Teljesen átértem a helyzetedet és nem vagy gondosz. Nem tudom most hogy állsz a témával (remélem jól). Én is két vetélésen és egy méhenkívűli terhességen vagyok túl és úgy érzem nincs a földön semmi, ami enyhithetnl a bennem lakozó fájdalmat, űrt. Hitetlen lettem és félek. Sóvárgokl ha látok más kimamákat :( Rossz embernekérzem én is magam, de tidom, hogy ez természetes.
Én most januárban jártam hasonlóképpen. Sok havi próbálkozás és csalódás után el sem hittem amikor decemberben pozitívat teszteltem, 3 tesztet is csináltam és mérhetetlenül boldog voltam hogy végre összejött. Januárban voltam először UH-vizsgálaton, ahol ez a boldogság kicsit elszállt, ugyanis a baba mellett 2 cisztát is talált, de hamar megnyugtatott az orvos, hogy ebből nem lesz probléma. Innentől kezdve nem tudtam olyan felhőtlenül élvezni a dolgot. Amikor jöttek a reggeli rosszullétek kicsit megnyugodtam, mindenki azt mondta, hogy ameddig rosszul érzem magam biztos nincs baj. Aztán jött a következő vizsgálat, amire a férjem is be akart jönni. Alig vártam, hogy végre ő is láthassa, aztán jött a hideg zuhany, az orvos alig egy perc után közölte hogy elhalt terhességről van szó. Aztán folyamatosan csak beszélt, de egy szavát nem hallottam, csak néztem a férjem arcát, akinek ez lett volna az első alkalom hogy látja a picit, de ehelyett egy olyan hírt közöltek vele amit láttam hogy ő sem tud felfogni. Haza felé az autóban csak ültünk és egy szót sem szóltunk,nem akartam elhinni hogy ez velünk történik, csak egy rossz álom volt amiből fel szerettünk volna ébredni. 10 hetes terhes voltam, de a vizsgálat szerint 7 hetesen már nem fejlődött tovább, és ez fel sem tűnt. 2 napig fel sem keltem az ágyból csak sírtam és aludtam, hogy el tudjam viselni. 4 nap múlva műtöttek meg, ami maga a pokol volt. Aztán haza mentem a kórházból és nem tudtam merre tovább. Mindenkitől csak azt hallgattam hogy a szomszéd is így járt, a haverom felesége is így járt sőt a postás is így járt, a háziorvosom statisztikát is mutatott arról, hogy hányan jártak így, mindenki megnyugtatott hogy fiatal vagyok még lesz még gyerekem, különben is még csak a 10. hétben voltam még nem is volt rendes gyerek, és ehhez hasonló hozzászólások... Legszívesebben üvölteni tudtam volna, hogy hagyják abba, nem érdekel hogy ki járt így és azt sem hogy egyszer majd lesz gyerekem, én most voltam terhes nekem ő kellett, de tudtam hogy ha ezt kimondanám én lennék a világ legrosszabb embere. Persze körülöttem mindenki terhes volt, mindenki babázott. A munkatarsam aki kijelentette, hogy neki soha nem lesz gyereke mert büdösek, egy hónap múlva már terhes volt, a barátnőm aki sírt hogy 1 hónap próbálkozás után nem esett teherbe, persze a következőben már terhes volt. Úgy éreztem, hogy igazságtalan velem az élet. Amikor unokahugom bejelentette, hogy 5 hónappal a szülése után ismét terhes, azt hittem összeomlok. Tudtam, hogy örülnöm kellene de nem ment, a családom persze teljesen oda volt, telefonban, otthon, facebookon csak azt hallgattam hogy milyen cuki, milyen aranyos, de egy cseppet sem érdekelt. Aztán valamivel jobban éreztem magam, alig vártam hogy ismét próbálkozhassunk. Aztán mivel a héten ismét megjött, ismét összeomlottam, húgom ma megszült és a világ leggonoszabb emberének érzem magam, hogy egy csepp örömöt sem vagyok képes kipréselni magamból. Szóval úgy érzem ez a fájdalom soha nem múlik el.
Wow. Pontosan ugyanazt érzem, mint te, Liliomleány. Hasonlóképpen, eddig én sem voltam aktív résztvevője a fórumoknak, csak megszállott olvasója, de mostmár úgy érzem, hogy a környezetemben senki sem tud olyan támogatást nyújtani, mint egy sorstárs, ígyhét egye fene - itt vagyok.
