Solid cast, the lissome adolescent female with elongated torso and legs, nude but for a band-likeperizoma covering her buttocks, her pudendum bare, decorated on the reverse with interlocking X's, wearing latchet shoes enclosing her toes and tied at the ankles, standing on her toes, the heels raised (supports below), the right leg slightly advanced, her right arm raised high overhead and bent at the elbow, the left lowered, playing krotala (castanets), one preserved, the dichotomy of her arms twisting her upper body to her left, her head turned sharply to her left and held strong on her graceful neck, her gaze cast downward toward her left hand, her oval face with almond-shaped eyes beneath arching brows, with a straight prominent nose and small lips, the dimpled chin square, her hair radiating from the crown of her head and pulled back in a bun at the nape of her neck, a mortise at the top of her head for a now-missing element, her narrow waist modelled inward below her rib cage, a subtle vertical groove between the ribs descending toward her navel, the small breasts high on her chest 9¾ in. (24.8 cm.) high
» 2009/2. A Magyar Táncművészeti Főiskola folyóirata I. évfolyam 2. szám KÖZLEMÉNYEK TÁNCTUDOMÁNYI
Forrásközlés
Athénaiosz: Lakomázó bölcse kLibaniosz: Ariszteidész ellen a táncosok védelmében. 64. oratio
Németh Antal: A tánc az ókori népek életében Henricus Cornelius Agrippa: A táncról
Hieronymus Mercurialis: A testgyakorlásról
Kurt Petermann utószava Florian Daul von Fürstenberg Tanzteuffel (1569) című művéhez
Athénaiosz1 Lakomázó bölcsek (részletek)
I.36.[A szerző leírja, hogy Róma városa az egész világ esszenciája, mert magán viseli minden hatalmasés gyönyörű város lenyomatát. Megtalálható itt Alexandria, Antiokhia, sőt Athén pompája is.]Egész népek élnek ott együtt: kappadókiaiak, szkíták, pontosziak és sokan mások. Ezek tehátmind, a világ összes népe, mint mondják, Memphisznek nevezték el korunk legügyesebb tánco-sát, mert mozgásának eleganciája Memphiszre, a legősibb és legfenségesebb városra emlékeztettenézőit, amelyről Bakkhülidész így ír:„Vad vihar nem tépte Memphiszt, s nád borította a Nílust.”[…]I.37.A tragikusnak nevezett tánc feltalálója az alexandriai Bathüllosz2 volt, akit Szeleukosz pantomim3-táncosnak nevez. Arisztonikosz azt állítja erről a Bathülloszról és Püladészról is, aki egy érteke-zést is írt a táncról, hogy ők hozták létre az itáliai táncot egyrészt a kómikus4 táncból, ame-lyet kordaxnak neveznek, másrészt a tragikus5 táncból, amelyet emmeleiának hívnak, harmad-részt pedig a szatírjátékok6 táncából, amelyet szikinnisznek mondanak (és erről a szatüroszokatszikinnisztészeknek nevezik), és amelynek egy Szikinnosz nevű barbár7 volt a feltalálója. Másokazt mondják, hogy Szikinnosz krétai volt. Püladész tánca dagályos volt, szenvedélyes és sokarcú,Bathülloszé viszont vidámabb hangvételű, nála ugyanis a táncot ének is kísérte.Szophoklész, aki amellett, hogy nagyon szép ifjú volt, még gyermekkorában, Lamprosz tanít-ványaként jártasságot szerzett a táncban és a zenében is. A szalamiszi tengeri ütközet8 után ezértruhátlanul, olajjal kent testtel táncolta körül a győzelmi emlékművet a líra9 zenéjére. (Mások sze-rint ruhában.) Amikor betanította Thamürisz című színdarabját, saját maga játszott a kitharán,10a Nauszikaá című darabjának előadásán pedig kitűnően labdázott.A bölcs Szókratész nagyon szerette a memphiszi táncot, és mivel sokszor azon kapták, hogymaga is táncol, Xenophón tanúsága szerint11 azt mondta ismerőseinek, hogy a tánc minden test-rész számára jó edzés. A régiek ugyanis a táncolni kifejezést használták mindenfajta mozgásra.[…]I.39.Aiszkhülosz azonban […] feltalált sokféle táncalakzatot is, és megtanította azokat a kar táncosai-nak. Khamaileón azt mondja róla, hogy először ő maga rendezte el a tánckarokat, és nem használttánctanítókat, hanem ő alkotta meg a táncalakzatokat a kar számára, és az egész tragédia rende-zését teljességgel magára vállalta. Színészként legalábbis tisztességgel helytállt a saját drámáiban.Arisztophanész magának Aiszkhülosznak adja a szájába az alábbiakat (és a komédiaszerzőknekhitelt adhatunk, ha a tragikusokról nyilatkoznak):„… Én magam írtam a karnak a táncfigurákat.”[…]Teleszisz (vagy Telesztész), a tánctanító sokféle táncalakzatot alkotott. Tanította, hogy mikéntkell a kézmozdulatokkal is tökéletesen kifejezni az elmondottakat. Phillisz, egy déloszi zenészazt mondja a régi idők kithara-művészeiről, hogy az arcvonásaik alig rezdültek, a lábukat viszontannál élénkebben mozgatták, ahogyan a menetelő seregek és a táncoló kar is teszi.Arisztoklész pedig azt írja, hogy Telesztész, Aiszkhülosz táncosa olyan kiváló művész volt, hogyegymaga tökéletesen el tudta táncolni a Heten Théba ellen című darab cselekményét. Azt is beszélik, hogy a régi tragédiaköltőket, Theszpiszt, Kratinoszt és Phrünikhoszt táncosköltőkneknevezték, mert nemcsak beleírták drámáik cselekményét a kar táncába, de saját írói tevékenysé-gükön felül szívesen tanítottak bárkit, aki táncot akart tanulni. Aiszkhülosz részegen írta tragédiáit, legalábbis Khamaileón ezt állítja. Szophoklész mindeneset-re gyakran a szemére vetette, hogy még ha jót is csinált, nem volt tudatában.I.40.-táncoló istenekA népi táncok az alábbiak: a spártai, a troizéni, az epizephürioi, a krétai, az ión és a mantineiai,amelyet a legjobbnak tart Arisztoxenosz a kezek mozgása miatt. Annyira nagyszerűnek és művé-szinek tartották a táncot, hogy Pindarosz magát Apollónt nevezi táncosnak.„Üdv, szépség ura, táncos isten,Tágtegezű Apollón.”12Homérosz is, vagy valaki a leszármazottai közül, ezt írja az Apollónhoz szóló himnuszában:„...Apollón,lantot tartva kezében, bájjal játszva a húron,szépen lépegetett a magasba...”13 1 Athénaiosz: Kr. u. II–III. században élt görög író. Fő műve, a 15 könyvből álló Lakomázó bölcsek (gör. Deipnoszophisztai) valóságos kincsesbányája a lakomázáshoz (és ezen keresztül a zenéhez, tánchoz, művészetekhez, játékokhoz, örömlányok-hoz, stb.) kapcsolódó ókori történeteknek. Monumentális munkája több száz ókori szerzőtől vett idézetet tartalmaz. 2 Augustus császár idején (Kr. e. 30 – Kr. u. 14) élt rabszolga származású táncos, a pantomimosz egyik megújítója.3 Pantomim (pantomimosz): az utánzáson (vö. mímelés) alapuló bohózatszerű előadói műfajból, a mimoszból alakult ki a Kr. e. IV. századra a görög pantomim műfaja. A pantomimszínész maszkot viselve, zenei kísérettel táncolta el a történetet.A pantomim műfaja a római korig jelentős változásokon ment keresztül. 4 Kómikus: a kómosz vidám mulatozással egybekötött phallikus ünnepség volt, amelyből (részben) az ókori komédia drámai műfaja megszületett. Az ókomédiában a kar (a tragédia karához hasonlóan) énekelve táncolt a színpadon. 5 Tragikus: a tragédia műfaja vitatott eredetű, a szó elemei (tragosz ‚kecske’ + ódé ‚dal’) és az ókori források alapján való- színű, hogy a tragédia műfaja a Dionüszosz tiszteletére énekelt himnuszokból alakult ki hosszú fejlődés során. 6 Szatírjáték: a mai burleszkhez hasonlítható ókori drámai műfaj, amelynek elemei a szatírokból álló kar, a borozás, a nyílt szexualitás és a mulatozás. A mitikus történetet elmesélő szatírjáték a drámai versenyek részese volt: általában egy tragikustrilógia előadása után, a komor hangulat enyhítésére játszották. 7 A barbár jelző itt minden negatív értékítélet nélkül áll, és annyit tesz: nem görög.8 A görög-perzsa háborúban az Athén melletti Szalamisz szigeténél Kr. e. 480-ban lezajlott tengeri csata a görögök egyik legnagyobb győzelme volt. 9 Líra (lüra): fogólap nélküli ókori pengetős hangszer.10 Kithara: többnyire hivatásos zenészek által használt hárfaszerű pengetős hangszer, általában hét húrja volt.11 Xenophón: A lakoma II.16.12 Pindarosz 148 B49 töredék.13 Homérosz, 1981. 26. Devecseri Gábor fordítása.
A korinthoszi Eumélosz vagy Arktinosz pedig odáig merészkedik, hogy magáról Zeuszról állítja,hogy táncolt:„táncba vegyült hát köztük az emberek, istenek apja.”Theophrasztosz pedig azt mondja, hogy egy aulosz-játékos, a Katané-beli Andrón volt az első,aki auloszának14 zenéjére mozdulatokat és ritmusokat alkotott a testnek (miatta hívták a régiekszicíliázásnak15 a táncot), a második pedig a thébai Kleolasz.Híres táncos volt Bolbosz (akit Kratinosz és Kalliasz említ), és a krétai Zénón, aki Ktésziaszszerint igen nagy becsben állt Artaxerxésznél. Nagy Sándor a Philoxenosznak küldött levelébenmegemlékezik még Theodóroszról és Khrüszipposzról.XIV.29.Arisztoxenosz azt mondja, hogy a pürrikhé nevű tánc Pürrikhoszról kapta a nevét, aki spártaiszületésű volt, ez a név ugyanis még ma is közkedvelt Spártában. A tánc harcias jellege bizonyítja,hogy a spártaiak találták fel. A spártaiak harcias népség, akiknek fiai még őrzik a régi katonaiindulókat, amelyeket enopliának is neveznek. Háborúban a spártaiak Türtaiosz16 költeményeitszavalják, és ütemesen mozogva menetelnek. […] A pürrikhé nem maradt fenn a többi hellénkörében, és ahogy maga a tánc eltűnt, véget értek a hellének háborúságai is. Csak a spártaiaknáltartja magát a pürrikhé, amely a harcra való előkészületként szolgál: tanítják is Spártában min-den fiúgyermeknek ötéves kortól fogva. A mi korunkban azonban már valamiféle dionüszoszi17táncnak tűnik a pürrikhé, mert szelídebb, mint régi formájában. A táncosok ugyanis ma botot18tartanak a kezükben dárda helyett, nádvesszőket hajítanak egymás felé, és fáklya van náluk; ígytáncolják el Dionüszosz és az indusok történetét,19 sőt, még Pentheuszét20 is. A pürrikhét a leg-szebb dallamokkal és egyenes ritmusokkal kell kísérni.XII.19.Annyira a fényűzés és luxus befolyása alá kerültek a szübarisziak, hogy hozzászoktatták lovaikatahhoz, hogy lakomáikon auloszkíséretre táncoljanak. A velük háborúzó krotóniak megtudtákezt – ahogy Arisztotelész is előadja a róluk szóló Politeiában21 –, előadták a lovaknak a táncdalt,mert az auloszon játszó zenészek hadi felszerelésben együtt meneteltek a sereggel. Amikor a lovakmeghallották az auloszjátékot, nemcsak hogy táncolni kezdtek, hanem lovasukkal a hátukonátálltak a krotóniakhoz.22Hasonló történetre bukkant a kardiaiakról23 a lampszakoszi Kharón, és ezt írja Évkönyvekcímű munkájának második könyvében: A biszaltészek24 Kardia ellen vonultak, és győztek. Abiszaltészek hadvezére Narisz volt, akit gyerekkorában eladtak rabszolgának Kardiába, és egykardiai mester szolgálatában kitanulta a borbélymesterséget. A kardiaiaknak megjósolták, hogya biszaltészek meg fogják őket támadni, a lakosok pedig sűrűn beszéltek e jóslatról, valahány-szor betértek a borbélyüzletbe. Amikor Narisz hazaszökött Kardiából, rávette övéit a kardiai-ak elleni háborúra, a biszaltészek pedig vezérükké választották őt. A kardiaiak azonban mindmegtanították a lovaikat táncolni a lakomáikon az auloszok dalára. A lovak hátsó lábukra állvafelágaskodtak, a mellső lábukkal pedig mintha taglejtéseket végeztek volna, úgy táncoltak a jólismert aulosz-dallamra. Tudta ezt Narisz is, ezért szerzett Kardiából egy auloszos leányt. Miutána leány megérkezett a biszaltészekehez, sok aulosz-játékosukat megtanította a lovak táncdalla-mára, és velük együtt vonult Kardia ellen. Alighogy megkezdték a csatát, Narisz megparancsoltaaz auloszosoknak, hogy játsszák azt a dallamot, amelyet a kardiaiak lovai jól ismertek. Amikorpedig a lovak meghallották az auloszok dalát, hátsó lábaikon felágaskodtak, és táncba kezdtek. Alovasság volt a kardiai hadsereg erőssége, így aztán vereséget szenvedtek.XIII.86.[A szerző a kitioni Perszaiosztól idéz egy történetet, hogy illusztrálja: a borozós lakomákon oly-kor még azok a bölcsek is elveszítik az önuralmukat, akik egyébként nagyon ügyelnek a józanmértéktartásra, és így illetlenül és tisztességtelenül viselkednek.] Ez történt nemrég az arkadiaikövetekkel is, akik Antigonoszhoz érkeztek. Rendkívül kimérten és illedelmesen viselkedtek, leg-alábbis ők úgy gondolták: nem is néztek ránk, sőt, egymásra sem. De hamarosan elkezdődöttaz italozás, megváltozott a zene és beléptek ezek a thesszaliai táncos lányok, akik népük szokásaszerint egy övtől eltekintve meztelenül táncoltak. A követek ekkor nem bírtak többé magukkal,hanem felpattantak a helyükről és kiáltozni kezdtek, mintha a legcsodásabb látványban lennerészük, és gratuláltak a királynak, amiért annak lehetősége van ilyesmiben lelni örömét, és igensok más hasonlóan közönséges dolgot is cselekedtek.[…](A jegyzeteket írta és a görög szöveget fordította: Bajnok Dániel)IrodalomjegyzékArisztotelész1998Arisztotelész: Görög politeiák töredékei, 583. töredék. In: Államéletrajzok. Szerk.:Németh György. Budapest, Osiris, 1998.Homérosz1981Homéroszi himnuszok. Budapest, Európa, 1981. 14 Aulosz: a klarinétra emlékeztető ókori fúvós hangszer, gyakran (helytelenül) fuvolának fordítják.15 Andrón szülővárosa, Katané (ma Catania) ugyanis Szicíliában van.16 Türtaiosz: Kr. e. VII. századi görög költő, akitől számos harci dal maradt fenn.17 Dionüszosz a bor és a mámor istene.18 Thürszosz: fenyőtobozban végződő, borostyánnal és szőlőindával körülfont bot, amelyeket Dionüszosz ünnepein is használtak. 19 Dionüszosz indiai háborújának történetét számos antik forrás említi, a Kr. u. V. században azonban Nonnosz egy egész eposzt (Dionüsziaka) szentelt e mítosznak. 20 Pentheusz: mitikus thébai király, aki betiltotta Dionüszosz kultuszát, ezért az istenség megbüntette őt: kicsalta a hegyek- be, ahol a bor mámorában őrjöngő bakkhánsnők széttépték Pentheuszt. 21 Arisztotelész és tanítványai 158 görög polisz államberendezkedését (politeia) írták le. A gyűjteményből ma mindössze elszórt töredékeket ismerünk, egészében csak az athéniak államáról szóló értekezés maradt fenn. 22 A szübarisziakról szóló történetet Vit Olivér fordította. Arisztotelész, 1998. 583.23 Kardia: Város a thrákiai Kherszonészosz (ma Gallipoli-) félszigeten.24 Biszaltészek: thrákiai nép.
