Mindenkitől elnézést!
"
A miniszterelnök beszéde a Budapesti Business
Klubban (2001.05.31.)
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mielőtt idejöttem volna önökhöz, föltettem azt a kérdést magamnak,
hogy végül is vajon miért hívtak meg engem. Hiszen nyilvánvaló, hogy
akik itt ülnek önök között, vagy elméleti közgazdasági képzettségük
okán föltehetően többet tudnak a magyar gazdaság részletkérdéseiről,
mint én. Vagy miután vállalkozók és csinálják a gazdaságot, hát ezért
tudnak egy más aspektusból talán többet és fontosabbat a magyar
gazdaságról, mint én. Mi az ok, illetve mi érdekli önöket abból, amit
én mondani fogok.
Nyilván ennek egyetlen lehetséges válasza van, ez pedig az, hogy egy
országot nem hagy érintetlenül és az önök munkáját pedig
lényegesen befolyásolja az, hogy egy kormányzat milyen
összefüggési rendszerbe helyezi el magát a gazdaságot és egy-egy -
látszólag csupán, idézőjelben: csupán - gazdaságinak tűnő kérdésről
hogyan gondolkodik nagyobb összefüggésben. Sőt, ha egy országnak
szerencséje van, még az is előfordulhat, hogy különböző területekről
kialakított víziók, jövőképek, elgondolások valamilyen módon
egymásba kapcsolódnak, és jó esetben az egymásba kapcsolódás
eredményeképpen a fogaskerekek nem kitörik egymás fogait, hanem
segítik egymás forgását. Tehát ha jól értem, akkor valószínűleg én
abban tudnék a legtöbbet segíteni önöknek, hogyha elmondanám azt,
hogy nagyobb összefüggésekben hogyan látjuk a megtett az utat,
hogyan látjuk az annak eredményeképpen előállt mai helyzetet, amit
nyugodtan nevezhetünk egy, a gazdaságfejlődés sajátos magyar
modelljének, esetleg ha önöknek is van ehhez kedvük, akkor nézzük
meg, hogy mindebből mi következik a mi gondolkodásunk szerint a
jövőre nézvést.
Bizonyára önök úgy gondolják, hogy egy kormányban minden fontos
kérdésben a miniszterelnök dönt. Ez nincs így. Tehát könnyen lehet,
hogy az aláírás minden Magyar Közlönyben közzétett rendelkezésen,
amely az önök életét igencsak befolyásolhatja, gazdasági
szabályzók, és így tovább, ott önök az én nevemet olvassák. De
szeretném, ha tudnák, hogy azért Magyarországon az a rendszer
alakult ki, hogy létezik egy gazdaságpolitikai csoport - látok itt
amerikai cégek képviselőit is - agytrösztök, ilyen körülmények között
valószínűleg ezt túlzásnak éreztem volna, tehát nincs
gazdaságpolitikai agytröszt, de van egy központ, amelyben azok a
gazdaságpolitikai döntésekben illetékes és kellő fölkészültséggel
rendelkező emberek foglalnak helyet a kormány tagjai közül, együtt a
miniszterelnökkel, akiknek a közös tudásából alakul ki mindaz, amit
önök előttünk látnak és mindaz, ami a jövőt majd meghatározza.
Tehát amit most el fogok mondani, azok nem csupán - bár így is
vállalom természetesen - az én saját személyes véleményemnek a
darabjai, hanem egy olyan, az egész kormányra jellemző, reményeink
szerint kívülről is láthatóan összehangolt és közös
gondolkodásmódnak a lenyomatai, amelynek a szerzőségét
meglehetősen nehéz lenne megállapítani.
Ezek után hadd mondjam el akkor a lényegét annak, amit fontosnak
érzek. Engedjék meg, hogy mondandóm érdemi részét onnan
indítsam el, hogy szerintem egy korszakváltás pillanatait éljük ma
Magyarországon. Lezajlik egy korszakváltás, az 1990-es évek elején
kezdődött rendszerváltoztatás első évtizede véget ért és átléptünk
most egy másik korszakba. Ezt az ember a bőrén is érzi, tehát én azt
hiszem, hogyha az ember kiszakad a mindennapok sürgéséből és
forgásából és kicsit messzebbről tekint rá mindarra, amit
Magyarországon láthat és tapasztalhat, érezhető, hogy most valami
más történik, mint ami történt tíz éven át. De ha nem éreznénk
esetleg a bőrünkön, akkor segítségül hívhatjuk a gazdasági
információs statisztikát, amely mindenki számára ma már elérhető
Magyarországon és a számok elég világosan beszélnek. Ugye amikor
a '90-es évekre az volt a jellemző, hogy a gazdaság teljesítménye
visszaesett, hogy szűkült a munkahelyeknek a száma, hogy
zsugorodtak a keresetek és a jövedelmek, hogy csökkent az állami
bevétel, hogy a gazdaság egész teljesítménye kisebb lett, mint
amekkora korábban volt. Az egyensúlyi mutatók megbomlottak.
