Van egy nő. Gy. Ha megpillantom, nagyokat kell lélegeznem. Délelőttönként el is szédülök. Ideges vagyok. Idegességemben ásítozom. Ez rá is átragad. Ott állunk, ő a csöndességével, eszességével, természetes kedvességével, halk mozdulataival, tapintatával, félénkségével, tisztaságával, romlatlanságával, bölcs ártatlanságával, én meg nem is tudom, mivel, üres vagyok, bennem is ő van, a csöndességével, eszességével, természetes kedvességével, halk mozdulataival, moccanó két mellével, pihéivel, tapintatával, félénkségével, tisztaságával, romlatlanságával, combjai suhanásával, a váratlanul bumfordi bokájával, bölcs ártatlanságával, ott állunk és tehetetlenül ásítozunk egymásra.
-
Kedves KeKseg,
igazad van! Rossz helyen, rossz idoben & hangulatban olvastam volt, amit tanult kollegank beirt, kulonben ra se rantok (a kovetkeztetesek levonasat leszamitva, de az 1mp). Ugyhogy inkabb olvasom a verseket, amiket irtal - tenyleg szepek :)
udv
bela
Van egy nő. Szeret. Az egész arcát befödi szemüvege. Olyan, mint valami béka. Nagyon csúnya tud lenni. A szája forró. De azután néha ki is cserepesedik. Okos, sokat tud az etruszkokról. Olykor fájdalom nyilall a bal vállamba, a fűtésszerelő szerint a terméskő fal sugározza a hideget. A nő idegesen kapkod, kinyitja a táskáját, becsukja, a könyvespolchoz ugrik, megérint egy könyvet, levenné, aztán mégsem. Szégyenli, hogy szeret, elszokott ettől, és megvan ijedve. Egyre nagyobb a szemüvege, akár én is elférnék mögötte. Nagyon rossz kávét csinál, az etruszkok segítségét kéri, de azok kihaltak. Görcsösen ölel át. Leütöm a szemüvegét, úgy teszek. mintha véletlen volna, nézem, ahogy négykézláb mászva keresi, nem mozdulok. Nadrágja szövetének apró csusszanásait lesem a fenekén.
-
:)
Van egy nő. Gyűlöl. Gyönyörű melle van. Mostanában a combjait szeretem a legjobban, a combjának belső, bársonyos felét. Órákig tudom simogatni, nyalni. A nő bármit tesz vagy gondol, kimondja hangosan. Ha gyűlöl, azt mondja: gyűlöllek. Ha mosogat, azt mondja: mosogatok. De azt is mondja: mosogatni fogok. S ha későbben valaki a szobába lép, azt is mondja: elmosogattam. Olyan, mintha fénnyel árasztana el mindent, minden nyirkos, sötét sarkot. Nincs menekvés.
-
Nem a kövek és nem a fémek.
Nem amik állják az időt!
Hanem a gyékény, a nád, a kéreg.
Nem az örök-élet-igéret cinkosai. Nem a kimértek.
Hanem a törékenyek s engedők:
a fű, a lősz, a sás
lett tiltakozás.
A tettük után nyomban eltűnők.
2
Nem a kövek és nem a fémek.
Nem az asszir, a szumir pillérek,
a talpukkal éveket gyűrüztetők.
Nem a bazaltból faragott gúla-tetők.
Hanem a haraszt, az avar, meg a fa:
a messziről igent integetők.
Nem a kemények,
hanem a fonhatók, a szőhetők
a dolgozó kezekre
kutya szemével figyelők -
Még messze, messze
valamennyi Isten előtt -
3
Nem a kövek és nem a fémek.
Az első szót, a gügyögőt,
az első tanácsot a létnek,
ők kezdték szájba rágni, a
gyapjú, a gyanta, a szösz, a raffia.
A közlékenyek, a serények.
Ők, nem az égnek,
hanem a sári világnak védangyal-kara,
ők, az örökre többrekészek.
Mert aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt:
aki pedig kész elveszteni is, megtartja.
4
A romlandók. A hinár, a moha.
A múlók. A hártya, a len fonala.