Libaniosz Ariszteidész ellen a táncosok védelmében (64. oratio – részlet)
12. Először is, érdemes elcsodálkozni azon, hogy bár más művészetekben elfogadjuk az időt akiválóság bizonyítékaként, nem ismerjük el, hogy az idő önmagában tökéletesebbé teszi a táncot.Azt, hogy a tánc a mindenséggel együtt született, és hogy épp olyan idős, mint az ég; vagy azt,hogy a bölcsek egykor táncnak nevezték a csillagok járását, mert olyan pályát követ, amely vala-milyen harmónia és isteni törvény szerint halad,1 nos, mindezeket meghagyom azoknak, akik azégi dolgokat vizsgálják. De vajon ki ne tudná, aki akárhogy is hellénnek számít,2 hogy Hésziodoszazt mondja a múzsákról, akik énekeket költenek a Helikón hegyén, hogy nem hanyagolják el atáncot? „Kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal / járják táncukat”3 – tehát, gondolom, tánc-cal dicsérik azt a forrást, amelyet méltónak találnak arra, hogy fürödjenek benne.13. Másodszor, úgy tudom, hogy Dionüszosz kórusa nem másképp örvendezteti meg az istent,mint táncokkal, és a szatüroszoknak és pánoknak4 nem más a dolga, mint játszani a szürinxen5 éstáncolni. És még ha meg sem említem a bakkhánsnőket, ti biztosan ideértitek őket is. Olyan erősegységben van egymással a szó és a tánc, hogy amint Pindarosz megírta valamely költeményét,Pán nyomban eltáncolta azt.6 Lehet tehát ugyanaz az ember a szavak mestere és a tánc művésze.14. Ezért vajon eszébe jutott volna-e a múzsáknak körbetáncolni a forrást, ha ez valami szé-gyenteljes dolog volna? Vagy vajon neki tetszőnek tartotta volna-e Dionüszosz a bakkhánsok tán-coló társaságát, vagy akár elfogadta volna-e a tengeri táncot,7 ha bármi rosszat látott volna benne?És vajon nem a tánc mentette-e meg számunkra apja kezétől Zeuszt, aki csaknem ugyanarra asorsra jutott, mint testvérei, ám a korübaszok tánca elrejtette őt Kronosz szeme elől?815. Homérosz pedig azt mondja, hogy Akhilleusz pajzsát táncosok alakja díszítette,9 és aztánamikor felsorolja az álmot, a szerelmet, az éneket és a táncot, akkor éppen ez utóbbit nevezikitűnőnek,10 amelyet te most a szégyenteljes dolgok közé próbálsz besorolni. A phaiákokat pedigúgy írja le Homérosz, mint jó táncosokat és egyszersmind vendégszerető népet.11 És valóban, haaz istenfélőkre az jellemző, hogy barátságosan viselkednek az idegenekkel, az igazságosakra pedigaz, hogy az istenek kedvét keresik, és ha nem lehetünk egyszerre igazságosak és romlott jellemű-ek, akkor a táncosok egyáltalán nem rossz jelleműek, hiszen lehetséges egyszerre igen erényesneklenni és nem kerülni a táncot.16. De ha nem bánod, hagyjuk a mítoszokat és a költőket, és térjünk át azokra az államokra,amelyek kiváló törvényeikről híresek. Nem vitás, hogy a krétaiak a lehető legjobb törvényekalatt éltek,12 és a spártaiak is, akár az előbbiektől vették törvényeiket, akár Delphoiból, a püthóiistentől,13 épp úgy, ahogyan a krétaiak – Minósz14 által – Zeusztól. És akár az istenek adták ennekis és annak is a törvényeiket, akár pedig a törvényeik kiválósága vonta magához az istenek míto-szait, mindkét esetben meg kell állapítanunk, hogy az ő törvényeik a legjobbak.17. Ennélfogva a táncot nyilvánvalóan mindkét nép nagy becsben tartotta, és nemcsak annyiravolt szabad a tánc az erre vágyóknak, amennyire nem tiltották, hanem a törvényeikből követke-zően olyannyira kötelező volt, hogy a tánc mellőzése egyenértékű volt a csatasor elhagyásával. Ésami a legfontosabb: Spártában minden más tevékenységet korcsoportokra osztva végeztek, ám atánc minden korcsoport számára első volt a sorban, és így egybefogta az öregeket, az ifjakat és aközépkorúakat is.18. De Szókratész, akinek a tanúsága értékesebb, mint egész városoké, és aki legbölcsebb azemberek között az isten kinyilatkoztatása szerint,15 nos, ő is úgy vélte, hogy a tánc azon dolgokközé tartozik, amelyek illenek őhozzá, sőt, időnként nemcsak beszélt róla, de olykor nyilvánvaló-an táncolt is. Miért higgyük hát el vakon és könnyelműen, hogy egy ősi gyakorlat, amely az ilyenelőkelő emberek véleménye szerint ennyire előkelő és tiszta, a hitvány dolgok közé tartozik? 7 Egy mítosz szerint, amikor az ifjú Dionüszosz Naxosz szigetére akart utazni, az őt szállító türrhén hajósok Ázsia felé indultak, hogy eladják őt rabszolgának. Dionüszosz azonban énekeltetni kezdte útitársait, és a dal gyönyörűsége úgyelkápráztatta a hajósokat, hogy táncra perdültek és a tengerbe vetették magukat. A Dionüszosz hajóját körülvevő, del-finné változtatott türrhén hajósokat ábrázoló jelenet számos vázaképről ismert, a mítosz irodalmi feldolgozásaihoz. Lásd:Homéroszi himnusz Dionüszoszhoz. Homérosz, 1981. 90. (VI. 6–10); Apollodórosz, 1977. 83-84. (III.5.3); Ovidius,1975. 89. (III.577–699.); Hyginus, 1960. (II.17.). 8 A mítoszok szerint Kronosz annyira féltette hatalmát az utódaitól, hogy sorban lenyelte minden gyermekét, ám a legki- sebbet, Zeuszt nem találta, mert a phrügiai korübaszok vad és zajos táncot jártak a csecsemő körül, és elnyomták sírásánakhangját. Zeusz felnőve kiszabadította testvéreit apja gyomrából, és élükre állva az istenek atyja lett. Más szerzők a krétaikurészek szerepét (is) említik, akiknek fegyvertánca elrejtette a gyermek Zeuszt apja elől. A fontosabb irodalmi források:Hésziodosz, 1974. 21. (468–484.); Euripidész, 1984. 842. (121–130.); Apollodórosz, 1977. 6. (I. 1. 7.); Lucretius, 1997.(II. 629–639.); Sztrabón, 1977. 494-506. (X. 3. 1–23.). 9 Homérosz, 1988. 353. (XVIII. 590–606.).10 Homérosz, 1988. 258. (XIII. 636–637.).11 Lásd az Odüsszeia 8. énekét.12 A krétai törvények közmondásos hírnévnek örvendtek az ókorban, és nem véletlen, hogy Platón Törvények című dialógusa is Krétán játszódik. 13 Püthói (Püthiosz): Apollón mellékneve, amelyet a delphoi Püthón legyőzése után kapott. A delphoi Apollón-szentély- nél négyévenként rendezett versenyjátékokat szintén püthói játékokként ismerték. 14 Minószt ugyanis Zeusz fiaként tartja számon a mitikus hagyomány.15 Platón az alábbiakat adja Szókratész szájába: „[Gyermekkori barátom, Khairephón] egyszer Delphoiba is elment, és ilyen jóslatot mert kérni –, de amint kérlek, ne zajongjatok, férfiak –, azt kérdezte tehát, van-e ember, aki nálam bölcsebb.A Püthia pedig azt a választ adta, hogy nálam senki sem bölcsebb.” Platón, 1993. 48. (5.), Devecseri Gábor fordítása. 1 Libaniosz itt nyilvánvalóan Lukianosz táncról írt dialógusából merít: „...Azok, akik a leghelytállóbb tanítást közlik a tánc eredetéről, azt mondják, hogy a világmindenség keletkezésekor született meg a tánc is […]. Mert a csillagok kartáncaés a bolygóknak az állócsillagokhoz való viszonya és ritmikus kapcsolódásaik és mozgásuk harmonikus rendje ennek azelsőszülött táncnak a példaszerű megnyilvánulásai.” Lukianosz, 1974. I. 740. (7.), Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.Megjegyzés: A zárójeles részben lévő számok az ókori szerzők esetében használatos eredethelyet, a nemzetközi tudományosirodalomban szokásos egységes – a szöveg melletti, a margón található - számozást jelölik. 2 A Kr. u. IV. században hellénnek, azaz görögnek lenni kevésbé születés, mint inkább tanultság kérdése volt. A szír szár- mazását büszkén hangoztató Libaniosz éppúgy a hellén műveltség letéteményesének tartotta magát, mint a szintén szíriaiszületésű Lukianosz már a II. században. 3 Hésziodosz, 1974. 7. (3.), Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása. Az idézet arról tanúskodik, hogy a Kr. e. VIII. századi Hésziodosz tankölteménye egy évezreddel megírása után is jól ismert volt művelt körökben. 4 A szatüroszok (szatírok) Dionüszosz eksztatikus szertartásainak résztvevői a görög mitológiában, akiket meztelenül és rendszerint félig ember, félig ló alakjában (fül, farok, láb) ábrázoltak. Az archaikus kortól kezdve ismert kecskelábú pász-toristen, Pán alakjának ábrázolásmódja fokozatosan megváltozott, és egy idő után egy nagy Pán helyett több kisebb Pánszerepel a ránk maradt képeken. Az itt említett pánok szerepe lényegében megegyezik a szatüroszokéval. 5 Pánsíp. A mítosz szerint Pán szerelmével üldözött egy Szürinx nevű nimfát, akit nővérei náddá változtattak, hogy meg- mentsék Pán elől. Pán hét (vagy kilenc) eltérő hosszúságú nádszálat vágott a nádasból, és így alkotta meg a máig népszerűpánsípot. Lásd: Ovidius, 1975. 31. (I. 705–712.). 6 Pindarosz és Pán szoros kapcsolatára számos szerző utal, a legközvetlenebbül azonban éppen e beszéd címzettje, Aelius Ariszteidész: „ugyanaz az az isten (ti. Pán) eltáncolta neki (ti. Pindarosznak) az egyik dalát.” (Dindorf, 1964. III. 191.) Azantik kommentár ezt teszi hozzá: „Azt beszélik, hogy amikor Pindarosz Thébaiban műveit alkotta, ez annyira megtetszettPánnak, hogy táncolt neki.” (Dindorf, 1964. III. 564.)