Ehhez képest az utóbbi egy - másfél esztendőben világos változás
következett be, a zsugorodás, szűkülés, összehúzódzkodás helyett a
viták immáron arról szólnak, hogy milyen ütemben szabad
föllélegezni, terjeszkedni, növekedni, beruházásokat létrehozni. Tehát
ma már a gazdaságpolitikai viták szemben az elmúlt tíz évvel nem
arról szóltak, hogy miért ne növekedjen a gazdaság, vagy miért van a
baj, ha növekednék, hanem az, hogy milyen ütemben történjen meg a
növekedés a beruházásokban, a reálbérekben, a nyugdíjakban és így
tovább. Önmagában a gazdaságpolitikai viták témaváltása is jól jelzi a
számokon túl, hogy egy másik korszakba lépett a magyar gazdaság.
Ezekről a kilencvenes évekről azonban nemcsak rosszakat szabad
mondani. Legalábbis azt hiszem, hogy nem járnánk el méltányosan,
ha csak az maradna meg az emlékezetünkben, hogy a magyar
gazdaság zsugorodott, kisebb lett, nagy volt a munkanélküliség,
csökkentek a reálbérek. Azért nagyon sok minden történt a mélyben,
amely megalkotta azt, hogy az a korszak lezárulhat mindannyiunk
közös nagy örömére és egy másik korszak kezdődhet. A mélyben
nagyon komoly szerkezeti átalakulások történtek. Ezeket én nem
akarom minősíteni, csupán összességében annyit szeretnék
mondani, hogy ezek igen kívánatosak és szerencsések voltak, amivel
nem tagadom el, hogy számos szerkezeti átalakítást nyilván
másképpen, talán nagyobb előnyökkel, talán kisebb költségekkel,
talán helyesebb sorrendben is végre lehetett volna hajtani. De nem ez
a beszélgetés témája ma, csak jelezni szeretném, hogy egy
ellentmondásos korszak, amely mögöttünk van, amely a felszínen és
a mindennapi életben komoly gondokat és gyötrelmeket okozott a
magyaroknak, miközben egyébként megteremtette az új korszak
alapjait is. Akkor is, hogyha az új korszak alapjai egyébként
kiigazításra szorultak az új korszak egy-két esztendejében.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Ezek után hadd mondjak néhány szót az új korszakról. Ha az előző
korszak, a kilencvenes évek korszakának legfontosabb
gazdaságpolitikai változását vesszük górcső alá, azt úgy írhatjuk le,
hogy a '90-es évek elején a magyar gazdaság teljesítményének 80
százalékát az állami tulajdonban lévő gazdaság, 20 százalékát pedig
a magángazdaság adta és a folyamat eredményeképpen megfordult.
Ebben az új korszakban, amiben ma élünk, a magyar gazdaság
teljesítményének 80 százalékát magántulajdonban álló vállalkozások,
és 20 százalékban pedig közösségi, állami tulajdonban lévő
vállalkozások adják. Az új korszaknak már nem az lesz a jelentősége,
nem az lesz az értelme, hogy ez az arány, a 80 - 20, 100 - 0 -ra
változik. Ezért mondja a kormány, hogy a maga részéről a gazdaság
szerkezetátalakítását célzó privatizációt befejezte. Mert nem cél az,
hogy a 80 -20 százalékos arányt 100 - 0 arányra változtassa. Sokkal
inkább az lesz az új korszak nagy kérdése, és egyben a mindenkori
kormányzatok előtt álló, talán a legnagyobb feladat, hogy hogyan
lehet a nyolcvan százalékban magánkézben lévő gazdaság
szerkezetét átalakítani úgy, hogy az optimálisabb legyen a magyar
nemzeti érdekek és a magyar nemzetgazdaság szempontjából. Tehát
az előttünk álló korszaknak a jellemzője talán az lesz majd, hogy a
magángazdaság belső szerkezete változik, változhat meg. Ha
időnként úgy érzik, hogy a vágyaim, meg az eredmények
összekeveredhetnek egymással, ebből inkább az erős eltökéltséget
olvassák ki, ne pedig a pontatlan fogalmazást lássák meg.