Nem az eleve valakik, hanem a törők,
de nyomban fölnevetők,
hogy megint csak összeilleszthetők,
az így szivósak, így nem engedők.
Az ág héja, a kecskeszőr, a háncs
lett utitárs -
Befogadván valami messze
- hogy mondjuk? - eszme?
redeléséből a jövőt.
5
Messze a kövek és a fémek
hatalomátvétele előtt.
A hajlíthatók és görbíthetők,
a szivósan gyengédek,
az ujjnyomásra már válasz-puha
anyagok, ők, a soha
vissza nem ütők
adtak halk jelet - kéz a kéznek -
velünk a Föld!
6
Fú a szél, kopik a talaj,
fölkúszik, óriási hal,
az évszázadok mélyvizéből
a templom - ize, húsa nélkül.
Száll a por, vékonyul a föld,
emelődik ünnepi tálca
diszében a dög: a ledőlt
fejedelmi palota váza.
Hányingerelten köpdösi
vissza a tisztára szopott
bordát, ivet, oszlopot
az idő. Nem ez kell neki.
7
Nem a kövek és nem a fémek.
Nem a bronzpajzsok, a porfiredények,
a hivalgók, a haszonélvezők.
Hanem a pálmalomb kötények,
a kókuszcsészék, a zsuppháztetők.
Nem a katakombák, nem a tornyok.
Mert mit tudnak a csontok,
ha kifolyt közülük az élet?
8
Ki mondta az első szót a jövőről,
a derüset, a szemen át
meggyőzőt, szivmelengetőt:
lehet remény, mást is rejt a világ,
mint amit mutatott először.
Az első fűszoknya övén
az első ráhímzett virág.
9
Nem sziklakockából rakott erőd,
mit egybe csak a súly maltera köt.
Nem a gőg
kapui. Hanem a pelyva, a patics, a pihe,
hozott ide -
Igen ők, az épp mert lágyan
megnyílók lettek a legerősebbek.
Mint ágyék s keblek
a csont- és izom-védte várban:
donzsonjaitokban, asszonyi testek.
Mint akik lebirhatják az időt.
10
Nem a szögletek, nem az élek,
nem a fegyverek, a szúrók s lövők,
nem a királyok s hadvezérek,
hanem az ebnél hamarabb
megokosult vályog-iszap,
a szőrme, az irha
lett vezető - nem is a férfiak,
hanem ők
a minden tagukban szem-viselők,
a nők kezeit idomítva.
11
Rejti a márvány a szobrot. A Szépet!
De mitől éledt?
Kik voltak a nemzők s szülők?
És kik tették tisztába őt?
De a legelső, kisdedi mosolyt,
amivel szinte odaszólt,
ami a lélek válasza volt
a teremtésnek,
kik csalták oda, tétova
elsőt-mozduló vonásaira
a kőnek is, a fémnek?
Hallgat a sok apa s anya.
Nem, itt a sírok sem beszélnek.
12
Szobrok, ti, már a méhben készek,
harsány-némák, lét-tömlöcök,
épp azáltal holtak, hogy épek,
temetkezőket temetők!
13
Nem a kövek és nem a fémek.
Mig a fű újra fönt mindent beföd,
tisztítja máris lent a mélyet szorgos népeivel a föld.
Munkálnak a türelmes férgek,
a hullamosók, bűz-szürők,
hír-fertőtlenitők, dicsvágy-vírus-ölők,
a mord erények, zord erélyek
bacillusgazdáit lemeszelők,
mind-mind az iszonyú pöcegödört
át-, hasznosan úgy-szétdögönyözők,
hogy kidugja, egyre merészebb
kedvvel fejét, az örömkeresőt,
egy hóvirágnyi élet.