19. „Mert a tánc,” mondja Ariszteidész, „ma más, mint ami rég volt, és nem maradt olyan,mint egykor.” Hogyan? Az istenek nevére, maradt bármi is olyan, mint egykor volt? Az épületek,a fegyverek, a hajók, a bronztárgyak, a festészet, a szónoklás, a költészet, a szobrászat, a hajózásmestersége? Nemde az első házak nem különböztek egy viskótól, és nem is házak voltak, bár an-nak nevezték őket. A pajzsot pedig nem lehetett egy kézzel megragadni és védő tartásba emelni.16A tengeren eleinte nem hajóztak, de amikor már igen, akkor sem rögtön triérészekkel,17 és amikormár azzal, akkor is voltak hosszú hajóutakban tapasztalatlan tengerészek, így aztán a görögök nemmerészkedtek messzebb Délosz szigeténél.1820. És milyen volt kezdetben a khioszi Glaukosz19 művészete? És Zeuxiszé20 nem sokkal ké-sőbb? És mikor kezdtek az emberek aggódni, hogy a szobrok lába megmozdul és elfutnak? Ez afélelem Daidalosz21 keze munkája volt, amit aztán később Pheidiasz22 még inkább felülmúlt, mintDaidalosz az ő elődeit. Aztán úgy tudjuk, hogy egészen Arkhilokhoszig23 és az ő koráig a zenevalami egyszerű és közönséges dolog volt, az idő múlásával azonban fejlődésnek indult.21. No jó, és mit mondjunk szerinted a szónoklásról? Talán ugyanúgy bánik a szavakkalAntiphón24 és az a Menesztheusz25, aki Thészeuszt bevádolta? Vagy netán ugyanez az Antiphónés Démoszthenész?26 Ha viszont a régi a jobb, akkor Démoszthenész hitványabb szónokAntiphónnál, amaz pedig hitványabb Menesztheusznál. De a rhamnuszi27 aligha egyezett volnabele, hogy nem tekintik jobbnak, mint az előbbit, ahogy azt sem kérte volna, hogy többre tartsákaz utóbbinál. Hiszen tudta, hogy sokkal kiválóbb az egyiknél, és nem csekély mértékben gyen-gébb a másiknál.22. Mégis, azt mondtad valahol, hogy te magad előbbre vitted a szavak művészetét, mégpedignem kicsiny és nem is jelentéktelen mértékben; és – az istenekre! – én nem is neheztelek rádezért, sőt, nem is tartom hetvenkedésnek a dolgot. De azt igenis mondom, hogy egyáltalán nemhelyes egyfelől azt bizonygatni, hogy a saját újításaink hasznára vannak a beszédeknek, és hogyaz ember ne csodálja azt, ami korábban volt; másfelől azonban az alacsonyabb rendűség jelekéntmagyarázni a régi dolgok elmúlását, ha a táncot is jobbá tette ugyanez: az újítás.(A jegyzeteket írta és a görög szöveget fordította: Bajnok Dániel)IrodalomjegyzékApollodórosz1977 Apollodórosz: Mitológia. Budapest, Európa, 1977. (Az ókori irodalom kiskönyvtára)Dindorf1964Aristides. Szerk.: Wilhelm Dindorf. Leipzig, Reimer, 1829. (Reprint: Hildesheim,Olms, 1964.)Diodórosz1970Diodorus of Sicily: The Library of History. III. Cambridge-London, Harvard, 1970. (The Loeb classical library) Euripidész1984 Euripidész: Bakkhánsnők. In: Euripidész összes drámái. Budapest, Európa, 1984.Hérodotosz2004 Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Budapest, Osiris, 2004.Hészidosz1974Hésziodosz: Istenek születése. In: Hésziodosz. Istenek születése, Munkák és napok.Budapest, Helikon, 1974. 7–37. (Az ókori irodalom kiskönyvtára)Homérosz1981Homéroszi himnuszok. Budapest, Európa, 1981.Homérosz1988 Homérosz: Iliász. Budapest, Szépirodalmi, 1988.Hyginus1960Hyginus: Poetica Astronomica. In: The Myths of Hyginus. University of Kansas,1960. 16 A régészeti leletek is megerősítik, hogy a Homérosz által leírt bronzkori pajzsok némelyike olyan hatalmas és súlyos volt, hogy a harcos a testére szíjazta, mert kézzel nem lehetett tartani: „Izzad a férfiakat boritó pajzs szíja a mellén” Homérosz,1988. 56. (II. 388.); Aiasz pajzsa torony nagyságú Homérosz, 1988. 144. (VII. 219.). 17 Triérész: Három evezősoros hajó, a görög hadihajók legfejlettebb típusa. Thuküdidész szerint először a korinthosziak építettek triérészeket, de az athéni flotta által vált híressé. Thuküdidész, 2006. 26-27. (I. 13.). 18 Ahogyan az a későbbiekben kiderül, Libaniosz rendkívüli módon érdeklődött a tengerészet, különösképpen a tengeri hadviselés története iránt. (Ehhez lásd: Libaniosz: Önéletrajz I. oratio) 148.) A görög tengerészek valóban nem szívesenmerészkedtek ki a nyílt tengerre, hanem inkább a part mentén hajóztak. A kalózok fenyegető jelenléte tovább növelte ahajózás veszélyeit. Az első komoly flotta építése és a kalózokkal való szembeszállás a mitikus krétai király, Minósz nevéhezfűződik. Thuküdidész, 2006. 21. (I. 4–5.). 19 Hérodotosz szerint a khioszi Glaukosz találta fel a vasolvasztást. Hérodotosz, 2004. 19. (I. 25.).20 A Kr. e. V. század második felében élt festő.21 Az ókori hagyomány Daidalosz, a legendás ezermester nevéhez kapcsolta a szobrok lábainak aprólékos kidolgozását és a mozgó szobrokat is, ahogy az a Kr. e. IV. század második felében élt mítoszracionalizáló Palaiphatosz művéből is kiderül:„Daidaloszról azt mondják, hogy olyan szobrokat készített, amelyek maguktól mozogtak. Szerintem azonban képtelenség,hogy egy szobor magától járjon. Az igazság valami ilyesmi. Az akkori kő- és bronzszobrászok a lábakat egymás mellett,mintegy összenőve, a kezeket a test mellett kinyújtva ábrázolták. Daidalosz volt az első, aki az egyik lábat lépés közbenformázta meg. Bizony emiatt mondták az emberek: » Daidalosz olyannak készítette el ezt a szobrot, hogy jár, nem pedigáll. «” Ruzsa Kata fordítása. Németh, 2008. 21-22. (Palaiphatosz 21.) Ehhez hasonlóan magyarázza Daidalosz újítását aszicíliai Diodórosz, 1970. III. (IV. 76. 2–3.) is. 22 A Kr. e. V. század közepén élt Pheidiasz az egyik leghíresebb görög szobrász és építész, a klasszikus kori görög művészet vezéralakja. Legnevezetesebb szobrászati alkotásai között említendő Athéné Parthenosz szobra az athéni Parthenónban,illetve a Zeusz olümpiai templomában felállított gigantikus ülőszobor, amelyet az ókori világ hét csodája között tartottakszámon. 23 Arkhilokhosz: a Kr. e. VII. század közepén élt paroszi születésű költő, aki számos új témával és versmértékkel gazdagí- totta a korai görög lírát. 24 Antiphón (Kr. e. 480–411): athéni rétor, a legkorábbi a nevezetes tíz attikai szónok közül.25 Libaniosz régi attikai legendákhoz nyúl vissza, amikor a legrégibb szónokot Menesztheusz alakjában állítja elénk. Menesztheusz volt Athén királya a trójai háború idején. Plutarkhosz szerint ő volt az első demagóg, aki izgató beszédévelfellázította a tömeget Thészeusz ellen, és átvette a hatalmat Athénban. Plutarkhosz, 2005. 33-34. (Thészeusz 32.) 26 Démoszthenész (Kr. e. 384–322): athéni politikus, a tíz attikai rétor egyike, az ókori világ egyik legnagyobb hatású szónoka. 27 Antiphón az attikai Rhamnusz démoszból származott. A démosz (község) alapján történő megnevezés Libaniosz korá- ban már minden praktikus szempontot nélkülöző, jellegzetes szónoki manír.
Németh Antal 1 A tánc az ókori népek életében Lucretius1997 Lucretius: A természetről. Budapest, Kossuth, 1997.Lukianosz1974Lukianosz összes művei. I-II. Budapest, Helikon, 1974.Németh2008Földreszállt mítoszok. Palaiphatos és Hérakleitos mítoszmagyarázatai. Szerk. NémethGyörgy. Szeged: Lectum, 2008.Ovidius1975Ovidius: Átváltozások. Budapest, Helikon, 1975.Platón1993Platón: Szókratész védőbeszéde. Szentendre, Interpopulart, 1993.Plutarkhosz2005Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I-II. Budapest, Osiris, 2005.Sztrabón1977Strabón: Geógraphika. Budapest, Gondolat, 1977.Thuküdidész2006Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Budapest, Osiris, 2006.
Dr. Nagy Péter adjunktus Elméleti Tanszék E-mail: nagy.peter@mtf.hu
(Tóvay Nagy Péter néven)
Szerkesztő / folyóirat szerkesztőségi tag: Sic itur ad Astra, 2004-2005., felelős
szerkesztő: Tánctudományi Közlemények 2008-)
A Sic itur ad Astra Zene- és tánctörténeti különszámának szerkesztője, Másat Ádámmal közösen. (Sic itur ad Astra, Zene- és tánctörténeti tanulmányok, 2004. 1-2.)
Szerkesztő / könyv (Cirkuszkutatás 2006-2007. Budapest, Jószöveg Kiadó, 2007.)
Magyar László András, szül 1956-ban, Budapesten, három gyermekes, nős. 1981-ben szerzett latin-magyar tanári diplomát az ELTÉ-n, majd ugyanitt 1984-ben egyetemi doktori címet latin filológiából. 1981 óta a Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár munkatársa, jelenleg főigazgató helyettese, az Orvostörténeti Közlemények szerkesztője. Eddig 43 ismeretterjesztő, szépirodalmi, tudományos könyve és fordítása és kb. 500 különféle műfajú, hosszúságú és minőségű egyéb írása jelent meg Magyarországon és külföldön. Szépirodalmi működésének eredménye két verses (Magvető, 1989, Orpheusz, 2001) és egy novelláskötet (Orpheusz, 1989).
Magyar László András
Lóvers
Egy zoofil, lovába belezúgva fejest ugrott a fortyogó Vezúvba, mert azt mondta egy alávaló vátesz néki, hogy - forrón - a láva lóvá tesz.
''Henricus Cornelius Agrippa. Színes, vonzó ember lehetett. Nemes kalandor. 1486-ban Kölnben született. Előbb zsoldos, majd tudós orvosdoktor. Húszévesen Hispániában tűnik fel; mór és zsidó titkos praktikákkal ismerkedik, kutatja az alkímia rejtelmeit. Héber nyelvet tanul és tanít, eretnekséggel vádolják, Londonba menekül. Otthon, Kölnben a teológiai katedra várja. Hermész Triszmegisztosz alakja foglalkoztatja, Itáliában, Paviában ismét perbe fogják, megint orvosdoktorként ügyködik. Nem holmi vándorkuruzsló; királyok és hercegnők fogadják szolgálatukba. Nem és nem nyugszik, újra és újra vándorbotot vesz a kezébe, olykor börtönben ül, ha teheti, boszorkánysággal vádolt nők védelmére kel. 1518-ban Metz város ügyvivőjeként a máglya széléről rángat vissza az életbe egy fiatal parasztasszonyt. És közben írja műveit. De vanitate scientiarum (A tudományok hiábavalóságáról) és De occulta Philosophia című munkáiban dühödten állítja, hogy az emberi tudomány tönkreteszi a lelket, eltapossa a hit parazsát, a teológia pedig merő hamisság. A boszorkánybírákról így nyilatkozik: „Ezek a vérszomjas keselyűk lecsapnak a szegény parasztasszonyokra, s anélkül, hogy a legcsekélyebb bizonyíték merült volna fel ellenük, puszta feljelentés alapján a legkegyetlenebb tortúráknak vetik őket alá, míg csak vallomást nem csikarnak ki belőlük olyan dolgokról, amelyekről még csak nem is hallottak. Addig folytatják a mértéktelen tortúrázást, amíg a szerencsétlent máglyára nem küldhetik, vagy amíg pénzt nem nyomnak a markukba, hogy érjék be a kínzókamrával, és hagyják futni áldozatukat. Egyesek, ha kellő vesztegetés után szabadultak is, kénytelenek évjáradékot fizetni, nehogy újból befogják őket.”
Égetőné öröme Pokoljárók az európai művelődéstörténetben (3.)