Arra gondolok, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy ma a külföldi tulajdon
aránya, amelynek nagyon sokat köszönhetünk másfelől persze a
magyar gazdaságban, ha meghaladja azt az átlagot, amelyet az
előttünk járó sikeres gazdaságok esetében felmutat, ezért indokolt,
hogy a magyar kis- és középvállalkozások megerősödjenek és az
egész gazdaság teljesítményén belül nagyobb százalékos
részesedésben tudják hozzátenni a maguk teljesítményét a magyar
gazdaság össz-szerkezetéhez. Másfelől, amikor a kialakult
magántulajdon szerkezeti átalakulásáról beszélek, akkor ez alatt
földrajzi szerkezetet is értek, a '90-es években, ahogyan ezt mi
magunk között szoktuk mondani, ilyen szigetszerű Magyarország jött
létre, egyes ágazatokra és egyes földrajzi területekre összpontosultak
azok az igen kedvező gazdasági fejlemények, amelyek az egész
gazdasági teljesítményt eredményezték végeredményben. Az előttünk
álló korszak, amit úgy gondoljuk, hogy annak kell bekövetkeznie,
amikor a szigetszerűség megszűnik és a fejlett iparágak
elhelyezkedése, kisugárzó ereje az egész országban általánossá válik
és az eddigi egy-két szegmensét az iparnak immáron túlhaladva, több
ipari ágazatban is kifejti majd jótékony hatását. Tehát abban bízunk,
hogy egyfelől a külföldi - belföldi arány javul, úgy egyébként, hogy
közben a külföldiek száma és értéke is nő, de ehhez képest
gyorsabban nő a magyar kis- és középvállalkozói arány, másfelől egy
földrajzilag kiegyensúlyozottabb helyzet alakul ki.
Az előttünk álló korszaknak az is tulajdonsága lesz majd, hogy a
kétszámjegyű inflációt magunk mögött hagyhatjuk és nem úgy, mint
ahogy most, hogy éppen hogy, ha jól számolunk, akkor már
egyszámjegyű, ha egy kis számítási hibát végzünk, akkor már
kétszámjegyű az infláció, hanem mondjuk úgy, hogy meggyőzően, a
hibahatárnál erőteljesebben a tíz százalék alá megy az infláció és
nem fenyeget az a veszély majd, hogy visszaemelkedik és ismét
kétszámjegyűvé válik. Hasonlóképpen az új korszaknak az is
tulajdonsága és egyben célja is lesz majd, hogy a magas
munkanélküliség helyett - ennek a jelét ma már látjuk, - egy alacsony
munkanélküliség jön létre. Erre majd szeretnék visszatérni, mert
meggyőződésem szerint a magyar gazdaság legnagyobb problémája,
bár nyilván több is van, ezért kicsit kockázatos bármelyiket is a
legnagyobb megtisztelő címmel kitüntetni, de talán nem tévedek, ha
azt mondom, hogy a legnagyobb problémája az a szűk
munkaerő-kínálat lesz majd négy-öt esztendőn belül, a magyar
gazdaság növekedését négy-öt év távlatában az fenyegeti leginkább,
hogy nem lesz elegendő számban és elegendő minőségben képzett
munkaerő Magyarországon. Ez számos politikai és gazdasági kérdést
is fölvet.
Tisztelt hölgyeim és uraim! Ezek után akkor, amikor a mostani
magyar modellről beszélek, hogy pontosan érthessük a
mondandónkat, nézzük meg, hogy a '90-es évek során milyen
csapdákat került ki, vagy milyen csapdákból szabadította ki magát
Magyarország.
Először is kiszabadult Magyarország az adósságcsapdából, tehát az
új évtized magyar gazdasági modellje az már nem az
adósságcsapdában vergődő Magyarország története. Ha egy pillantást
vetünk erre a helyzetre, erre a kérdésre, akkor azt látjuk, hogy a
'90-es évtized elején 21 milliárd dolláros külföldi adósság törlesztés és
kamatterhével kellett megküzdenünk, amely az akkori nemzeti
össztermékhez képest rendkívül magas volt. Ezzel egyidőben, hogy
magas volt a külföldi adósság mértéke, a magyar gazdaság
teljesítménye összességében is csökkent. Ezen belül az
exportbevételek különösen lecsökkentek és a magyar valutatartalék
szinte az elviselhetetlenül alacsony szintre zuhant vissza. Ezt így
együtt neveztük mi a '90-es évek elején a magyar adósságcsapdának.
