Nekem nem kell olyan álom, hol a felébredés reszket, s féltő, koldus-konok kézzel helyez sírba olyan percet, amely élve jött világra, de a nyakán hurok feszül, és tátogó szemgödréből pereg a könny kegyetlenül.
Nekem nem kell olyan élet, hol a megélhetés rongyos, s a kiélt, korgó gyomrú vágy az éhezés miatt csontos lábával a remény hátát tapossa meg hahotázva, s kereszten vérző hitének ez utolsó vacsorája.
Nekem nem kell olyan világ, hol a szemembe hazudnak, s ha igaz fényeket látok, legott átfestik hazugnak, mert bárgyú, birka-bús szemmel Te csak azt a színt láthatod, mit az ecsetet fogó kéz neked színvakon álmodott
Most elviselhető. Most másra gondolok. Most semmi sincs. Most én vagyok. Most minden van. Most tűrhetetlen. Most pedig, most és egyedül, itt és most, végképp egyedül csak te meg én.
Ne bántsátok a lombokat: Susogta George Sand a halál előtt. Nem értették meg, én megértem őt. Ne bántsátok a lombokat, Hadd nőjenek, viruljanak az égre, Hadd mosolyogjanak napban, esőben, Hadd ringassák a békés fészkeket, Küldjék magasba a rigók dalát. Hadd boruljanak össze boldogan,
Ha alattuk a szerelem tanyázik És hadd terítsenek álompalástot Az élettől elfáradt vándorokra. Ne bántsátok a lombokat, Hadd játsszanak alattuk gyermekek, Akik az első lépést most teszik, Tipegve ismeretlen cél felé És hadd pihenjenek meg a halottak Zöld sátraik alatt a rögök ágyán, Ne bántsátok a lombokat, ti élők!
Ha kará- csonyfa lehetnék, sok ajándék között, aranyszálba, ezüst- hímbe, fénybe öltözött!
ágaimon kristálygöm- bök, piros, fehér, kék: villantanák, szer- te szórnák az ünnep fényét. Cukorkákba, habcsókokba bur- kolnám magam, s a csúcsomon egy fényes angyal szállna boldogan. Szenteste sok apróság nevetve ját- szana: néznék a sok játékot, mit az angyal tett oda. Ágam föléjük hajolna, s simítana lombkezem karácsonyi, áldó csók- kal minden gyermeken.
Még egyszer mondd el
Még egyszer mondd el, hogy karácsonykor Mi volt, s a dalokat még vagy ezerszer Dalold, hadd véssem jól az eszembe
Ragyogó díszekkel, kis gyerekverssel Fát díszíts, s a gyertyán szeretet égjen És akkor Betlehem eljön hozzánk Egy jászolt, egy csillagot adjál, és akkor Valóban karácsony borul ma ránk.
Békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánok Neked és kedves családodnak!
Az ősz csak híd, nyárból a télbe, a lassú elmúlást megélve, s élvezve a gyümölcseit, mely napmeleggel megtelik. Olykor bőség, terített asztal, mely feltölt és kicsit marasztal, hogy ne szaladj a semmibe, hiszen lassul a Föld szíve. De jaj, ne félj, nem halni készül, csal fényét veszti csendesen, erőt gyűjt, ami szép reményt szül, hogy aztán új tavasz legyen! Az ősz csak híd, mely átvezet, s ha örömeit élvezed, rögtön nem hangol mélyen le, ne halj hát szép emlékekbe! Élvezd a percet, bármi áron, annyi a szépség a világon, csak éld meg ezt is és csodáld! Erre vártál egy nyáron át! Menj át e hídon boldogan, s élvezd a múló perceket! A jövő méhében fogan, s tél után tavaszt hoz neked!
Mint lusta madár úgy száll az idő. A nyár oda már, és az ősz hava jő! Átfesti életünk víg napjait, színekbe révedünk. Nap se vakít! Álmodni hív, ma a szép és a jó! Levélből válhat ma álomhajó! Patakvíz tükrén fut szalad tovább, szép, ahogy látjuk e földi csodát. Barna levélben a múló idő, alszik a vízben kavics, meg a kő. Ácsorog, őrzi a tegnapokat, itt csak a víz csorog, s meglapogat. Levelek zizegnek, elszállt a nyár, ágyazni hidegnek, ideje már! Borongva, sóhajtva jár-kel a szél, álmokat óhajtva, nyárról mesél. Elszáll az idő, elfut a patak, szállnak a költőző vadmadarak. Múlik az élet, megőszül a táj, várni egy szép telet szinte muszáj. Képzelet szárnyára felvesz a szél, az ősz festőállványa életre kél. Bölcsesség bújik meg színek mögött, életet újít meg, s vetít ködöt. Itt van az ősz megint, száll az idő, az avarszőnyeg, mint gomba, kinő! Ritkul a lomb, gyengén ragyog a Nap, búsul az ősz nagyon, s lelkekre hat.