Henricus Cornelius Arippa A táncról (Részlet A tudományok bizonytalansága és hívsága című könyvből)
A zenéhez tartozik a tánc vagy a szökellés2 leányzók és szerelmesek számára oly igen kedvelt művészete is, amelyet nagy gonddal tanulnak, késő éjjelig fáradhatatlanul űznek, és a lehető legnagyobb figyelemmel tanulmányoznak avégett, hogy alant-,dob-és sípmuzsika ütemére kecses mozdulatokkal és a megfelelő lépésekkel tudjanak majd ugrabugrálni, illetve, hogy ezt a végtelenül ostoba, leginkább a kergekórra3 emlékeztető mutatványt a legügyesebb és leghozzáértőbb módon adhassák elő. Pedig ha ezt az elmebajt az általános elmebaj nem támogatná, vagy sípszó nem kísérné, bizony a táncnál nevetségesebb és idétlenebb látványosság nem is létezhetnék.4 A tánc ugyanis a könnyelműség bátorítója, a bűn kedvese, a vágy csiholója, a szemérem ellensége, gondolkodó emberhez méltatlan játék. Mint Petrarca mondja, tánc közben gyakran veszíti el az asszony sokáig híven őrzött becsületét, gyakran tanulja meg a szerencsétlen szüzecske, amit jobb lett volna sose tudnia, és tánc közben bizony sokak jó híre és szemérme veszett oda mindörökre.5 A táncmulatságból számosan tértek haza már megrontva, még többen megzavarodva – megtisztulva azonban még soha senki. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy a tánc néha alaposan megtiporja, ám kivétel nélkül mindig támadja, és ostrom alá veszi a szemérmet. A görög szerzők6 némelyike mégis nagyra tartja e művészetet, mivel azt állítja, hogy mint sok egyéb mocskos és veszedelmes dolog, a tánc is eredetileg a mennyek magasából, a csillagok és bolygók mozgásának, tűntének-tértének, illetve valamiféle égi körtánc harmonikus kapcsolatainak és rendjének mintájára, a világ teremtésével egy időben, Isten akaratából keletkezett egykor.7 Mások szerint viszont a szatírok találmánya a tánc. Bakkhosz is állítólag e művészet segítségével győzte le a thürrének, indek és lüdek harcias népét.8 Ezért kaphatott aztán a tánc vallási szerepet is: Rheia istennő9 parancsára Phrügiában a korübaszoknak, Krétán a kurészeknek kellett előadniok, Déloszon pedig nem létezhetett ünnep, amelynek során ne került volna táncra sor, és soha egyetlen ünnepélyt vagy szertartást sem tartottak nélküle. Az indiai bráhmanok is reggelente és estente a nap felé fordulva táncoltak, így imádták ezt az égitestet. Az etiópok, az egyiptomiak, de a thrákok és a szküthák is a vallási szertartás részének tekintették a táncot, hiszen a legkiválóbb táncosok, Orpheusz és Muszaiosz10 alapozták meg eredetileg művészetét. A rómaiaknál is léteztek olyan, Saliusoknak11 nevezett papok, akik Mars tiszteletére táncot roptak. A görögök legkiválóbbjai, a lakedaimoniak Kasztórtól és Polluxtól12 tanultak meg táncolni, s szokásuk volt, hogy mindent tánclépések kíséretében végeztek. Thesszáliában oly nagy becsben állt a tánc, hogy a nép elöljáróit ésvezetőit az„előtáncos”néven tisztelték. Maga Szókratész13 pedig, akit egy kinyilatkoztatás alapján a legbölcsebb embernek tartottak, nem átallotta azt tanítani, hogy a tánc már csupán ősi eredete miatt is jelentős dolog, ráadásul az egekig magasztalta, és a komoly tudományok közé is sorolta az ugrabugrát. Úgy látta, sokkal fenségesebb jelenség a tánc, semhogy megfelelően lehessen szólni róla, hiszen szentséges módon, a világ teremtésével egy időben született, és Ámorral, a legősibb istenséggel együtt jött a világra. Ám ne csodálkozzunk azon, ha a görögök ekképpen okoskodtak, hiszen ők a házasságtörést, a nemi erőszakot, az apagyilkosságot, és az összes gazságot egytől-egyig szintén isteni eredetűnek tartották. A józan ítéletű és méltóságteljes régi rómaiak azonban mindenfajta táncot elutasítottak, és soha egyetlen tisztességes asszonyt sem magasztaltak azért, mert ügyesen táncolt. Sallustius is ezért hányhatja Sempronia szemére, hogy hozzáértőbben énekelt és táncolt, mint az egy jóravaló hölgyhöz illett volna,14 sőt a konzulviselt Gabiniustól és M.Caeliustól a rómaiak kifejezetten rossz néven vették, hogy túlságosan járatosak voltak a táncművészetben. Marcus Cato15 pedig L. Murenát egyenest bűnnel vádolta, amiért Asiában táncolni merészelt. Mikor aztán Cicero védelmébe vette az illetőt, odáig azért nem merészkedett, hogy helyeselje a cselekedetét, inkább azt próbálta makacsul tagadni, hogy Murena bármi ilyesmit tett volna. Azt is hozzáfűzte, hogy egyetlen épeszű ember sem kezd józanul táncikálásba, sem magában, sem pedig kulturált vagy tisztes társaságban. Hiszen csak a zabolátlan mulatozás, az ízléstelen baromkodás, a mocskos gyönyörök kísérője a féktelen ugrabugra.16 Vagyis a tánc szükségképpen minden vétkek leghitványabbika. Még kimondani is szégyen, mi minden rosszat láthat vagy hallhat az ember, s miféle szóváltásoknak és taperolásnak lehet tanúja, ha táncra kerül a sor. Idétlen mozdulatoktól, duhaj dobbantásoktól buja nyomakodásig, sikamlós versikékig és obszcén dalokig sok minden előfordul ám tánc közben, a lányokat és nőket szégyentelen kezek markolásszák, szájak csókolgatják, karok ölelgetik, mintha kurvák lennének. Amit pedig a természet elrejtett, a tisztesség elleplezett, azt a pajzánság gyakran lecsupaszítja, miközben játék ürügyén suttyomban folynak a bűnös üzelmek.17 E tevékenység tehát egyáltalán nem a mennyekből származik, hanem a gonosz démonok Istenkísértő találmánya. Mikor ugyanis Izráel népe a pusztában borjút emelt magának bálványul, s néki áldozott, inni, lakomázni, majd mulatozni kezdett, s tiszteletére dalolva körtáncot lejtett.18 XIX. fejezet. A gladiátorviadalról Mindennek kapcsán nem feledkeztem ám meg arról sem, hogy még sok egyéb, a régi szerzők által említett fajtája is létezik a táncnak, amelyek részint napjainkra már kimentek a divatból, részint viszont még ma is használatosak. Ilyen például az a fegyveres tánc,19 amelyet a gladiátorharc, a vívóművészet20 és a harcművészet alkalmaz. Igencsak gyászos mesterség ez, amelynek során abban álla a szórakozás, hogy egy ártatlan embert meggyilkolnak, míg a legsúlyosabb szégyenek számít, ha a harcos kissé óvatosabbnak bizonyul, és csupán halálos sebet kap. Átkozott legyen minden olyan művészet, amelynek kegyetlensége csak ostobaságával ér föl: minden effajta tánctípust, minthogy csupa hívság és agyrém, inkább kerülni kell, nem pedig gyakorolni, hiszen nem egyébre oktatnak, mint annak bonyolult trükkjeire, hogy miként viselkedjünk, ha éppen elment az eszünk.
1 Forrás: Henricus Cornelius Agrippa: De incertitudine et vanitate scientiarum. Antwerpiae, Raphelengius, 1609. 85-89. (Cap. XVIII-XIX.). 2 Az eredetiben: „saltationum et chorearum”. Mindkettő táncot jelent, egyik latinul, a másik görögül. Itt jegyzem meg, hogy Tommaso Garzoni (1549-1589) híres Piazza universale-jának (első kiad: Venezia, 1585) táncról szóló részében – kiegészítve ugyan, de - szó szerint átvette Agrippa szövegét. 3 Sebastian Brant A Bolondok Hajója című művében szintén hasonló módon emlékezik meg a táncról: „Szerintem teljesen őrült, / Aki a táncnak megörült, / Ugrál, mint kerge birka, sorban: / Fáradt lábát vonszolja porban.” (Márton László fordítása). Vö. Brant, 2008. 154. 4 A táncmozdulatok zene nélküli értelmetlen, nevetséges voltának toposza számos alkalommal került felhasználásra a táncról folyó morális vita története során. Agrippa valószínűleg már itt is Petrarca De remediis utriusque fortunae (A kétféle szerencse gyógymódjairól) című munkájának táncról szóló fejezetéből kölcsönöz: „(I. 24. 6.) Képzeld el, hogy úgy nézed a táncot, hogy nem hallod a zenét, és úgy látod, ahogy ezek a buta nőszemélyek, és a még náluk is puhányabb férfiak a csendben mennek körbe-körbe, nevetnek, bohóckodnak – kérdem én, láttál ennél nagyobb furcsaságot, bolondságot? Így most a lant és a síp hangja irányítja ezt az össze-vissza mozgást, vagyis az egyik idétlen dolog a másikat.” (Lengyel Réka fordítása). 5 „(I. 24.10.) Sokakra hozott már szégyent ez a mulatság, tisztes asszonyságok gyakran a táncban veszítették el hosszú ideig őrzött becsületüket, a boldogtalan szűz lányka a lakodalma napján tanulta meg azt, amit jobb lett volna, ha soha nem tud meg.” (Lengyel Réka fordítása). 6 Innentől kezdődően, egészen az Ámor nevét említő részig, Agrippa Lukianosz: Beszélgetés a táncról című művének gondolatmenetét követi. Vö. Lukianosz, 1974. I. 740-746. (7-25.). 7 Itt két dologra is utal a szerző: Egyrészt arra, hogy a középkori, ún. miazmatikus járvány-elmélet szerint a járványok és a betegségek is a bolygómozgással és a csillagjárással kapcsolatosak – ezek tehát az említett mocskos és veszedelmes dolgok – másrészt pedig a szférák „zenéjére”, illetve az égitestek szabályszerű mozgására, „táncára”, amelyről Agrippa is ír De occulta philosophia című főművében. 8 A neveket Agrippa latin formájukban írja. Bakkhosz, más nevén Dionüszosz győzelmeit általában varázslatokkal, vagy megőrjített, táncoló és tomboló bakkhánsnői segítségével aratta. A szövegben Dionüszosz indusok elleni hadjáratáról van szó. A történetet több antik forrás megemlíti (Athénaiosz: Lakomázó bölcsek, Hyginus: Mesék, Lukiánosz: Beszélgetés a táncról, Dionüszosz, Ovidius: Átváltozások, Pauszaniasz: Görögország leírása, Philosztratosz: A tüanai Apollóniosz története, Pliniusz: A természetről, Seneca: Oedipus, Phaedra, Sztrabón: Geographika stb.). A téma legteljesebb feldolgozásának Nonnosz: Dionüsziaka című eposza tekinthető. 9 Rheia vagy Kübelé ősi földistennő, Uranosz és Gaia leánya, számos istenség, köztük Zeusz anyja. Az antik szerzők a krétai kurészeket és a fríg korübaszokat főként a csecsemő Zeusz körül járt hangos fegyvertáncuk kapcsán emlegetik, amely elnyomta a síró gyermek hangját, aki így szerencsésen megmenekült a vérszomjas apa, Kronosz haragja elől. 10 Orpheusz és Muszaiosz: mindketten mitikus görög költők és énekesek, a zene „feltalálói” voltak, akiknek alakjához misztériumvallások is kapcsolódtak. Muszaiosz a hagyomány szerint Orpheusz tanítványa volt. Muszaiosznak egyetlen Dionüszosz-himnusza maradt fönn, Orpheusz neve alatt pedig szintén néhány himnikus vers. 11 Saliusok: 24 tagú latin papi rend, a Ke. e. 5. századtól főként Mars kultuszához kapcsolódott a szerepük. Nevük ládzsaszerű bottal végzett rituális táncukra utal (salio latinul azt jelenti:’ugrom’). 12 Castor és Pollux vagy Kasztór és Polüdeikész – mitikus ikerpár, Dioszkúroszok néven is tisztelték őket az ókorban. 13 Szókratész és a tánc kapcsolatát, Lukianosz mellett, Xenophón (Lakoma, II.) és Athénaiosz (Lakomázó bölcsek, I. 37.) című műve emlegeti. 14 Sallustius (Kr.e. 86-34.) római hadvezér, történetíró. Sempronia római arisztokrata hölgy, az idősebb Brutus felesége, aki Sallustius szerint fontos szerepet játszott a Catilina-féle összeesküvésben: (25.) Volt egy az asszonyok között, Sempronia, aki már sokszor követett el férfias bátorságra valló tetteket. Származása, szépsége, férje, gyermekei révén szerencsésnek mondhatta magát; jártas volt a görög és a latin irodalomban; citerázni és táncolni ékesebben tudott, mint ahogyan tisztességes nőhöz illik, és a bujaság sok más kelepcéjét ismerte. Mindig minden kedvesebb volt neki a tisztességnél és a szeméremnél. Pénzét vagy hírét kímélte-e kevésbé, nem könnyű eldönteni. Olyan érzékiség lobogott benne, hogy gyakrabban kezdett ki ő a férfiakkal, mintazok vele. Sokszor megszegte adott szavát, esküvel letagadta adósságát, cinkos volt gyilkosságokban, fényűzése és elszegényedése a vesztébe kergette. Ám tehetsége nem mindennapi volt: verseket faragott, tréfákat eszelt ki, társaságban hol szerény, hol behízelgő, hol kacér volt. Egyszóval szellem és báj sugárzott belőle. (Kurcz Ágnes fordítása) Sallustius, 1978. 24. 15 Marcus Porcius Cato (Kr.e. 95-46) római államférfi.LuciusLiciniusMurenarómaipolitikuséshadvezéraKr.e.1.században, Cicero egykori iskolatársa. Miután Mithridatésztól vereséget szenvedett, perbe fogták, de Cicero kisegítette a bajból. 16 VI. (13) Cato L. Murenát táncosnak nevezi. E szitokszó, ha joggal hánytorgatják fel, szigorú vádlóra vall, ha pedig igaztalanul, gyalázkodó rágalmazóra. Ezért, minthogy ily nagy tekintélynek örvendsz, Marcus, nem illendő, hogy az utcáról vagy a ripacsok valamely civakodásából átvedd e szitokszót, sem pedig az, hogy a római nép consulát meggondolatlanul táncosnak nevezd, hanem meg kell vizsgálnod, hogy milyen egyéb bűnökkel megfertőzöttnek kell lennie annak, akinek ezt joggal hánytorgatják fel. Hiszen jóformán senki sem táncol józan állapotban, kivéve talán, ha bolond, sem egymagában, sem pedig mértékletes és tisztes társaságban. A korán kezdődő lakoma, a kies hely és számos érzéki öröm legszélsőségesebb kísérője a tánc. Elém rángatod azt, amely minden vétek közül a végső, és elhagyod azokat, amelyek mellőzésével e vétek elő sem kerülhet? Nem bizonygatod a szégyenteljes lakomákat, a szerelmi viszonyokat, a zajos dorbézolásokat, a kicsapongásokat és a pazarlást, s noha nem találsz rá azon dolgokra, amelyeket, ámbár vétkesek, gyönyörnek neveznek, abban az emberben véled felfedezni a fényűzés árnyékát, akiben magát a fényűzést nem találod? (Nótári Tamás fordítása) Cicero, 2004. 79. 17 Az ellenkező neműek táncával járó testi kontaktusok leírását Agrippa Juan Luis Vives: De institutione feminae christinae (A keresztény nő nevelése) című művéből kölcsönözhette (I. 12.): „Vagy lehet-e valami gyújtóbbhatású a szenvedélyekre, mint ha egy táncosnő fékevesztett mozdulatokkal közszemlére tartja, amit vagy a természet elrejtett, vagy a közerkölcs elfedett? Nem ide tartoznak-e a kacsingatás, a fejnek ide-oda vetése, a hajfürtök kibontása?” Vives, 1935. 292. (Péter János fordítása). Vives egyébként ebben a részben Ambrus egyik, a szüzesség erényét taglaló, írásából (De virginibus) idéz. 18 Móz. II.:32.6. 19 Saltatio armata. 20 Chironomia (Kheironomia): A görög kheir ’kéz’ és nomosz ’törvény’ szavakból álló kifejezés. Eredetileg a rétorika egyik ágazata: arra tanít, hogyan gesztikuláljunk beszéd közben. Itt azonban egyéb kézhasználat – vívás, ökölvívás, karate – művészete.