Tehát nemcsak arról szólt az adósságcsapda, hogy nagy teher volt a
magyar gazdaság vállán. Ilyen más országokban is előfordult. A baj az
volt, hogy a magyar gazdaság teljesítőképességéhez,
teljesítményéhez képest ez magas volt és minden olyan eszköz, út,
amely kivezetett ebből a csapdából, nem állt rendelkezésünkre. Nem
volt járható út. Nem volt világos, hogy vajon mitől indul újra
növekedésnek a nemzeti össztermék, hogyan nőnek a
termelőkapacitásaink, hogyan lehet ismét jelentős valutatartalékunk,
aminek eredményeképpen a még oly nagy, abszolút számot jelentő
adósságteher esetleg kezelhető.
Most, hogy hogyan vergődtünk ki ebből, ez egy érdekes történet, nem
mondom el önöknek, valószínűleg nem is tudnék mindent
megmagyarázni belőle, azt kell mondanom, hogy a világ
közgazdászainak legtöbbje nem is vállalkozik erre, általános vélemény
nemzetközi tanácskozásokon, hogy értetlenül állnak az előtt, hogy
Magyarország az adósságcsapdából miképpen vergődött ki. Annyit
még ők is tudnak, amennyit mi tudunk és mi is annyit, amennyit ők,
vagyis tudjuk azt, hogy az állam nettó külső adósságának a szintje a
korábbinak egy ötödére visszaesett, lecsökkent és kétszeresére
nőttek kilenc esztendő alatt a valutatartalékunk. És az export az
egész évtizedet tekintve a kilencvenesről beszélek, két és
félszeresére volt képes növekedni. Tehát minden dimenzióban, ami az
adósságcsapdából való szabaduláshoz szükséges, a magyar
gazdaság csodálatos teljesítményt mutatott. Ezért az előttünk álló
évtized magyar gazdasági modelljének a külső adósság kérdése az
nem kulcskérdése. Sőt, itt látványos további, első hallásra talán majd
később megdöbbentőnek tűnő eredményeket is várhatunk. Azonban
az új gazdasági korszaknak van egy másik adósságcsapdája, ez a
belső adósságcsapda. A külső adósságcsapdából való szabadulás
egyik, nem egyetlen, egyik oka az a belső adósság átalakítása is volt
természetesen. Ez az előttünk álló esztendők legkomolyabb
intellektuális kihívása a gazdaságpolitikai teoretikusok, szakemberek,
gazdaságpolitikáért felelős kormányzati tényezők számára.
Mindannyian tudjuk, hogy az állam belső adóssága hirtelen magasra
szökött Magyarországon. Ennek eredményeképpen a költségvetés
minden harmadik forintját a belföldi államadósság kamatainak
fizetésére kellett fordítani és az állam kezét megkötötte, legyen szó
jóléti beruházásokról, egészségügyről, oktatásról, vagy
infrastrukturális fejlesztésekről. Ez a csapda ez még a mi csapdánk,
ebben még benne vagyunk. Tehát nem érezhetjük úgy, hogy a magyar
gazdaság kiszabadult volna ebből, bár a csapda szorítása
kétségtelenül enyhült, ma már nem minden harmadik, hanem csak
minden negyedik forintunkat költjük el a belső államadósság terheinek
elviselésére.