Szóval nekem idén áprilisban volt egy missed ab-m (8. héten még minden rendben volt, aztán a 12 héten böffent egyet az ultrahangos néni, hogy sajnos nincsenek jó hírei..méretei alapján már a 9. héten elhalt az embrió.) Aztán most novemberben ismét teherbe estem (2 hónap próbálkozás után), de most ugyanazt érzem: nem vagyok terhes. Megszűntek az eddig is vérszegénynek mondható terhességi tüneteim és a terhességi teszten is halványodik a pozitív csík. Január 2-án mennék a dokihoz, de már a műtét időpontjáról gondolkozom.
És akkor ott van a barátnőm, aki "jaj, nem is akartunk babát, de becsúszott, hihi", hírből sem ismeri a feszültséget és aggodalmat terhesség alatt, mert ő amúgy is "laza kismama" akar lenni, és csak amiatt panaszkodik, hogy mennyire rosszul van reggelente (BÁRCSAK HÁNYHATNÉK ÉN IS!). És ilyenkor a szomorúságom mellé begyűrűzik a szégyen is, mert gyűlölöm hallgatni, utálom, hogy neki ilyen könnyen megy és mérhetetlenül irigy vagyok rá.
Amit most fogok tenni és egy kis perspektívát és nyugalmat az, hogy minden lehetséges módon kivizsgáltatom magam. Ti terveztek ilyet? ha igen, mivel kezdtek? (Mondanom sem kell, az orvosomra nem akarok hagyatkozni, mert a 3. vetélésig nem is vesznek komolyan. Na azt pedig nem fogom megvárni.)
Eddig valamilyen okból elkerültem minden ilyesféle forumot, legalább is írás terén. Talán azért, mert a többség már inaktív... ami jó, mert jelentheti azt, hogy a tagok már túl vannak rajta.
Tavaly ilyen tájban volt egy spontán vetélésem, nagyjából 5 hetesen, majd ebben a hónapban egy missed ab, amit csak a 10. heti UH-n vettek észre, hogy nagyjából két hete elhalt a magzat. Szerencsére műszeres befejezésre nem volt szükség, egy meleg vízes fürdő beindította az egész rémálmot. Tudom, mind a kettő nagyon korai, járhattunk volna rosszabbul is, ha mondjuk később megy el, de a lényegen nem változtat. Nem lesz könnyebb az egész feldolgozása, nem lesz kevésbé rossz érzés más kerek vagy kerekedő pocakjára nézni, az újszülöttekre, babákra... Egyszerűen nem lehet nem színpadiasan leírni a borzalmakat, azt az érzelem-kavalkádot, ami ilyenkor hullámzik az emberben. Nincsen még gyermekem, páromnak van egy lánya, így ő sem értheti meg igazán, bármennyire is szeretne közös babát. Nem belőle jöttek ki olyan horrorfilmbe illő "dolgok", amikkel egyetlen nőnek sem kellene szembekerülnie. A "vicc", hogy ezeket könnyebb feldolgozni, elfelejteni. A legrosszabb része az a fajta önmarcangolás, amin néha nem lehet úrrá lenni. Miért pont velem/velünk? Másnak miért megy simán, ha nekem nem? Nem vígasztal a tudat, hogy milyen sok sorstársunk van. Ez csak elszomorít. Mikor az orvos közölte a számításaink szerinti 10 héten, hogy nem nőtt a magzat, megsemmisültem. Megint. Csak ez vibrált a fejemben: már megint? Mindent lehet elölről kezdeni, minden elúszott, a boldogság, mikor a dupla csík megjelent, vagy a plusz jel. Minden terv, amit az ember akaratlan is elkezd szövögetni. Már sosem lesz a babavárás első pár hete, hónapja ugyan az. Már sosem lesz felhőtlen a boldogság, mert ott fog lappangani a "mi lesz ha?". Némelyik napokon elviselhetetlen, hogy körülöttem mindenki sorra esik teherbe és szüli a babákat, én meg orvoshoz járok, próbáljuk kideríteni mi lehet a baj, talán pajzsmirigy alulműködés. Talán. Talán nem. Talán természetes szelekció. Talán. Tudom, jobb lesz majd, ha végre megszületik az egészséges kisbabánk, de ilyenkor olyan nehéz hinni benne. Nem nagyon van a környezetemben akivel teljesen egy cipőben járnék, mert bár sokak átestek ezen, már vagy régen volt, vagy a kistestvér nem akart sikerülni. Engem az is csak jobban lelomboz, hogy az első sem sikerül. :( Idő kérdése, hogy jobb passzban legyek, ne akarjak nagyon babát, nem szabad rajta görcsölni, de hogy a csudába ne kavarjon majd fel az első néhány jel, ha végre sikerül megint teherbe esnem? Hogy lennék képes csak legyinteni rá, hogy majd lesz valahogy? 