Irodalomjegyzék Brant 2008 Sebastian Brant: A Bolondok hajója. Zebegény, Borda, 2008. Cicero 2004 Cicero: Négy védőbeszéd. Szeged, Lectum, 2004. Lukianosz 1974 Lukianosz: Beszélgetés a táncról. In: Lukianosz összes művei. Budapest, Helikon, 1974. I. 736-764. (Bibliotheca Classica) Sallustius 1978 C. Sallustius Crispus összes művei. Budapest, Helikon, 1978. (Bibliotheca Classica) Vives 1935 Vives J. Lajos: Válogatott neveléstudományi művei. Kézdivásárhely, 1935.
(A szöveget latinból fordította: Magyar László András, a jegyzeteket Magyar László András, Tóvay Nagy Péter írta)
Libaniosz Ariszteidész ellen a táncosok védelmében
(64. oratio – részlet) 12. Először is, érdemes elcsodálkozni azon, hogy bár más művészetekben elfogadjuk az időt a kiválóság bizonyítékaként, nem ismerjük el, hogy az idő önmagában tökéletesebbé teszi a táncot. Azt, hogy a tánc a mindenséggel együtt született, és hogy épp olyan idős, mint az ég; vagy azt, hogy a bölcsek egykor táncnak nevezték a csillagok járását, mert olyan pályát követ, amely valamilyen harmónia és isteni törvény szerint halad,1 nos, mindezeket meghagyom azoknak, akik az égi dolgokat vizsgálják. De vajon ki ne tudná, aki akárhogy is hellénnek számít,2 hogy Hésziodosz azt mondja a Múzsákról, akik énekeket költenek a Helikón hegyén, hogy nem hanyagolják el a táncot? „Kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal / járják táncukat”3 – tehát, gondolom, tánccal dicsérik azt a forrást, amelyet méltónak találnak arra, hogy fürödjenek benne. 13. Másodszor, úgy tudom, hogy Dionüszosz kórusa nem másképp örvendezteti meg az istent, mint táncokkal, és a szatüroszoknak és pánoknak4 nem más a dolga, mint játszani a szürinxen5 és táncolni. És még ha meg sem említem a bakkhánsnőket, ti biztosan ideértitek őket is. Olyan erős egységben van egymással a szó és a tánc, hogy amint Pindarosz megírta valamely költeményét, Pán nyomban eltáncolta azt.6 Lehet tehát ugyanaz az ember a szavak mestere és a tánc művésze. 14. Ezért vajon eszébe jutott volna-e a Múzsáknak körbetáncolni a forrást, ha ez valami szégyenteljes dolog volna? Vagy vajon neki tetszőnek tartotta volna-e Dionüszosz a bakkhánsok táncoló társaságát, vagy akár elfogadta volna-e a tengeri táncot,7 ha bármi rosszat látott volna benne? És vajon nem a tánc mentette-e meg számunkra apja kezétől Zeuszt, aki csaknem ugyanarra a sorsra jutott, mint testvérei, ám a korübaszok tánca elrejtette őt Kronosz szeme elől?8 15. Homérosz pedig azt mondja, hogy Akhilleusz pajzsát táncosok alakja díszítette,9 és aztán amikor felsorolja az álmot, a szerelmet, az éneket és a táncot, akkor éppen ez utóbbit nevezi kitűnőnek,10 amelyet te most a szégyenteljes dolgok közé próbálsz besorolni. A phaiákokat pedig úgy írja le Homérosz, mint jó táncosokat és egyszersmind vendégszerető népet.11 És valóban, ha az istenfélőkre az jellemző, hogy barátságosan viselkednek az idegenekkel, az igazságosakra pedig az, hogy az istenek kedvét keresik, és ha nem lehetünk egyszerre igazságosak és romlott jelleműek, akkor a táncosok egyáltalán nem rossz jelleműek, hiszen lehetséges egyszerre igen erényesnek lenni és nem kerülni a táncot. 16. De ha nem bánod, hagyjuk a mítoszokat és a költőket, és térjünk át azokra az államokra, amelyek kiváló törvényeikről híresek. Nem vitás, hogy a krétaiak a lehető legjobb törvények alatt éltek,12 és a spártaiak is, akár az előbbiektől vették törvényeiket, akár Delphoiból, a püthói istentől,13 épp úgy, ahogyan a krétaiak – Minósz14 által – Zeusztól. És akár az istenek adták ennek is és annak is a törvényeiket, akár pedig a törvényeik kiválósága vonta magához az istenek mítoszait, mindkét esetben meg kell állapítanunk, hogy az ő törvényeik a legjobbak. 17. Ennélfogva a táncot nyilvánvalóan mindkét nép nagy becsben tartotta, és nemcsak annyira volt szabad a tánc az erre vágyóknak, amennyire nem tiltották, hanem a törvényeikből következően olyannyira kötelező volt, hogy a tánc mellőzése egyenértékű volt a csatasor elhagyásával. És ami a legfontosabb: Spártában minden más tevékenységet korcsoportokra osztva végeztek, ám a tánc minden korcsoport számára első volt a sorban, és így egybefogta az öregeket, az ifjakat és a középkorúakat is. 18. De Szókratész, akinek a tanúsága értékesebb, mint egész városoké, és aki legbölcsebb az emberek között az isten kinyilatkoztatása szerint,15 nos, ő is úgy vélte, hogy a tánc azon dolgok közé tartozik, amelyek illenek őhozzá, sőt, időnként nemcsak beszélt róla, de olykor nyilvánvalóan táncolt is. Miért higgyük hát el vakon és könnyelműen, hogy egy ősi gyakorlat, amely az ilyen előkelő emberek véleménye 19. „Mert a tánc,” mondja Ariszteidész, „ma más, mint ami rég volt, és nem maradt olyan, mint egykor.” Hogyan? Az istenek nevére, maradt bármi is olyan, mint egykor volt? Az épületek, a fegyverek, a hajók, a bronztárgyak, a festészet, a szónoklás, a költészet, a szobrászat, a hajózás mestersége? Nemde az első házak nem különböztek egy viskótól, és nem is házak voltak, bár annak nevezték őket. A pajzsot pedig nem lehetett egy kézzel megragadni és védő tartásba emelni.16 A tengeren eleinte nem hajóztak, de amikor már igen, akkor sem rögtön triérészekkel,17 és amikor már azzal, akkor is voltak hosszú hajóutakban tapasztalatlan tengerészek, így aztán a görögök nem merészkedtek messzebb Délosz szigeténél.18 20. És milyen volt kezdetben a khioszi Glaukosz19 művészete? És Zeuxiszé20 nem sokkal később? És mikor kezdtek az emberek aggódni, hogy a szobrok lába megmozdul és elfutnak? Ez a félelem Daidalosz21 keze munkája volt, amit aztán később Pheidiasz22 még inkább felülmúlt, mint Daidalosz az ő elődeit. Aztán úgy tudjuk, hogy egészen Arkhilokhoszig23 és az ő koráig a zene valami egyszerű és közönséges dolog volt, az idő múlásával azonban fejlődésnek indult. 21. No jó, és mit mondjunk szerinted a szónoklásról? Talán ugyanúgy bánik a szavakkal Antiphón24 és az a Menesztheusz25, aki Thészeuszt bevádolta?Vagy netán ugyanez az Antiphónés Démoszthenész?26 Ha viszont a régi a jobb, akkor Démoszthenész hitványabb szónok Antiphónnál, amaz pedig hitványabb Menesztheusznál. De a rhamnuszi27 aligha egyezett volna bele, hogy nem tekintik jobbnak, mint az előbbit, ahogy azt sem kérte volna, hogy többre tartsák ennyire előkelő és tiszta, a hitvány dolgok közé tartozik? az utóbbinál. Hiszen tudta, hogy sokkal kiválóbb az egyiknél, és nem csekély mértékben gyengébb a másiknál. 22. Mégis, azt mondtad valahol, hogy te magad előbbre vitted a szavak művészetét, mégpedig nem kicsiny és nem is jelentéktelen mértékben; és – az istenekre! – én nem is neheztelek rád ezért, sőt, nem is tartom hetvenkedésnek a dolgot. De azt igenis mondom, hogy egyáltalán nem helyes egyfelől azt bizonygatni, hogy a saját újításaink hasznára vannak a beszédeknek, és hogy az ember ne csodálja azt, ami korábban volt; másfelől azonban az alacsonyabb rendűség jeleként magyarázni a régi dolgok elmúlását, ha a táncot is jobbá tette ugyanez: az újítás.
1 Libaniosz itt nyilvánvalóan Lukianosz táncról írt dialógusából merít: „...Azok, akik a leghelytállóbb tanítást közlik a tánc eredetéről, azt mondják, hogy a világmindenség keletkezésekor született meg a tánc is […]. Mert a csillagok kartánca és a bolygóknak az állócsillagokhoz való viszonya és ritmikus kapcsolódásaik és mozgásuk harmonikus rendje ennek az elsőszülött táncnak a példaszerű megnyilvánulásai.” Lukianosz, 1974. I. 740. (7.), Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása. Megjegyzés: A zárójeles részben lévő számok az ókori szerzők esetében használatos eredethelyet, a nemzetközi tudományos irodalomban szokásos egységes – a szöveg melletti, a margón található - számozást jelölik. 2 A Kr. u. IV. században hellénnek, azaz görögnek lenni kevésbé születés, mint inkább tanultság kérdése volt. A szír származását büszkén hangoztató Libaniosz éppúgy a hellén műveltség letéteményesének tartotta magát, mint a szintén szíriai születésű Lukianosz már a II. században. 3 Hésziodosz, 1974. 7. (3.), Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása. Az idézet arról tanúskodik, hogy a Kr. e. VIII. századi Hésziodosz tankölteménye egy évezreddel megírása után is jól ismert volt művelt körökben. 4 A szatüroszok (szatírok) Dionüszosz eksztatikus szertartásainak résztvevői a görög mitológiában, akiket meztelenül és rendszerint félig ember, félig ló alakjában (fül, farok, láb) ábrázoltak. Az archaikus kortól kezdve ismert kecskelábú pásztoristen, Pán alakjának ábrázolásmódja fokozatosan megváltozott, és egy idő után egy nagy Pán helyett több kisebb Pán szerepel a ránk maradt képeken. Az itt említett pánok szerepe lényegében megegyezik a szatüroszokéval. 5 Pánsíp. A mítosz szerint Pán szerelmével üldözött egy Szürinx nevű nimfát, akit nővérei náddá változtattak, hogy megmentsék Pán elől. Pán hét (vagy kilenc) eltérő hosszúságú nádszálat vágott a nádasból, és így alkotta meg a máig népszerű pánsípot. Lásd: Ovidius, 1975. 31. (I. 705–712.). 6 Pindarosz és Pán szoros kapcsolatára számos szerző utal, a legközvetlenebbül azonban éppen e beszéd címzettje, Aelius Ariszteidész: „ugyanaz az az isten (ti. Pán) eltáncolta neki (ti. Pindarosznak) az egyik dalát.” (Dindorf, 1964. III. 191.) Az antik kommentár ezt teszi hozzá: „Azt beszélik, hogy amikor Pindarosz Thébaibanműveitalkotta,ezannyiramegtetszettPánnak, hogy táncolt neki.” (Dindorf, 1964. III. 564.) 7 Egy mítosz szerint, amikor az ifjú Dionüszosz Naxosz szigetére akart utazni,az őt szállító türrhén hajósok Ázsia felé indultak, hogy eladják őt rabszolgának. Dionüszosz azonban énekeltetni kezdte útitársait, és a dal gyönyörűsége úgy elkápráztatta a hajósokat, hogy táncra perdültek és a tengerbe vetették magukat. A Dionüszosz hajóját körülvevő, delfinné változtatott türrhén hajósokat ábrázoló jelenet számos vázaképről ismert,amítosz irodalmi feldolgozásaihoz. Lásd:Homéroszi himnusz Dionüszoszhoz. Homérosz, 1981. 90. (VI. 6–10); Apollodórosz, 1977. 83-84. (III.5.3); Ovidius, 1975. 89. (III.577–699.); Hyginus, 1960. (II.17.). 8 A mítoszok szerint Kronosz annyira féltette hatalmát az utódaitól, hogy sorban lenyelte minden gyermekét, ám a legkisebbet, Zeuszt nem találta, mert a phrügiai korübaszok vad és zajos táncot jártak a csecsemő körül, és elnyomták sírásának hangját. Zeusz felnőve kiszabadította testvéreit apja gyomrából, és élükre állva az istenek atyja lett. Más szerzők a krétai kurészek szerepét (is) említik, akiknek fegyvertánca elrejtette a gyermek Zeuszt apja elől. A fontosabb irodalmi források: Hésziodosz, 1974. 21. (468–484.); Euripidész, 1984. 842. (121–130.); Apollodórosz, 1977. 6. (I. 1. 7.); Lucretius, 1997. (II. 629–639.); Sztrabón, 1977. 494-506. (X. 3. 1–23.). 9 Homérosz, 1988. 353. (XVIII. 590–606.). 10 Homérosz, 1988. 258. (XIII. 636–637.). 11 Lásd az Odüsszeia 8. énekét. 12 A krétai törvények közmondásos hírnévnek örvendtek az ókorban, és nem véletlen, hogy Platón Törvények című dialógusa is Krétán játszódik. 13 Püthói (Püthiosz): Apollón mellékneve, amelyet a delphoi Püthón legyőzése után kapott. A delphoi Apollón-szentélynél négyévenként rendezett versenyjátékokat szintén püthói játékokként ismerték. 14 Minószt ugyanis Zeusz fiakénttartjaszámonamitikushagyomány. 15 Platón az alábbiakat adja Szókratész szájába: „[Gyermekkori barátom, Khairephón] egyszer Delphoiba is elment, és ilyen jóslatot mert kérni –, de amint kérlek, ne zajongjatok, férfiak–,aztkérdeztetehát,van-eember,akinálambölcsebb.A Püthia pedig azt a választ adta, hogy nálam senki sem bölcsebb.” Platón, 1993. 48. (5.), Devecseri Gábor fordítása. 16 A régészeti leletek is megerősítik, hogy a Homérosz által leírt bronzkori pajzsok némelyike olyan hatalmas és súlyos volt, hogy a harcos a testére szíjazta, mert kézzel nem lehetett tartani: „Izzad a férfiakatboritópajzsszíjaamellén”Homérosz,1988. 56. (II. 388.); Aiasz pajzsa torony nagyságú Homérosz, 1988. 144. (VII. 219.). 17 Triérész: Három evezősoros hajó, a görög hadihajók legfejlettebb típusa. Thuküdidészszerintelőszörakorinthosziaképítettek triérészeket, de az athéni flottaáltalválthíressé.Thuküdidész,2006.26-27.(I.13.). 18 Ahogyan az a későbbiekben kiderül, Libaniosz rendkívüli módon érdeklődött a tengerészet, különösképpen a tengeri hadviselés története iránt. (Ehhez lásd: Libaniosz: Önéletrajz I. oratio) 148.) A görög tengerészek valóban nem szívesen merészkedtek ki a nyílt tengerre, hanem inkább a part mentén hajóztak. A kalózok fenyegető jelenléte tovább növelte a hajózás veszélyeit. Az első komoly flottaépítéseésakalózokkalvalószembeszállásamitikuskrétaikirály,Minósznevéhezfűződik. Thuküdidész,2006.21.(I.4–5.). 19 Hérodotosz szerint a khioszi Glaukosz találta fel a vasolvasztást. Hérodotosz, 2004. 