Hogyan kell kijönni ebből a költségvetési, ebből a belső államadóssági
csapdából, ezt inkább a plénum rendelkezésére bocsátom, meghívás
formájában ezt a kérdést. Azt hiszem, hogy mindannyiunk tudására,
akik itt a teremben ülnek, - sőt lehet, hogy ez is kevés lesz, -
szüksége lesz majd a magyar gazdaságpolitikának, hogy erre a
kérdésre jó választ találjunk. Különösen akkor, ha egy gyors
szabadulást szeretne végrehajtani, ami önmagában is egy vitakérdés,
hogy a gyors szabadulás-e a kívánatos, különösképpen, hogy ez
miképpen áll összefüggésben az inflációval. De anélkül, hogy
belebonyolódnék ebbe a kérdésbe, tisztelt hölgyeim és uraim, hadd
mondjam el azt is, hogy az előttünk álló évtized immáron nem a
krónikus költségvetési hiány csapdájában eltöltött időszak lesz a
magyar gazdaság számára, mert ebből a csapdából is
kiszabadultunk. Ami nem jelenti azt, hogy a magyar költségvetés
minden szempontból rendben lenne. De nincs költségvetési csapda
Magyarországon. Ami azt jelenti, hogy ma már a költségvetés
elsődleges egyenlege, amelyből az államadósság terheit ugye
kivonjuk, nem szerepel benne, ott már a magyar gazdaság többletet
állít elő. Tehát ma a magyar gazdaság kiadásokra, beruházásokra,
fejlesztésekre, bér- és nyugdíjemelésekre többet költ, mint korábban,
de ez a többletköltség is kevesebb, mint amit képes a magyar
gazdaság begyűjteni a gazdasági élet szereplőitől, , ha a korábban
fölhalmozott államadósság terheit nem számítjuk ide. És ez egy
remek teljesítmény. Természetesen a Nemzeti Bank képviselői, a
pénzügyminiszter úr, az IMF, nem akarok mindenkit felsorolni
természetesen másokkal együtt a Világbank is, tehát tudnék mondani
nemzetközi pénzintézeteket, akik állandóan szeretnénk, hogyha az
elsődleges többlet az még nagyobb legyen. Tehát az elsődleges
többlet nagyobb, akkor többet tudunk törleszteni a korábban fölvett
adósságunkon. De a magyar gazdaság érdekei nem keverhetők össze
egy-egy ágazatnak a saját maguk szempontjaival, ezért nekünk azt
az utat kell megtalálnunk közösen a kormányzattal, amelyik közül
megtartjuk a költségvetési többletet az elsődleges egyenleg
szempontjából, aközben ne ennek a mindenáron való növelése a
szempont, hanem az elmaradt. Madarász elnök úr által már említett,
elmaradt beruházásokból is szép lassacskán próbáljuk megvalósítani
azokat, amelyeket a magyar gazdaság teljesítőképessége már
lehetővé tesz. Ezért a magyar kormány nem követi azt a javaslatot,
nem fogadja meg azokat a kritikákat, nem üdvözli azokat a
véleményeket, amelyek azt gondolják, hogy a magyar gazdaság
teljesítőképessége, teljesítménye kizárólag az alapján ítélhető meg,
hogy mekkora az elsődleges többlete költségvetésnek. Az alapján
ítéljük meg a magyar gazdaságpolitikát, hogy hogyan tudjuk
összehangolni a hiány leszorításának szempontját, a gazdasági
növekedést, a reálbért, a nyugdíjak és a jóléti kiadások, valamint a
beruházások szempontjaival. Nem egyszerű művelet ez, de
mindenképpen intellektuálisan nagyobb kihívást jelent, mint
egyszerűen egy mutatót kiválasztani és csak azt a csengőt nyomni
egyfolytában, függetlenül a gazdaság összes többi tényezőjétől.
Idézzük fel, hogy a kilencvenes évtized elején a magyar gazdaság
költségvetésének a hiánya mintegy 8 százalék volt, ma ez 3 - 3,5
százalék. Természetesen a magyar gazdaságstatisztikának vannak
bizonytalanságai. Azt hiszem, hogy egy másik komoly intellektuális
feladat majd az lesz, elsősorban a KSH és a Nemzeti Bank számára,
de úgy látom, hogy meg tudják oldani ezt a feladatot, hogy amikor
belépünk az Európai Unióba, akkor az Európai Unióban megkövetelt
és ott mindenki által teljesített adatszolgáltatási szerkezetnek kell
majd a magyar gazdaság eredményeiről beszélni. A mai magyar
adatszolgáltatás ettől némileg eltér, ezért nem mindenben lehet
összevetni a magyar költségvetés szerkezetét, kiadásának mértékét
sem a nyugat-európai költségvetések szerkezetével és az ott szereplő
számokkal. De önmagában a magyar gazdaságstatisztika világos
eligazítást ad azoknak, akik a magyar gazdaság belső folyamatait
meg akarják érteni. De itt is, ahogy mondani szokás, erőteljes
harmonizáció szükséges.