14
A szöllő-bakhátak-fésülte dombok
s nem a rom-fedte, a történelem -
lerondította bércek,
a felhő-kavarók, nem a látni is undok
mellvédek agyaros vigyora, hanem
a csibesövények,
nem a várárkok: a zsiba-borítók,
a kisajtó, a kalantyús kapu,
a csak fakilincs-záratú
verőcék, gally- és léc-cserények,
nem a lőrések,
hanem a kandikálásra szabott zsalú,
nem a torlaszolók, hanem a nyilók,
nem a tengeringerlő szirtfok,
hanem az öblök, a kikötők,
a borjú- és birka-nyalta mezők,
nem a keselyük, a denevérek, a solymok,
hanem a selymek, a fürj-fészkek, a méhek,
nem a dörgések, hanem az ének,
nem a kardok, a kardhüvelyek, a vértek,
hanem az ingek, a kendők, a harisnyakötők,
nem a villámok, nem a vulkánok, a rőt
ablakon át fény-bőgve beizzók,
a mélység düheit mennybeköpők,
hanem a hős mellbimbók,
a tövükhöz menekülők
megóvásában
bátran
meredők, tüzelők.
Ajánlás
Nem a zablák, nem a csengések,
hanem a kosáron a fül:
nem az ostromok, a bekeritések:
hanem a korall-sor a nyak körül,
meg a tüzhely körüli székek:
nem a viharok, a mének, a diadalzengések,
hanem a szitaszél-veregetések,
ha a liszt megtömörül,
hanem a néma kitekintések
a téli ablak függönye mögül:
nem a havasok, a jeges meredélyek,
hanem a kézimunkázó vetések,
a vasárnap is orsópörgetők,
hanem a csecsemő lebegtetések,
hanem a csermelyek, a csevegők,
nem a vezényszó: Rohamra! s Imához!
Hanem a megforditott vánkos.
_
Kedves Béla,
Gondolom sok mindent mutat, sokféle következtetést le lehet vonni ezekből a hozzáállásokból. Nem sorolom fel tételesen, mindenkinek segíthet a saját fantáziája - már ha van.
Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva nõi karoktól
vallok,
nõk, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más,
s szeretlek is benneteket.
Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekbõl aranyat mostam,
igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a meddõ gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijesztõ, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen cikázó tétovaságommal,
ha nem volnátok ti,
megértõk, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság hû sáfárjai.
Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel,
s hócipõben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagok az örömtõl, hogy vagytok,
és én is vagyok mellettetek.
Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé,
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.
Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátnõm, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.
_
Az a koze hozza oreg, hogy a forum cime Holgyek, urak, szex. Ha teged ezek kozul csak az utobbi erdekel, akkor alkalmazz a topicok keresese kozben szurofeltetelt, javaslom _csak neked_ "kuki punci szex dugas maszti" es tsai WHERE feltetel beiktatasat.
greetz
bela
Szia Breki,
Ugyan nem vers, de talán tetszeni fog az alábbi kis írás, melyet gyerekek fogalmazásaiból válogatott össze a szerző.
(Talán hozok verset is, ha nem sürgős nagyon.)
Marcello D'Orta
Március 8. nőnap.
Beszélj a nők helyzetéről
Én azt gondulom (és hiszem) hogy a nőnek eggyenlőnek kel lenni a férfival, mert nem helyes, hogy nem eggyenlő. Március 8-cadikán a nőnek eggyenlőnek kel lenni a férfival !
Ezen a napon minden ember mimózát visz a nőknek és a többi embernek is, deviszont én ismerek egy embert akki március 8-cadikán segberugot egy nőt. Édesapám mesélte, hogy volt. Édesapám most villamos vezető , de azelött tüzoltó. Akor történt hogy egy ilyen március 8-cadikai nő leakart ugrani a tetőről és ki letek híva a tüzoltókat. Édesapám szokot felmászni a tetőkre hogy az emberek ne ugorjanak le a házak tetejéről. Ő fölmászot, ésamikor szemtől szembe ált a bolond nővel, azt monta neki: "Mos mondmeg mér akarsz leugorni csakhogy a bajunkat szaporitcsd azér?"
Akor a bolond ezen egy kicsit elgondulkodot, hogy téleg kiakare ugorni vagy visszamenne inkáb a szobába és ugy döntöt leugrik. De az édesapám is jól ráugrot és megfokta.
Amikor lejötek, az édesapám eggyik barátyja akki tüzoltó volt ő is (de lenn), segberukta a bolond nőt, amiér ilyen agságot okozot.
Én annak az embernek a hejébe nem ruktam volna segbe azt a nőt pont március 8-cadikán, máskor igen.