19. (I. 25.). 20 A Kr. e. V. század második felében élt festő. 21 Az ókori hagyomány Daidalosz, a legendás ezermester nevéhez kapcsolta a szobrok lábainak aprólékos kidolgozását és a mozgó szobrokat is, ahogy az a Kr. e. IV. század második felében élt mítoszracionalizáló Palaiphatosz művéből is kiderül: „Daidaloszról azt mondják, hogy olyan szobrokat készített, amelyek maguktól mozogtak. Szerintem azonban képtelenség, hogy egy szobor magától járjon. Az igazság valami ilyesmi. Az akkori kő- és bronzszobrászok a lábakat egymás mellett, mintegy összenőve, a kezeket a test mellett kinyújtva ábrázolták. Daidalosz volt az első, aki az egyik lábat lépés közben formázta meg. Bizony emiatt mondták az emberek: » Daidalosz olyannak készítette el ezt a szobrot, hogy jár, nem pedig áll. «” Ruzsa Kata fordítása. Németh, 2008. 21-22. (Palaiphatosz 21.) Ehhez hasonlóan magyarázza Daidalosz újítását a szicíliai Diodórosz, 1970. III. (IV. 76. 2–3.) is. 22 A Kr. e. V. század közepén élt Pheidiasz az egyik leghíresebb görög szobrász és építész, a klasszikus kori görög művészet vezéralakja. Legnevezetesebb szobrászati alkotásai között említendő Athéné Parthenosz szobra az athéni Parthenónban, illetve a Zeusz olümpiai templomában felállított gigantikus ülőszobor, amelyet az ókori világ hét csodája között tartottak számon. 23 Arkhilokhosz: a Kr. e. VII. század közepén élt paroszi születésű költő, aki számos új témával és versmértékkel gazdagította a korai görög lírát. 24 Antiphón (Kr. e. 480–411): athéni rétor, a legkorábbi a nevezetes tíz attikai szónok közül. 25 Libaniosz régi attikai legendákhoz nyúl vissza, amikor a legrégibb szónokot Menesztheusz alakjában állítja elénk. Menesztheusz volt Athén királya a trójai háború idején. Plutarkhosz szerint ő volt az első demagóg, aki izgató beszédével fellázította a tömeget Thészeuszellen,ésátvetteahatalmatAthénban.Plutarkhosz,2005.33-34.(Thészeusz32.) 26 Démoszthenész (Kr. e. 384–322): athéni politikus, a tíz attikai rétor egyike, az ókori világ egyik legnagyobb hatású szónoka. 27 Antiphón az attikai Rhamnusz démoszból származott. A démosz (község) alapján történő megnevezés Libaniosz korában már minden praktikus szempontot nélkülöző, jellegzetes szónoki manír.
Irodalomjegyzék Apollodórosz 1977 Apollodórosz: Mitológia. Budapest, Európa, 1977. (Az ókori irodalom kiskönyvtára) Dindorf 1964 Aristides. Szerk.: Wilhelm Dindorf. Leipzig, Reimer, 1829. (Reprint: Hildesheim, Olms, 1964.) Diodórosz 1970 Diodorus of Sicily: TheLibraryofHistory.III. Cambridge-London, Harvard, 1970. (TheLoebclassicallibrary) Euripidész 1984 Euripidész: Bakkhánsnők. In: Euripidész összes drámái. Budapest, Európa, 1984. Hérodotosz 2004 Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Budapest, Osiris, 2004. Hészidosz 1974 Hésziodosz: Istenek születése. In: Hésziodosz. Istenek születése, Munkák és napok. Budapest, Helikon, 1974. 7–37. (Az ókori irodalom kiskönyvtára) Homérosz 1981 Homéroszi himnuszok. Budapest, Európa, 1981. Homérosz 1988 Homérosz: Iliász. Budapest, Szépirodalmi, 1988. Hyginus 1960 Hyginus: Poetica Astronomica. In: TheMythsofHyginus.University of Kansas, 1960. Lucretius 1997 Lucretius: A természetről. Budapest, Kossuth, 1997. Lukianosz 1974 Lukianosz összes művei. I-II. Budapest, Helikon, 1974. Németh 2008 Földreszállt mítoszok. Palaiphatos és Hérakleitos mítoszmagyarázatai. Szerk. Németh György. Szeged: Lectum, 2008. Ovidius 1975 Ovidius: Átváltozások. Budapest, Helikon, 1975. Platón 1993 Platón: Szókratész védőbeszéde. Szentendre, Interpopulart, 1993. Plutarkhosz 2005 Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I-II. Budapest, Osiris, 2005. Sztrabón 1977 Strabón: Geógraphika. Budapest, Gondolat, 1977. Thuküdidész 2006 Thuküdidész:A peloponnészoszi háború. Budapest, Osiris, 2006.
(A jegyzeteket írta és a görög szöveget fordította: Bajnok Dániel)
I.36. [A szerző leírja, hogy Róma városa az egész világ esszenciája, mert magán viseli minden hatalmas és gyönyörű város lenyomatát. Megtalálható itt Alexandria, Antiokhia, sőt Athén pompája is.] Egész népek élnek ott együtt: kappadókiaiak, szkíták, pontosziak és sokan mások. Ezek tehát mind, a világ összes népe, mint mondják, Memphisznek nevezték el korunk legügyesebb táncosát, mert mozgásának eleganciája Memphiszre, a legősibb és legfenségesebb városra emlékeztette nézőit, amelyről Bakkhülidész így ír: „Vad vihar nem tépte Memphiszt, s nád borította a Nílust.” […] I.37. A tragikusnak nevezett tánc feltalálója az alexandriai Bathüllosz2 volt, akit Szeleukosz pantomim3-táncosnak nevez. Arisztonikosz azt állítja erről a Bathülloszról és Püladészról is, aki egy értekezést is írt a táncról, hogy ők hozták létre az itáliai táncot egyrészt a kómikus4 táncból, amelyet kordaxnak neveznek, másrészt a tragikus5 táncból, amelyet emmeleiának hívnak, harmadrészt pedig a szatírjátékok6 táncából, amelyet szikinnisznek mondanak (és erről a szatüroszokat szikinnisztészeknek nevezik), és amelynek egy Szikinnosz nevű barbár7 volt a feltalálója. Mások azt mondják, hogy Szikinnosz krétai volt. Püladész tánca dagályos volt, szenvedélyes és sokarcú, Bathülloszé viszont vidámabb hangvételű, nála ugyanis a táncot ének is kísérte. Szophoklész, aki amellett, hogy nagyon szép ifjúvolt,méggyermekkorában,Lamprosztanítványaként jártasságot szerzett a táncban és a zenében is. A szalamiszi tengeri ütközet8 után ezért ruhátlanul, olajjal kent testtel táncolta körül a győzelmi emlékművet a líra9 zenéjére. (Mások szerint ruhában.) Amikor betanította Thamürisz című színdarabját, sajátmaga játszotta kitharán,10 a Nauszikaá című darabjának előadásán pedig kitűnően labdázott. A bölcs Szókratész nagyon szerette a memphiszi táncot, és mivel sokszor azon kapták, hogy maga is táncol, Xenophón tanúsága szerint11 azt mondta ismerőseinek, hogy a tánc minden testrész számára jó edzés. A régiek ugyanis a táncolni kifejezést használták mindenfajta mozgásra. […] I.39. Aiszkhülosz azonban […] feltalált sokféle táncalakzatot is, és megtanította azokat a kar táncosainak. Khamaileón azt mondja róla, hogy először ő maga rendezte el a tánckarokat, és nem használt tánctanítókat, hanem ő alkotta meg a táncalakzatokat a kar számára, és az egész tragédia rendezését teljességgel magára vállalta. Színészként legalábbis tisztességgel helytállt a saját drámáiban. Arisztophanész magának Aiszkhülosznak adja a szájába az alábbiakat (és a komédiaszerzőknek hitelt adhatunk, ha a tragikusokról nyilatkoznak): „… Én magam írtam a karnak a táncfigurákat.” […] Teleszisz (vagy Telesztész), a tánctanító sokféle táncalakzatot alkotott. Tanította, hogy miként kell a kézmozdulatokkal is tökéletesen kifejezni az elmondottakat. Phillisz, egy déloszi zenész azt mondja a régi idők kithara-művészeiről, hogy az arcvonásaik alig rezdültek, a lábukat viszont annál élénkebben mozgatták, ahogyan a menetelő seregek és a táncoló kar is teszi. Arisztoklész pedig azt írja, hogy Telesztész, Aiszkhülosz táncosa olyan kiváló művész volt, hogy egymaga tökéletesen el tudta táncolni a Heten Théba ellen című darab cselekményét .Azt is beszélik, hogy a régi tragédiaköltőket, Theszpiszt, Kratinoszt és Phrünikhoszt táncos költőknek nevezték, mert nemcsak beleírták drámáik cselekményét a kar táncába, de saját írói tevékenységükön felül szívesen tanítottak bárkit, aki táncot akart tanulni. Aiszkhülosz részegen írta tragédiáit, legalábbis Khamaileón ezt állítja. Szophoklész mindenesetre gyakran a szemére vetette, hogy még ha jót is csinált, nem volt tudatában. I.40.-táncoló istenek A népi táncok az alábbiak: a spártai, a troizéni, az epizephürioi, a krétai, az ión és a mantineiai, amelyet a legjobbnak tart Arisztoxenosz a kezek mozgása miatt. Annyira nagyszerűnek és művészinek tartották a táncot, hogy Pindarosz magát Apollónt nevezi táncosnak. „Üdv, szépség ura, táncos isten, Tágtegezű Apollón.”12 Homérosz is, vagy valaki a leszármazottai közül, ezt írja az Apollónhoz szóló himnuszában: „...Apollón, lantot tartva kezében, bájjal játszva a húron, szépen lépegetett a magasba...”13
A korinthoszi Eumélosz vagy Arktinosz pedig odáig merészkedik, hogy magáról Zeuszról állítja, hogy táncolt: „táncba vegyült hát köztük az emberek, istenek apja.” Theophrasztosz pedig azt mondja, hogy egy aulosz-játékos,a Katané-beli Andrón volt az első,aki auloszának14 zenéjére mozdulatokat és ritmusokat alkotott a testnek (miatta hívták a régiek szicíliázásnak15 a táncot), a második pedig a thébai Kleolasz. Híres táncos volt Bolbosz (akit Kratinosz és Kalliasz említ), és a krétai Zénón, aki Ktésziasz szerint igen nagy becsben állt Artaxerxésznél. Nagy Sándor a Philoxenosznak küldött levelében megemlékezik még Theodóroszról és Khrüszipposzról. XIV.29. Arisztoxenosz azt mondja, hogy a pürrikhé nevű tánc Pürrikhoszról kapta a nevét, aki spártai születésű volt, ez a név ugyanis még ma is közkedvelt Spártában. A tánc harcias jellege bizonyítja, hogy a spártaiak találták fel. A spártaiak harcias népség, akiknek fiai még őrzik a régi katonaiindulókat, amelyeket enopliának is neveznek. Háborúban a spártaiak Türtaiosz16 költeményeit szavalják, és ütemesen mozogva menetelnek. […] A pürrikhé nem maradt fenn a többi hellén körében, és ahogy maga a tánc eltűnt, véget értek a hellének háborúságai is. Csak a spártaiaknál tartja magát a pürrikhé, amely a harcra való előkészületként szolgál: tanítják is Spártában minden fiúgyermeknek ötéves kortól fogva. A mi korunkban azonban már valamiféle dionüszoszi17 táncnak tűnik a pürrikhé, mert szelídebb, mint régi formájában. A táncosok ugyanis ma botot18 tartanak a kezükben dárda helyett, nádvesszőket hajítanak egymás felé, és fáklya van náluk; így táncolják el Dionüszosz és az indusok történetét,19 sőt, még Pentheuszét20 is. A pürrikhét a legszebb dallamokkal és egyenes ritmusokkal kell kísérni. XII.19. Annyira a fényűzés és luxus befolyása alá kerültek a szübarisziak, hogy hozzászoktatták lovaikat ahhoz, hogy lakomáikon auloszkíséretre táncoljanak. A velük háborúzó krotóniak megtudták ezt – ahogy Arisztotelész is előadja a róluk szóló Politeiában21 –, előadták a lovaknak a táncdalt, mert az auloszon játszó zenészek hadi felszerelésben együtt meneteltek a sereggel. Amikor a lovak meghallották az auloszjátékot, nemcsak hogy táncolni kezdtek, hanem lovasukkal a hátukon átálltak a krotóniakhoz.22 Hasonló történetre bukkant a kardiaiakról23 a lampszakoszi Kharón, és ezt írja Évkönyvek című munkájának második könyvében: A biszaltészek24 Kardia ellen vonultak, és győztek. A biszaltészek hadvezére Narisz volt, akit gyerekkorában eladtak rabszolgának Kardiába, és egy kardiai mester szolgálatában kitanulta a borbélymesterséget. A kardiaiaknak megjósolták, hogy a biszaltészek meg fogják őket támadni, a lakosok pedig sűrűn beszéltek e jóslatról, valahányszor betértek a borbélyüzletbe. Amikor Narisz hazaszökött Kardiából, rávette övéit a kardiaiak elleni háborúra, a biszaltészek pedig vezérükké választották őt. A kardiaiak azonban mind megtanították a lovaikat táncolni a lakomáikon az auloszok dalára. A lovak hátsó lábukra állva felágaskodtak, a mellső lábukkal pedig mintha taglejtéseket végeztek volna, úgy táncoltak a jól ismert aulosz-dallamra. Tudta ezt Narisz is, ezért szerzett Kardiából egy auloszos leányt. Miután a leány megérkezett a biszaltészekehez, sok aulosz-játékosukat megtanította a lovak táncdallamára, és velük együtt vonult Kardia ellen. Alighogy megkezdték a csatát, Narisz megparancsolta az auloszosoknak, hogy játsszák azt a dallamot, amelyet a kardiaiak lovai jól ismertek. Amikor pedig a lovak meghallották az auloszok dalát, hátsó lábaikon felágaskodtak, és táncba kezdtek. A lovasság volt a kardiai hadsereg erőssége, így aztán vereséget szenvedtek. XIII.86. [A szerző a kitioni Perszaiosztól idéz egy történetet, hogy illusztrálja: a borozós lakomákon olykor még azok a bölcsek is elveszítik az önuralmukat, akik egyébként nagyon ügyelnek a józan mértéktartásra, és így illetlenül és tisztességtelenül viselkednek.] Ez történt nemrég az arkadiai követekkel is, akik Antigonoszhoz érkeztek. Rendkívül kimérten és illedelmesen viselkedtek, legalábbis ők úgy gondolták: nem is néztek ránk, sőt, egymásra sem. De hamarosan elkezdődött az italozás, megváltozott a zene és beléptek ezek a thesszaliai táncos lányok, akik népük szokása szerint egy övtől eltekintve meztelenül táncoltak. A követek ekkor nem bírtak többé magukkal, hanem felpattantak a helyükről és kiáltozni kezdtek, mintha a legcsodásabb látványban lenne részük, és gratuláltak a királynak, amiért annak lehetősége van ilyesmiben lelni örömét, és igen sok más hasonlóan közönséges dolgot is cselekedtek.