A negyedik csapda, amiből kilépett a magyar gazdaság, a fizetési
mérleg csapdája volt, nem akarom most már önöket untatni további
számokkal, csak annyit szeretnék mondani, hogy '94-ben 4 milliárd
euró hiány volt a fizetési mérlegben Magyarországon, ami önmagában
is elég riasztóan hat. De önök is láthatják, hogy egy országról szóló
jelentésekben általában a legnagyobb súllyal épp a fizetési mérleg
adatait veszik figyelembe, mert ezek a legkönnyebben fölfogható,
nemzetközileg legegyszerűbben összehasonlítható adatok és ha egy
ország gazdasága oda jut, mint '94-ben a magyar gazdaság, hogy 4
milliárd euró hiánya van, fizetési mérleg hiánya, akkor minden egyes
előrejelzésben a legkevésbé javasolt, vagy a kevésbé javasolt
beruházási fejlesztési területek közé sorolnak be egy országot, mint
ahogy ez velünk is sajnálatos módon megtörtént. Azonban mára
ebben az előttünk álló új korszakban, illetve annak első esztendejében
a fizetésimérleg-hiány egy nemzetközileg elfogadható és
gazdaságpolitikailag tartható, közgazdaságilag pedig elviselhető
mértékre állt be, mármint a világ mértékét tekintve. Ez azt jelenti,
hogy évi 2 milliárd euró körül alakult. Érdemes arról beszélgetni, hogy
ez miért vált lehetségessé, itt a magyar turizmus felértékelődéséről is
kellene néhány szót ejteni. Ha megbocsátanak, azonban én most
erről nem fogok beszélni.
Ellenben ezek után szeretnék egy kicsit több figyelmet fordítani arra,
hogy az előttünk álló esztendők gazdaságpolitikája miért jogosult arra,
hogy a magyar modell kifejezést, megtisztelő címet magáénak
mondhassa.
A magyar modellnek az egyik pillére az, tisztelt hölgyeim és uraim,
hogy másképpen gondolkodik az állam gazdasági szerepéről, mint a
korábbi korszakban ezt tették, tettük. Az előttünk álló korszakban az
államot partnerként képzeljük el, az üzleti élet partnereként. Én úgy
látom, mintha Nyugaton is lenne egy gondolkodási változás, vagy
fordulat, ezt abból gondolom, hogy az elém kerülő gazdasági
jelentésekben mérvadó teoretikus írásokban a partnerség kifejezés
egyre gyakrabban bukkan föl, ami ha jól értem, azt jelenti, hogy nem
azt várják immár a nyugati világban sem az államtól, hogy kivonuljon a
gazdaságból, hanem hogy onnan vonuljon ki, ahonnan ki kell vonulnia.
Ott, ahol azonban szükség van a jelenlétére akár garantáló
szereplőként, akár nagyfejlesztések miatt forrásbiztosító szerepe
miatt, ott azért legyen ott. És ott is próbáljon egyébként
együttműködni az üzleti világgal. Azt hiszem, hogy a nyugati világban
is mint hogyha ez a gondolkodásmód erősödnék föl. A Széchenyi terv
már tulajdonképpen erről szól. Ha a magyar modellről beszélünk és
annak a jelképe ugye nem más, mint a Széchenyi terv, akkor az
éppen erről a partnerségről szól, az állam itt üzleti partnereként lép fel
a magánpiacnak és közösen próbálják azokat a fejlesztési területeket
megérteni, megtalálni, majd utána tőkével ellátni, amelyet közösen
arra érdemesnek, alkalmasnak ítélnek.
A magyar modell másik tulajdonsága az lesz, tisztelt hölgyeim és
uraim, hogy a korábban már említett nemzeti kiegyenlítetlenség
megszűnik és Magyarország nem sok, szigetszerű növekedési
központból áll majd, hanem egészében egy gazdasági régióként lesz
kezelhető.
Harmadrészt ennek a magyar modellnek talán az igazi lényege az a
növekedés előtérbe állítása lesz. A magyar modell, a magyar
gazdasági modell egy erőteljesen bővülő, táguló univerzum-kép
alapján rajzolódik föl, úgy, hogy a kiagyalóit, megalkotóit az a
meggyőződés vezeti, hogy lehetséges egyszerre dinamikusan növelni
a gazdaság teljesítőképességét és javítani az egyensúlyt. Vagy
lehetséges a gazdasági növekedés mellett is csökkenteni az inflációt,
ami nem egy egyszerű mutatvány, a közgazdászok ezt nálam is
jobban tudják, hogy lehetséges a növekedést úgy megmozdítani, hogy
optimális mértékű és a lehető legtöbb többletberuházást hozzon a
gazdaságba, hogy a növekedés eredményeképpen csökkenni fog a
munkanélküliség, és amint említettem, csökkenni fognak a regionális
költségek is.
