela figyelmemet. Köszi érte. Aztán persze, hogy ugrálok ide-oda, mert a ZENE VÉGTELEN.
igaz lehet, elnézést. Persze vigyáztam arra, hogy a "magánjellegű" tények felszínre ne kerülhessenek. Nem tudom elképzelni, hogy 3 mondatomból bárki is valós képet alkothasson bármiről is. Ami meg a nyilvános fórumot illeti...úgy kb. hárman "szoktuk itt múlatni az időt. Te halkan és hangosan, ph meg csak úgy, úri passzióból, ugorva erre is, arra is ha kell...:(
Köszönöm a választ, és sok-sok Brahms-zenét kívánok! Picit szomorú vagyok. Nem a válasz tartalma miatt, hanem annak helye ad erre okot. A legnagyobb tisztelettel jegyzem meg, hogy egy magánlevélre nem illik egy nyilvános fórumon válaszolni.
Végre egy patriota! Vagy Fideliota? Példátlan hűség a Fidelió iránt. Pszi barátunk mindent -tisztességes - erőt bevet, hogy a korábban megkezdett agyelszívást folytassa ( ), de végre beletört a bicskája. ( ).
Már a Nemzetközi Fórum Szövetség Fair Play Bizottságához akartam fordulni játékoselcsábítás miatt, de ez a fordulás most okafogyottá vált.
Ezer rénus forintért még talán el is engedtük volna okmed3 barátunkat és az összegett a fidelió üldözötteinek és nyugdíjasainak épülésére fordítottuk volna.
De mindent maradt a régiben.
Pszi barátunknak sok egészséget kivánunk és kivánjuk, hogy foruma szár virágnyi sebességel müködjön tovább.
Brahms mindenek felett. (Vagy legalábbis majdnem.)
Igen, olvastam. Kedvességedet köszönöm. Előző megjegyzéseinkből is látható azonban, hogy nem igen fordítok felesleges időt a gép előtt, legalábbis szabadidőmben. Ha lelkem mégis szárnyalni vágy Brahms zenéje és most jelenleg Galilei távcsöve borít bíborszirmokat fejemre. Persze ha a Hegedűversenyt kell megvédeni számíthatsz rám és minden egyéb Brahms művel kapcsolatban kész vagyok pattanásig feszülni ha kell...
A hír igaz. Okmed2 és Okmed3 mintha ikrek lennének azzal a különbséggel, hogy Okmed3-nak jelenleg tudom a jelszavát. Gondolom - mert ez így szokott lenni nálam - Okmed4 is jelenkezik úgy 2-3 év múlva. Felteszem az is én leszek:)
Beírásaid alapján Te a korábban Okmed2 néven író fórumtárs vagy. Sajnos, ebben az új rendszerben nem tudom hogyan kell a Tagok e-mail címét megtekinteni. Megtennéd, hogy a pszimail@freemail.hu címre írsz egy levelet?
Így van - a kor ismeretéről nem tanúskodik egy Beethoven-szimfónia legkitűnőbb elvezénylése sem. Azt kell(ene) meghallgatni, mit produkál Joseph Weiglből, Fieldből, Hummelből vagy Gossecből.
Ki ne hagyjuk az értékelésből Brahms nagyon fontos, kiemelkedő kamarazenéjét, melyből Dürrenmatt disznóviccet csinált - első helyen az ifjúkori op.8-as H-dúr trió öregkori átdolgozásával, a vonósnégyesekkel, a kürttrióval és a négy ötössel. (Már majdnem mind felsorolom...)
Kedves Wise, ha illetéktelenkedhetek egy percre: a Német Requiemet gyúrd át feltétlenül, Brucknertől a negyedik és a kilencedik szimfóniát - ajánlataimat ízlésed ismeretében tettem, ezért nem beszéltem pl. a VII-ről, ami szép, de - egyetlenként a szimfóniái közül - a közönség meghódítását célozza.
Nyilván ismered a két B ellentétét - a globális, integráns, de gunyoros elme (Brahms) és az élettől elszakadt, de szent spiritualitás aristotelesi-platoni "küzdelmét".
"A B-dúr zongoraversenyt viszont nemcsak Brahms főművének tartom, hanem egyenesen a zene csúcsának!!! " pszí írta ezeket a lelkemnek kedves szavakat.
Persze tudom én, hogy van ettől nehezebben játszható, gyorsabb, magasztosabb zongoradarab. Például oda vagyok a Rachmaninov, Chopin de akár Beethoven zongoraversenyeiért egyaránt. Ha csak a hangjegyek egymást követő ritmikáját, sűrűségét nézzük, utóbbiak talán nagyobb hatást fejtenek ki a hallgatók többségénél. Gyönyörű művek ezek, mégis…
pszí és én valahogy úgy vagyunk összerakva, hogy a B-dúr zongoraverseny cirógatja igazán lelkünk legmélyebb szegleteit!!!
The poetic mood of the first intermezzo from Op. 119 belies its vague title. In a letter from May 1893 to Clara Schumann, Brahms wrote:
"I am tempted to copy out a small piano piece for you, because I would like to know how you agree with it. It is teeming with dissonances! These may [well] be correct and [can] be explained—but maybe they won’t please your palate, and now I wished, they would be less correct, but more appetizing and agreeable to your taste. The little piece is exceptionally melancholic and ‘to be played very slowly’ is not an understatement. Every bar and every note must sound like a ritard[ando], as if one wanted to suck melancholy out of each and every one, lustily and with pleasure out of these very dissonances! Good Lord, this description will [surely] awaken your desire!"[1]
Clara Schumann was enthusiastic and asked him to send the remaining pieces of his new work.
de ez már túl sok nekem, túl szétszabdalt, túl precíz, túl túl túl
Johannes Brahmsot hétéves korától csodagyerekként tartották számon: abszolút hallása volt és több hangszeren játszott, többek között zongorán. Családja elszegényedése miatt már tizenhárom évesen rákényszerült arra, hogy eltartsa magát. Zenei tehetségét pénzre váltotta, és a megélhetésért Hamburg bordélyházaiban muzsikált estéről estére. A prostituáltak társasága, a velük szerzett élmények egy életre meghatározták a nőkhöz való viszonyát. „Két tánc között a lányok a térdükre vettek, simogattak és csókolgattak. Ezért jó ideig azt hittem, ilyen a nők szerelme.” A zeneszerzőnek otthon sem a tipikus férfi-nő kapcsolat lebegett a szeme előtt, hiszen anyja sokkal, tizenhét évvel idősebb volt apjánál. Nem csoda, ha mindezek a hatások eltorzították a lelkét. 
), de végre beletört a bicskája. ( 
).