1 Athénaiosz: Kr. u. II–III. században élt görög író. Fő műve, a 15 könyvből álló Lakomázó bölcsek (gör. Deipnoszophisztai) valóságos kincsesbányája a lakomázáshoz (és ezen keresztül a zenéhez, tánchoz, művészetekhez, játékokhoz, örömlányokhoz, stb.) kapcsolódó ókori történeteknek. Monumentális munkája több száz ókori szerzőtől vett idézetet tartalmaz. 2 Augustus császár idején (Kr. e. 30 – Kr. u. 14) élt rabszolga származású táncos, a pantomimosz egyik megújítója. 3 Pantomim (pantomimosz): az utánzáson (vö. mímelés) alapuló bohózatszerű előadói műfajból, a mimoszból alakult ki a Kr. e. IV. századra a görög pantomim műfaja. A pantomimszínész maszkot viselve, zenei kísérettel táncolta el a történetet. A pantomim műfaja a római korig jelentős változásokon ment keresztül. 4 Kómikus: a kómosz vidám mulatozással egybekötött phallikus ünnepség volt, amelyből (részben) az ókori komédia drámai műfaja megszületett. Az ókomédiában a kar (a tragédia karához hasonlóan) énekelve táncolt a színpadon. 5 Tragikus: a tragédia műfaja vitatott eredetű, a szó elemei (tragosz ‚kecske’ + ódé ‚dal’) és az ókori források alapján valószínű, hogy a tragédia műfaja a Dionüszosz tiszteletére énekelt himnuszokból alakult ki hosszú fejlődés során. 6 Szatírjáték: a mai burleszkhez hasonlítható ókori drámai műfaj, amelynek elemei a szatírokból álló kar, a borozás, a nyílt szexualitás és a mulatozás. A mitikus történetet elmesélő szatírjáték a drámai versenyek részese volt: általában egy tragikus trilógia előadása után, a komor hangulat enyhítésére játszották. 7 A barbár jelző itt minden negatív értékítélet nélkül áll, és annyit tesz: nem görög. 8 A görög-perzsa háborúban az Athén melletti Szalamisz szigeténél Kr. e. 480-ban lezajlott tengeri csata a görögök egyik legnagyobb győzelme volt. 9 Líra (lüra): fogólap nélküli ókori pengetős hangszer. 10 Kithara: többnyire hivatásos zenészek által használt hárfaszerű pengetős hangszer, általában hét húrja volt. 11 Xenophón: A lakoma II.16. 12 Pindarosz 148 B49 töredék. 13 Homérosz, 1981. 26. Devecseri Gábor fordítása. 14 Aulosz: a klarinétra emlékeztető ókori fúvós hangszer, gyakran (helytelenül) fuvolának fordítják. 15 Andrón szülővárosa, Katané (ma Catania) ugyanis Szicíliában van. 16 Türtaiosz: Kr. e. VII. századi görög költő, akitől számos harci dal maradt fenn. 17 Dionüszosz a bor és a mámor istene. 18 Thürszosz:fenyőtobozban végződő, borostyánnal és szőlőindával körülfont bot,amelyeket Dionüszosz ünnepein is használtak. 19 Dionüszosz indiai háborújának történetét számos antik forrás említi, a Kr. u. V. században azonban Nonnosz egy egész eposzt (Dionüsziaka) szentelt e mítosznak. 20 Pentheusz: mitikus thébai király, aki betiltotta Dionüszosz kultuszát, ezért az istenség megbüntette őt: kicsalta a hegyekbe, ahol a bor mámorában őrjöngő bakkhánsnők széttépték Pentheuszt. 21 Arisztotelész és tanítványai 158 görög polisz államberendezkedését (politeia) írták le. A gyűjteményből ma mindössze elszórt töredékeket ismerünk, egészében csak az athéniak államáról szóló értekezés maradt fenn. 22 A szübarisziakról szóló történetet Vit Olivér fordította. Arisztotelész, 1998. 583. 23 Kardia: Város a thrákiai Kherszonészosz (ma Gallipoli-) félszigeten. 24 Biszaltészek: thrákiai nép.
Irodalomjegyzék Arisztotelész 1998 Arisztotelész: Görög politeiák töredékei, 583. töredék. In: Államéletrajzok. Szerk.: Németh György. Budapest, Osiris, 1998. Homérosz 1981 Homéroszi himnuszok. Budapest, Európa, […]
(A jegyzeteket írta és a görög szöveget fordította: Bajnok Dániel)
TÁNCTUDOMÁNYI KÖZLEMÉNYEK 2009/2. A Magyar Táncművészeti Főiskola folyóirata I. évfolyam 2. szám
Pindaros, a tanc az orom kezdete kalokagathia muzikalis ember kithara iskola orkesztike kretai tanc Sparta Lukurgosz fegyvertanc Szokratesz, a legjobb harcos abbol lessz aki az isteneket tanccal tudja dicserni pyrrickhe Szophoklesz, Marathon, gyozelmi kartanc, i.e. 490 zervosz, tanc az alvilagi erok tiszteletere, (bal fele mozog) Karpathos
Lukianosz: '' A vilagmindenseg keletkezesekor szuletettmeg a tanc is, mint amaz osi Szerelem kiseo tunemenye, mert a csillagok kartanca es a bolygoknak az allocsillagokhoz valo viszonya, ritmikus kapcsolodasaik es mozgasuk harmonikus rendje ennek az elsoszulott tancnak a harmonikus megnyilvanulasai.''
Platon, a tanc isteni eredetu Olumposz Terpszikhore
Malacka Viszketes Pruszkoles Arpavetes a Vilag tuzbeboritasa Huslopas
aloni kortanc orkhesztra
embaterion, fegyvertanc, pajzstanc gymnopaidike, birkozotanc kariatida tanc kariatidak, kariszi lanyok kalathiszkosz, kosartanc geranos, darutanc Delosz szigeterol szatirtancok bacchanaliak Lukianosz, Beszelgetes a tancrol szinhaz i.e 537, az elso nyilvanos eloadas Athen foteren Nagy Dionuszia choros versenybirak a tragedia tanca a komedia tanca szatirtancok i.e. 148 a romaiak legyozik a gorogoket, a gorog tancok atvetele
C2820 c.1500 BC Olivova Fresco in Knossos palace ‐ dancers and spectators
C2821 c.1500 BC Olivova Fresco from Knossos palace ‐ performance and spectators
C3407 c.500 BC J. Neils, et al. Pelike with pyrrhic dancer and aulete attributed to Theseus Painter. (Pan Athenaic festival)
D 173 Unknown N.L. Pompeii: Villa dei Misteri, Dancing Satyr (Villa of the Mysteries)
D 601 1st C. BC N.L. Statue of grotesque dancing dwarf
D1364 5th C. BC National Geographic Tarquinia ‐ fresco in tomb ‐ dancing
D1599 end 1st C.BC Grant Bronze statuette of dancer from civita
D2647 Etruscan Postcards Tarquinia ‐ Tomb of Geocolien. Painting of a dancer.
D2648 Etruscan Postcards Tarquinia ‐ Tomb of the lionesses. Pianting of a pair of dancers.
E 84 c.2nd C. BC N.L. Celtic bronze statue of dancing woman, Gaul.
E 392 6th C. BC N.L. Halstatt culture women: 1)spinning, 2)weaving on upright loom, 3)playing the lyre; 4)dancing; 5)riding on horseback; pottery, Sopron, Hungary
F 3 Prehistoric Olivova Cliff painting in Southern Africa of dancing ‐ hunters' ceremony
Museum of Fine Arts, Budapest Dózsa György út 41, 1146 Budapest Pf. 463, H-1396 Budapest 62 Telephone: +36 1 469 7100 Fax: +36 1 469 7171 info@szepmuveszeti.hu
Dr. Nagy Péter adjunktus Elméleti Tanszék E-mail: nagy.peter@mtf.hu Fogadóóra: Csütörtök: 9.30-10.30 (Kazinczy utca) Tanulmányok: Bajza József Gimnázium (Hatvan), magyar-történelem szak (ELTE BTK), irodalomtudományi PhD (ELTE BTK)
Jelenleg az ELTE BTK Atelier, Magyar-francia Társadalomtudományi Központ Doktori Iskola hallgatója Nyelismeret: angol, latin Pályafutás: 2003-2007 Nádasi Ferenc Gimnázium, tanár 2007- MTF oktató Betöltött munkakörök az MTF-en: 2007- adjunktus Oktatott tantárgyak: Művelődéstörténet Kutatásmódszertan Kutatási tevékenység: kutatási terület: - régi magyar irodalom - a késő középkori, kora újkori Magyarország története
kutatási téma: - a táncról szóló morális vita története (Magyarország, Európa) - tánc és egyházi kultúra - tánc és udvari reprezentáció - haláltánc, táncőrület, flagellánsok Szakmai közéletben való részvétel: Tagság: Magyartanárok Egyesülete Kutató Tanárok Országos Szövetsége Magyar Történelmi Társulat Magyar Olvasástársaság Egyéb: (Tóvay Nagy Péter néven)
Szerkesztő / folyóirat szerkesztőségi tag: Sic itur ad Astra, 2004-2005., felelős
szerkesztő: Tánctudományi Közlemények 2008-)
A Sic itur ad Astra Zene- és tánctörténeti különszámának szerkesztője, Másat Ádámmal közösen. (Sic itur ad Astra, Zene- és tánctörténeti tanulmányok, 2004. 1-2.)
Szerkesztő / könyv (Cirkuszkutatás 2006-2007. Budapest, Jószöveg Kiadó, 2007.)
A tánchoz való viszonyulás, a táncos alakjának erkölcsi megítélése koronként változott. A téma fontosságát jól jelzi, hogy az első századok írásaiban, az egyházatyák műveiben gyakorta felbukkanó motívumként szerepelt. A görög és latin nyelven alkotó egyházatyák[2] mellett a szír egyházatyák művei,[3] az apokrifek[4] és a korai keresztény zsinatok végzései[5] is jócskán tartalmaznak táncolással kapcsolatos nézeteket s így a mentalitástörténeti kutatások fontos forrását képezik. A szövegek érdekes összehasonlítási alapot szolgáltatnak arra vonatkozóan is, hogy a különböző kultúrákban, különféle korszakokban hogyan vélekedtek az emberek a táncról. A következőkben a 2. és 4. század közötti időszakot tekintem át.