Tisztelt hölgyeim és uraim. Ez a magyar modell, amely tehát
Széchenyi terv, állam, üzleti világ partnersége, területi kiegyenlítődés
és erőteljes gazdasági növekedés pillérein nyugszik, ez egyúttal egy
felzárkózási modell is. Tehát nekünk nem arra van szükségünk, hogy
egyszerűen átvegyünk nyugat-európai gazdasági modelleket. Azokban
nagyon sok megszívlelendő dolog van. Az intézményeiket már
átvettük. Ha valaki ránéz ma a magyar gazdaság intézmény világára,
akkor egy olyan képet kap, mint ami egyébként általában egy
nyugat-európai gazdaságra jellemző. De a gazdaság működtetését,
módszereit, célkitűzéseit nem vehetjük át sehonnan sem
automatikusan, mert ha átvennénk, akkor valószínűleg legfeljebb
konzerválnánk azt a különbséget, amely ma a nyugat-európai államok
és Magyarország között létezik. De mint hallottuk Madarász elnök
úrtól, ez egy történelmileg teljesen igazságtalan, mi magyarok jobb
életet, jobb életminőséget érdemlünk, mint amilyent a történelem az
elmúlt 40-50 esztendőben nekünk elérhetővé tett. Tehát nekünk azt a
módszert kell megtalálni, hogy a magyar modell egyúttal a fejlett
országokhoz való felzárkózás, az Európai Unióhoz való felzárkózás
modellje is legyen. Amit nagyon lecsupaszítva úgy is
megfogalmazhatunk, hogy a magyar gazdaság növekedési üteme az
lehetőleg kétszerese legyen az Európai Unión belül tapasztalható
növekedési ütemnek és akkor 15-20 esztendő múlva a magyar
gazdaság ledolgozhat 30-35 esztendőnyi lemaradást. Ezért kisebb
célt tehát nem érdemes magunk elé tűzni, vagy legalábbis ennél
kisebb célt magunk elé tűzve kormányzó szerepet vállalni biztosan
nem érdemes, az életnek ennél kellemesebb helyei és területei is
vannak, a mi munkánknak fájdalmait csak az kompenzálja, hogy az
ember abban bizakodhat, hogy a célok megvalósítása érdekében
mozgósítsa az ország energiáit. Márpedig ez, hogy a magyar modell
legyen egyúttal egy történelmi igazságtalanságot orvosló felzárkózási
program, ez olyasmi, amiért szerintem érdemes gazdaságpolitika
alakításába vágni a fejszéjét annak, akiben ehhez képesség és hajlam
van.
Tisztelt hölgyeim és uraim. Ezek után hadd beszéljek egy kicsit a
munkaerő kérdéséről és hadd helyezzem ezt egy, talán első
pillantásra szokatlannak tűnő összefüggésbe.
A magyar gazdaság hajlamos volt korábban arra, - nyilván ezt a
hajlamát nem vesztette el azonnal - hogy egyensúlytalanságok
álljanak benne. Már beszéltem arról, hogy a kilencvenes években
milyen egyensúlytalanságoktól szenvedtünk. Államadósság,
költségvetés, és így tovább. Ma is beérheti a magyar gazdaságot egy
egyensúlytalanság. Ezek nem a szokásos pénzügyi
egyensúlytalansági veszélyek, hanem egy más természetű dolog.
Még csak most barátkozunk, most próbáljuk megérteni ezt a
problémát. Most barátkozunk azzal a gondolattal, hogy nekünk
választ kell találnunk erre a kérdésre. Ez pedig az, hogy a magyar
gazdaság évi 5-7 százalékos gazdasági növekedési üteme nem
tartható fönn az egyre inkább elfogyó munkaerőkínálat közepette.
Tehát a magyar gazdaságnak nemcsak arra van szüksége, hogy saját
magát megszervezze, erről is szeretnék majd később néhány szót
szólni, hogy saját maga területén érjen el eredményeket, hanem
bizony nekünk Kárpát-medencei méretben kell erőforrásokat
becsatlakoztatni a gazdaságba, mert egy fogyatkozó népesség,
szűkülő munkaerőkínálat mellett az eddigi növekedési ütemet nem
fogja tudni fenntartani. Ez egy rendkívül nehéz kérdés,
társadalomlélektani, gazdaságpolitikai, földrajzi, sorolhatnám tovább.
Nem csupán a határon túli magyarokra gondolok, hanem az egész
Kárpát-medencére, nemzetiségi hovatartozás nélkül. Nem szoktuk
diszkréten úgy nevezni, hogy valami pénzügyi vagy regionális központ
legyen Magyarország. Én ennél többet mondok kevésbé diszkréten.