30 leszek és bár ez nem egy nagy kor, de fel sem vidít. Letör a rengeteg vizsgálat és abszolút nem vígasz, hogy lehetne rosszabb is. Jah, mindig lehet rosszabb. Hogy lehetne már ezt könnyebben elviselni csak abba kapaszkodva, hogy lehet másnak sokkal rosszabb? Vagy, hogy lehetne nekem is rosszabb? Elegem van az üres szavakból, abból, hogy majd jobb lesz, majd csak sikerül nekünk is, ez természetes folyamat, bármilyen szomorú is... Nem nyújtanak megnyugvást. Most dühös vagyok és szomorú és elkeseredett. Irigy és rosszindulatú. Már "csak" ezen kell átvergődni úgy, hogy ne vetkőzzek ki magamból és akkor nyert ügyem van. :D
Én is hasonló cipőben járok, csak már habituális vetélőnek számítok, mivel nekem már 3 vetélésem is volt ( 17, 25, 20 héten) . 32 éves vagyok, és még nincs gyermekünk :(
A létező összes vizsgálatot végig jártuk, teljesen egészséges vagyok. Kutató professzorokhoz, klinikavezető profokhoz, genetikushoz, immunológoshoz, endokrinológushoz, heamatológushoz, mindenhova elmentünk már, sehol semmi eredmény. Nekünk az elmúlt 4 évünk, és 3/4-d idegrendszerünk ment már rá, de úgy döntöttünk hogy most még egyszer belevágunk mielőtt feladnánk. Nagyon nehéz, mindig felállni, erőt venni, a rengeteg vizsgálat, időpontok, és vállvonogatás....mindenki tehetetlen
Amit tudok nektek javasolni-nekem legalábbis rengeteget segített, hogy kineziológushoz járok évek óta. Ő nagyon sokat segít a feldolgozásban, és a feszültség oldásban. Valószínűleg már nem lenne erőm küzdeni...
Mindenkinek kitartást , és egészséges kisbabát kívánok!
Gerzsonia, velem ugyan tavaly ősszel történt meg ugyanez, de még mindig nem vagyok túl rajta. 29 éves vagyok, és még nincs gyerekem. Szerintem teljesen addig nem is lehet feldolgozni, amíg meg nem születik utána egy baba. Legalábbis én biztos vagyok benne, hogy addig nem múlik el ez a fájdalom. Mi azóta nem próbálkoztunk, a progeszteronom nagyon alacsony. Az orvosom azt mondja, hogy annyira elég, hogy teherbe essek, megtartani már nem képes egy babát. Közben a barátnőim sorra babát várnak, és képtelen vagyok örülni a boldogságuknak, pedig tudom, hogy az élet nem áll meg, és nagyon igyekszem pozitívabban hozzáállni, de nem igazán sikerül..
Én is abban szeretném a segítségeteket kérni, hogy hogyan lehet könnyebbé tenni, nem folyton azon rágódni, hogy nekem miért nem sikerült, ha másnak igen...
Sziasztok! Sajnos én is átestem azon, amiről írtok. 30 éves vagyok és a 6 héten lett spontán vetélés. Borzasztó, ahogy az ember átmegy a nagy boldogságból, a tervekből, az elképzelt jövőből a semmibe... szívem szerint egész nap sírnék, de nem lehet, mert van egy 3 éves kisfiam, belőle merítek erőt. De amikor megkérdezi, hogy mi van a kicsi babával megszakad a szívem. Nagyon nehéz volt elmondani neki, hogy meggondolta magát a kistesó. Ő lett volna a legjobb nagytesó, annyira édées volt, puszilgatta a pocakomat minden nap, és kajákat adott, hogy a kisbabának küldi, egyem meg. Nem értem, hogy miért történik ilyen az emberrel, egy nőnek sem szabadna átélnie. Tudom szerencsés vagyok, hgoy itt van a kisfiam és hálás vagyok érte a sorsnak. De nagyon szeretnék még egy babát, remélem, hogy sikerülni fog a jövőben. Sajnos ez nem az első rossz tapasztalatom volt egy éve egy méhen kívűli terhességem is. Az után is baromi nehéz volt talpra állni és újra belevágni, nem tudom most mennyire fog menni félelem nélkül. Nagyon nehéz. És igazságtalan. Egyszerre vagyok mérges, csalódott és elkeseredett. Már láttam magam előtt a jövőt, hogy 9 hónap múlva a kezemben tartom a kicsikémet. Ti akik hasonlón mentetek át mennyit vártok utána? Én teljesen tanácstalan vagyok, most biztos kell kis idő, hogy ülepedjenek a dolgok. De szívem szerint meg már most is késő lenne, hogy újra terhes legyek. Csak legyen minden rendben legközelebb. Jó volt legalább kiírni magamból. Még ha nem is egy pörgős fórum. Lányok, akiknek 2018-ban volt, ti hogy vagytok azóta? Sikerült kicsit feldolgozni?
Szia, nagyon sajnàlom igy ismeretlenül is ami történt veletek lànyok, sajnos én is pont ezen megyek most keresztül. Egy hete veszitettem el a kicsikémet, 5 hetesen spontàn vetélés útjàn. :(((
Minket különösen megviselt a dolog, mert elsö baba volt, hosszú próbàlkozàs utàn inszeminàció útjàn jött össze.
Az idö biztosan segit túljutni ezen, bàr sokszor azon kapom magam, hogy nagyon szomorú vagyok, csak beburkolóznék itthon a takaró alà és semmi nem érdekel. :(
Nagyon nehéz lelkileg de szerencsére van egy csodàlatos férjem, akinek a vàllàn mindig kisirhatom magam. Szerintem ez könnyebbé teszi.
Még félek egy következö babàra gondolni, lelkileg mindenképp meg kell erösödjön az ember ilyenkor.
Nagyon sok eröt kivànok , remélem a sors hamarosan megajàndékoz egy szép kisbabàval. :*
Nekem 4 napja volt egy spontán vetélésem. 7 hetes ikrek voltak :( Egyszerűen elképesztő, hogy képes a határtalan öröm átcsapni egyik percről a másikra leírhatatlan szomorúságba. Természetesen én is magamban keresem a hibát, pedig az eszem tudja, hogy nem kellene. Fel lehet dolgozni egy ilyen eseményt valaha is?
Sziasztok! Nem tudom, hogy él e még ez a fórum, de nagyon szeretnék beszélgetni olyan lányokkal, akik elvetéltek, hogy fel tudjam dolgozni ami történt... Októberben ment el a babám, és az idő múlásával egyre rosszabb. Teli vagyok dühvel. Azt érzem, megbuktam mint nő, de most már szeretnék jól lenni... Köszönöm
Sziasztok! Az én történetem sajnos nagyon szomorúan indult…2-szer is örülhettünk neki, hogy babát várok, és mindkétszer spontán elvetéltem..:-( Az orvos, akihez jártam (nem nevezem nevén, de OEPes intézmény..), megállapította hüvelyi uh-gal, hogy méhsövényem van, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, legalábbis nem kötötte össze a vetéléseimmel..mivel többet szerettem volna megtudni a „betegségemről”, ezért utánaolvastam neten…ekkor találtam meg egy olyan cikket, amiben Dr. Vereczkey Attila volt a meddőségi specialista, és valamilyen friss külföldi szakirodalom alapján tette közzé azt. Végre felcsillant a remény! Nem kívánom, hogy bárki is átélje azt, amit mi a Párommal…örülök, hogy vannak még ilyen szakemberek ebben az országban, akik veszik a fáradságot és figyelik a külföldi újdonságokat, hogy segíthessenek azokon, akik a sokszor elavult technikákkal dolgozó orvosokhoz kerülnek.. miután olvastam a cikket, kértem is időpontot vizsgálatra, mert mindennél jobban szerettem volna babát és tudtam, nekem is ketyeg az óra, most már 34 vagyok és még kistesót is szeretnénk! J Ebből gondolhatjátok, hogy sikeres volt a kezelésem, laparoszkópiával megműtött Dr. Vereczkey Attila a Versysben és csodák csodájára utána teherbe is estem!!!:-) Nem hogy megmaradt végre a babám, az én Lucám most 2 hónapos és egy tünemény, jobb babát másnak sem kívánhatnék! Már igyekszem nem foglalkozni azzal, mi lett volna, ha elsőre Dr. Vereczkeyhez kerülök…nem is értem, minek fizetjük akkor a TB-t?! Ha segítettem ezzel bárkinek, azért megérte, remélem, adhattam a történetemmel..