Én azt gondolom, hogy a magyar államnak és a magyar államiság
alapú területeknek kell lenniük a legjobban szervezett és államilag
legjobban szervezett, legbiztonságosabb, és a tőke számára
legnagyobb prosperitást nyújtani tudó régiónak. Egyébként nem
leszünk képesek arra, hogy tőkét, majd a tőke nyomán pedig a
szükséges munkaerőt ide vonzó és különösképpen nem leszünk arra
képesek, hogy az ide vonzó tőkével és az idevonzott munkaerővel
békében tudjunk majd együtt élni, mert minden pótlólagos
munkaerő-bevonás, bármilyen jogi formát választunk is,
konfliktusokkal jár. A magyar modellnek az egyik nagy előnye éppen
az lesz majd a következő 4-5 esztendőben, habár közgazdászok
előtt, meg gazdasági emberek előtt beszélek, akkor kérem a
státustörvényt is nézzék erről az oldalról, hogy Magyarországnak arra
a példátlan történelmi lehetőségre van esélye, hogy úgy von be az
országhatárain kívülről munkaerőt Magyarországra, hogy az
semmifajta összeütközéssel, beilleszkedési problémával nem jár. Ez
egy olyan előnye a magyar gazdaságnak, amelyet parlagon hagyni
egy olyan korszakban, amikor előre láthatóan a munkaerő hiánya lesz
a legnagyobb problémája a magyar gazdaságnak, az
megbocsáthatatlan gazdaságpolitikai és országvezetési hiba lenne.
Ezért az utolsó pillanatban, de még elfogadható időben alkotjuk meg
majd a státustörvényt, amely az első lépés egyébként ahhoz, hogy
ezt a közlekedőedényt kialakítsuk és a munkaerő az egész
kárpát-medencei magyar kultúrájú régióban úgy tudjon működni ahogy
azt a magyar nemzetgazdaság érdekei, meg az abban szereplő
emberek személyes érdekei megkövetelik.
Tisztelt hölgyeim és uraim. Ezek után sok mindent szerettem volna
mondani, de elszaladt az időm, ezért ha megengedik, inkább majd a
kérdésekre hagyatkozom, de van még egy-két dolog, amit szeretnék
elmondani.
A magyar modell nem tartalmazza a gazdasági kifejezést. Igen
bölcsen. Mert nemcsak arról van szó, hogy itt most valami, a
gazdaságpolitikában újszerűt találnánk ki. Ez elég nehéz lenne, kevés
dolog, amit még az emberiség nem próbált ki ez ügyben. Ezért egy
modellnek inkább azokat a vonatkozásait érdemes végiggondolnunk
és ott van lehetőség a kreativitásunknak teret nyitni, ahogyan a
gazdaság kapcsolódik össze az emberi létezés más szféráival. Itt a
munkaerő kapcsán már beszéltem arról, hogy például a nemzet
szférájában , a kulturális homogenitás szférájában hogyan
kapcsolódik össze és milyen előnyöket rejt ez a mi számunkra.
Hasonlóképpen a magyar modellnek része a politikai stabilitás is.
Nincs gyors magyar fölzárkózás, nincs az Európai Unió utolérésére
esély, ha a magyar modell nem egy stabil politikai környezetben
létrejövő gazdasági modell. Ez alatt azt értem, tisztelt hölgyeim és
uraim, hogy akármiképpen is fordul a politikai széljárás, nekünk
mindig azon kell lennünk, most a saját személyes meggyőződésünket
némileg háttérbe szorítva, hogy csak olyan változások
következhessenek be Magyarországon, amelyek ezt a stabilitást,
amely az erőteljes magyar fejlődésnek előföltétele, ne
veszélyeztessék. Tehát minden, ami a széttöredezés, dezintegráció
irányába megy, ami a túl gyors váltások irányába, hektikusság
irányába változik a politikában, az káros és a magyar modell érvényét
és erejét rombolja.
Csupán azt akarom mondani, hogy nekünk nem ezzel kell
foglalkoznunk, ez mindenkinek a személyes saját ügye, hanem a
struktúra kialakításáért van a mindenkori kormányoknak felelőssége.
Ezért, amikor mi kétpártrendszerről, vagy óvatosabban, egy kétpólusú
váltógazdálkodásról beszélünk, akkor mi nem pártpolitikáról
beszélünk, hanem arról beszélünk, hogyan lehet Magyarország
számára a politikai stabilitásból fakadó előnyöket a lehető legteljesebb
mértékben kihasználni és ösztönözni azt egy gyor