Nálunk is hasonló volt a felállás, a kisfiú volt az A baba, B a kislány, de ő nagyon beteg volt, meghalt 21 hetesen, de nem született meg, velünk volt végig, bár volt nálunk is komoly esély, hogy beindul a vetélés/szülés, végül szigorú tízhetes fekvéssel sikerült benntartani a fiúcskát, aki aztán később teljesen egészségesen megszülethetett. Én is úgy tudom amúgy, hogy ha az egyik elindul, akkor a másik is vele tart ...
Nagyon sajnálom, hogy ennyi szörnyűségen kellett végigmenned !
Azt nem értem , hogy ha 21 hetesen elveszítetted a kislányt, hogy maradt meg a kisfiú?
Mert én ott kérdeztem, nálam a kisfiú született meg előbb , ő lent volt amedencémnél. De a kislány egészen fent a gyomromnál, és annyira reméltem, hogy akkor legalább ő megmarad.Tudatlanul meg is kérdeztem, hogy őt meg lehet-e még menteni, hogy vissza bírják -e tartani.
De azt mondták, ha már nyitva a méhszáj, nem tudják megtartani és el fog indulni az is :(
amikor írtad, hogy mi történt, nagyon sokszor kezdtem el leírni (majd kitöröltem), hogy mennyire tudom, mit érzel, mert én is átéltem, nem is egyszer, sok babát veszítettem el, egyet épp 21 hetesen, a középső fiam ikerhúgát. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe, hogy vajon milyen lenne, ha ő is megszülethet egészségesen ... Nem tudlak azzal vigasztalni, hogy elfelejted, akkor sem, ha közben lesz másik babád, de azt igen, hogy az idő segít és könnyebb lesz. Most még nagyon friss a történet, és nyilván sok idő kell, hogy meglásd a reményt is.
És hogy igazán bíztatót is mondjak, én ismerek olyan kislányt, akinek a szülei átélték amit te, a sok-sok lombikot, a félidős ikervetélést, és kitartásuk jutalma egy gyönyörűséges és nagyon okos kislány lett. Szóval ne add fel, semmiképp, mert ez a terhesség bebizonyította, hogy tudsz terhes lenni, a következő terhességből nagyon jó eséllyel gyönyörű és egészséges gyermeked fog születni.
Ja, és 2 éve volt, nyáron. Azóta is voltak sikertelen próbálkozások, és most októberben újra belevágunk. Remélem, pár hónap múlva Ti is, és több sikeretek lesz!
Bőgtem, mint állat 3 napot. Uram vigasztalt. Aztán kidöglöttem, és átaludtam egy hétvégét. Doktor bácsi "megvigasztalt", hogy koraterhességben nagyon sűrűn előfordul, csak a legtöbb nőnek fel sem tűnik. Legfeljebb annyit vesznek észre, hogy kicsit hosszabb a "lyuk" a naptárban. Sajnos, nekem soha nem sikerült túlmennem az első trimeszteren, biztosan valami baj van velem. Ha legközelebb sikerül, folyamatosan orvosi ellenőrzés alatt leszek, ha kell, végigfekszem az egészet. Nem akarok több ilyet!
De ez, hogy már mozogtak, és már a 20. héten is túl voltál, az iszonyat lehet! Őszinte részvétem!
Kucorodjatok össze, és beszéljétek meg, annál jobb nincsen. És sok sikert a következőhöz! Én sem adtam fel a reményt, ti se adjátok fel!
Ha nem haragszol, itt nem írnék semmit, nagyon rossz tapasztalataim vannak. De e-mailben, vagy ha gondolod akár telefonon is, vagy bárhogyan nagyon szívesen írok mindenről.
Igazad van, egy ilyen dologban minden kívülálló csak afféle "katasztrófaturista". Ha valóban van ilyen csoport, az csak jó lehet. Annál jobb már csak egy szerető férj, akivel mindent meg lehet beszélni.
Én feburárban veszítettem el 4 hónapos kisfiamat, szintén váratlanul beindult a szülés, nem tudták leállítani, a 25. héten született meg és 4 hónapot élt. Sajnos tapasztalat, hogy ilyenkor töményen megjelennek a katasztrófa tuisták, az értetlenkedők stb. Tudok neked ajánlani egy csoportot, ahol csupa kisbabáját, kisgyerekét elveszített anyuka van, kívül állók nélkül.
Ha szeretnél csatlakozni, akkor írj egy e-mailt a kicsinap kukac freemail pont hu címre, szívesen segítek.