Az első négy évszázad latin nyelven alkotó keresztény szerzői, egyházatyái sorában elsőként Tertullianus (155-225) művei közölnek érdemleges információt a témával kapcsolatban.[6] Az egyházatya Ad nationes (A nemzetekhez) című művében Jupiter szerelmi ügyei, a gladiátor játékok mellett gúnyosan az istenek táncát is megemlítette. A szerző az antik történetekben szereplő istenek táncolásán, mulatozásán túl a pogány istenek (például Kybelé) előtti istentiszteleti formák, a táncos rituálék elítélésére gondolhatott. Tertullianus számára minden bizonnyal a tánc a pogány vallások kelléktárába tartozó tevékenység volt.[7]
A pogány vallással és a római állammal szemben a kereszténység igazságának felsőbbrendűségét védte az Apologeticum (Védőbeszéd) című művében, amelyben az idézett gondolat szinte ugyanabban a nyelvi megfogalmazásban tér vissza.[8] Sőt itt a tánc említése kapcsán felbukkan a színészet bírálata is, amelyben elnőiesedett férfiak alakítják az isteneket. Migne megjegyzése szerint[9] a színészeket gyakorta a bűnözőkkel azonosították és alacsony társadalmi csoportnak tartották, mert a rómaiak sokszor úgy büntettek meg bizonyos bűnözőket, hogy az elítélteknek az egyes istenek viszályait kellett színészi módon eljátszaniuk. Az ilyen bemutatók során a „színészeknek” a közönségre gyakorolt hatást fokozandó, az isteni viszályok forgatókönyvét követve, a színpadon egymást kellett lemészárolniuk, megvakítaniuk, megcsonkítaniuk.
Jóllehet Tertullianus élete végén montanista lett, majd később hivatalosan is eretnekké nyilvánították, ennek ellenére munkássága, a táncról alkotott véleménye vonatkozásában is a későbbi korokra nagy hatást gyakorolt.
Az ellenpápaként tevékenykedő Novatianus (megh. 258) egyik írásában (De spectaculis, A látványosságokról) a színházi látványosságok témájával kapcsolatban találhatunk táncolásra vonatkozó megjegyzéseket. Egy helyen az író a nyilvános mulatságok bibliai alapokon való megvédése ellen lép fel, ám Dávid táncának szakrális voltát hangsúlyozván, az elsők között helyezi a táncot pozitív kontextusba.[10] A továbbiakban az ellenfelek nézeteit ismerteti, amely álláspont szerint a tánc, a kocsiverseny nem lehet tiltott tevékenység a keresztények számára, hiszen Illés próféta Izrael kocsihajtójaként versenyzett, Dávid pedig maga is táncolt a frigyláda előtt, sőt körtáncról is több helyen olvashatunk a Szentírásban. Mindezeken túlmenően: a táncra vonatkozóan a Biblia szövege sem tartalmaz direkt, közvetlen tiltó rendelkezést. Novatianus azonban elveti ezt a logikát, és érvelésében arra helyezi a hangsúlyt, hogy a táncolást, a kocsiversenyzést nem azért szerepelteti a Biblia, hogy ezen cselekedetek követésére buzdítson, hanem éppen ellenkezőleg: ezekkel az érdekfeszítő témákkal a keresztény tanítások iránti érdeklődést akarja felkelteni.
Később Novatianus részletesen is bemutatja argumentumait; arra hívja fel a figyelmet, hogy az elítélendő, világi tánc mellett a táncnak létezik egy magasztosabb formája is. Érvelésében arra helyezi a hangsúlyt, hogy a Bibliában szereplő táncok helyesek, elfogadhatóak, mert a szent tánc hagyományát követik, és ezek élesen elkülönülnek a bujaságot megtestesítő világi tánctól. Dávid a szent tánc hagyományát követve Isten jelenlétében táncolt s ez helyes cselekedetnek minősül. Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy ez a tény nem jogosítja fel a keresztényeket arra, hogy színházi előadásokat látogassanak és a világi táncosok művészetében gyönyörködjenek vagy maguk is táncra perdüljenek. Dávid szent táncot művelt, Isten dicsőségére tette. A világi táncnak még a technikája is teljesen eltérő: a táncosok, a kéjes görögök táncát művelve, a végtagjaikat buja mozdulatokkal csavargatják.[11] Novatianus ezen műve, több más hasonló írásához hasonlatosan, Cyprianus neve alatt maradt az utókorra.[12]
A 3. század második felében számos, a vértanú karthágói püspök, Cyprianus neve alatt fennmaradt írás keletkezett (ún. Pseudo-Cyprianus iratok). Ezek közül az egyik Keresztelő Szent János lefejezését taglalja. A korábbi hagyományhoz hasonlóan itt is negatív kontextusban szerepel a tánc, hiszen Heródiás lányának, Saloménak a tánca a szent halálát okozta.[13] Jóllehet Cyprianus és Pseudo-Cyprianus műveiben nem találhatunk jelentős számú táncolás-ellenes passzust, az utókor szemében mégis a táncellenes tradíció egyik fő letéteményesévé vált. Ennek a folyamatnak a részleteit még homály fedi, és a téma további vizsgálatot igényel, annyi azonban már most megállapítható, hogy ennek a képnek a megformálásában az egyik fontos szereplő Szent Ágoston volt.[14]
A „minden keresztény tanítójának” névrokona volt a galliai származású Cyprianus költő (5. sz.), akinek a neve alatt szokás jegyezni a Cena Cypriani elnevezésű szöveget. Ebben a művében a szerző a kánai menyegző ürügyén számos bibliai alakot szerepeltet, akik természetesen mind a rájuk jellemző tevékenységet végzik: Márta szolgál, Dávid citerázik, Judit kórust vezet. A szöveg Heródiás nevével kapcsolatban említi meg a táncot.[15]
A Diocletianus uralma alatt tevékenykedő Arnobius maior (297-303), Lactantius tanítómestere Hét könyv a pogányok ellen (Disputationum adversus gentes libri septem) címet viselő művében több helyen is megemlékezett a táncról.[16] A második könyv egyik szakaszában azt a kérdést boncolgatja, hogy mi célból teremtette az Isten az embert, milyen célt kell beteljesítenie az embernek. Több szakaszon át a költői kérdés eszközét alkalmazva (mit használ a világnak?) azon cselekedetekre igyekezett rámutatni, amelyek helytelenek egy keresztény ember számára. Végezetül, a királyok, a hadvezérek hiábavalóságának érzékeltetése után a felsorolásban a kötéltáncosok, zsonglőrök, valamint a költők, az írók, a színészek, a zenészek mellett a táncosokat is a világi cselekedetek kategóriájában helyezi el.[17]
Egy következő részben ugyanezzel a módszerrel él a szerző: kérdés formájában sorolja fel a helytelen tetteket, viselkedési formákat. Az útonállás, betörés, rablás, a lakmározás, a mértéktelen étkezés elítélése után a táncolást, valamint a táncosok csipőrázását és kurjongatását keresztényekhez nem méltó cselekedetként bélyegzi meg. Érdekes, hogy Arnobius külön kiemelte a táncolók lábának dobogását. Szintén lényeges momentum, hogy a szerző a tánc és a bujaság szoros kapcsolatát emelte ki.[18] Ezzel a korszak egyik jellegzetességét ragadta meg, hiszen a kor egyházfőinek szemében a test nyilvános mutogatása a bujaság egyik formája volt.
A negyedik könyvben Arnobius a szent játékokon és versenyeken szereplő táncosokról írt. Az író a táncot főként Venus és Kybelé anyaistennő (Cybele, Magna Mater) alakjához kapcsolta és a kéjjel, a bujasággal hozta összefüggésbe.[19] Erre az azonosításra az is feljogosíthatta a szerzőt, hogy a tánc mint pogány rituálé Kybelé anyaistennő kultuszának szintén szerves részét képezte.[20]
Egy másik szakaszban Arnobius a táncot a pogányság vad életörömével azonosítja, amelytől a komorabb keresztény mentalitás egy magasabb értéket képvisel.[21]
A hetedik könyvben szerepel egy parasztról (rusticus) szóló történet, amelyben a pogány vallás rituáléjában szereplő tánc kap szerepet, és a pogány istenek hitványságát hivatott érzékeltetni.[22]
A könyv következő szakaszában egy oltár előtti táncosról olvashatunk. Ebben az esetben is a tánc és a pogányság együttes szerepeltetéséről van szó. Arnobius arra hívja fel a figyelmet, hogy Jupiter maga sem marad mentes a szenvedélytől, amikor előtte táncot mutatnak be az általa különféle alakokban elrabolt szeretői: Europa (bika), Leda (hattyú), Ganymedes (sas), vagy Danae (aranyvessző). Sőt a pogány istenek maguk is táncolnak és obszcén dalokat énekelnek. A szerző elítélőlen nyilatkozik meg arról is, pogányoknál nincs istenfélelem, hiszen gyakran közemberek is számon kérnek dolgokat az isteneken.[23]
Constantinus fiának nevelője, Lactantius (240-320) főművében, a Divinae Institutiones (A teológia alapjai) lapjain többször megjeleníti a tánc témáját. A mű elején az illetlen ruhákban grimaszoló táncosokat ítéli el. A szöveg a bujaság és a tánc kapcsolatát jeleníti meg.[24]
A második könyvben Jupiter és Tiberius Atinius plebejus története kapcsán (Arnobiushoz hasonlóan) kerül szóba a tánc. Az egység (könyv) elején egy Jupiterről szóló történeten keresztül bizonyítja a pogány vallás gyalázatosságát. Ezután szerkeszti be Lactantius a tulajdonképpeni történetet, amely a Jupiter tiszteletére megrendezett cirkuszi játékok alkalmával játszódik, amikor a játékok végeztével hatalmas járvány ütött ki a vidéken, mert Jupiter nem volt elégedett az ünnepséggel, áldozattal. Elégedetlenségének oka – amelyet egy egyszerű paraszt, Tiberius Attinius álmán keresztül üzent meg –, hogy az áldozatot bemutató táncos tánca közben egy úr, Antonius Maximus a közelben, a cirkusz porondján vonszolta át egyik súlyos bűnt elkövető, furcára (vállon viselt levél alakú fadarab, amelyre az elítélt kezeit kötözték) kötözött rabszolgáját a vesztőhelyre, ahol halálra korbácsolták. Ezért új, kiengesztelő ünnepi játékokat kell tartani. A plebejus azonban nem vette komolyan az álmát, és nem értesítette erről a konzulokat. Nemsokára a plebejus fia váratlanul elhalálozott, ő maga pedig súlyosan megbetegedett. Ekkor ismét megjelent az álmában Jupiter, és azt kérdezte tőle, hogy elég volt-e a rámért büntetés ... A plebejus megértette a hibáját, betegen a konzulokhoz vánszorgott, és elmondta az álmát az új ünnepi játékok megrendezésének szükségességéről. Ezt követőn rövidesen meggyógyult.[25] Lactantius főműve tartalmát kivonatolta és egy másik műben összegezte, amely az Epitome címet viseli. A színpadról, a színházról elmélkedve szól a színészek erkölcstelen gesztusairól, amelyekkel a szemérmetlen nők mozdulatait utánozzák, kéjt tanítanak, s ennek legfőbb kifejezőeszköze a tánc. A tánc, a színdarabok egyaránt az erkölcstelenség forrásai.[26]
A reneszánsz utókortól „keresztény Cicero” címmel kitüntetett szerző a Donatusnak címzett De mortibus persecutorum (A keresztényüldözők halála) szenvedélyes hangvételű művében Diocletianus és Galerius párbeszédében Severus jellemzésénél bukkan fel a táncoló, mulatozó, az éjt a nappallal felcserélő részeg alakja.[27]
A harmadik századi egyházatyák közül Commodianus (3. sz.), az első latinul verselő keresztény költő nyolcvan költeményt tartalmazó Instructiones adversus gentium deos (Tanítások a pogányok istenei ellen) című művében említette meg a táncot, amelyet a pogány rítusok részeként jelenített meg.[28] Leírásában a Mercuriusszal foglalkozó részben élesen bírálja a pogány isteneket, és gúnyosan festett isteneknek nevezi őket, s elítéli a táncoló híveket is, akik a szárnyas isten által a földre hullatott pénz miatti örömükben perdülnek táncra.[29] Egy másik helyen a keresztény nők helyes életvitelét taglalván a szerző az ördög pompájának bélyegezte a világias öltözködést, a hajfestést, a fülbevaló és az ékszer viselését. A táncot és az éneklést szintén ördögi dolognak tartotta.[30]
A 4. század egyik legnagyobb hatású egyházi írója Ambrosius (340-397) volt, aki számos művében tárgyalta a tánc témáját is. Nővérének, Marcellinának ajánlott, a szüzesség erényéről szóló írásában (De virginibus) szerepeltette a táncot, amelyet abból az alkalomból írt, hogy testvére ekkor vette át a fátylat Liberius pápától. Az egyházatya tiltólag szólt a táncos fesztiválokról, majd a tánc okát az őrületben és a részegségben jelölte meg. Az egyházatya egy antik mondást is idézett, miszerint „Senki nem táncol, ha józan, kivéve ha nem őrült.”[31] Krisztus előfutárának, Keresztelő Szent Jánosnak a példáját hozta fel, akit egy táncos kedvéért fejeztek le és véleménye szerint a tánc vonzereje több kárt okozott mint a szentségtörő düh őrülete. A lakodalomban való táncolást szintén elítélte, ez a tétel egyébként több zsinati (trullo-i és a laodíceai) határozatban is szerepelt és az utókornak is hálás témát adott. Sőt általánosságban maguk a lakomák is kedvezőtlen megítélés alá estek, hiszen a korszakban az ilyen jellegű összejövetelek légköréhez az általában mindig jelen lévő tánckar is hozzá tartozott.[32] Egy másik helyütt szintén Keresztelő Jánossal kapcsolatban, többször is megemlíti a táncot, majd végül arról ír, hogy csak a házasságtörő nő táncol, de aki szemérmes és szerény, az kerüli a táncot.[33] Ambrus szerint a tánc erkölcstelenségének egyik forrása a szemek forgatása.[34]
Cicero hasonló nevű munkájának szerkezetét követő, a keresztény etika alapelveit ismertető De officiis ministrorum (A kötelességekről) című művében Ambrus szintén megtiltotta a táncolást a keresztények számára. Az egyik fejezetben Keresztelő Szent János példáján ítélte el a táncolást.[35] A mértékletesség kapcsán elmélkedik Dávid táncáról, amelyet a keresztényi erkölccsel teljes mértékben összhangban lévőnek tart.[36]
A bűnbánatról szóló két könyvében az egyik helyen egy táncra vonatkozó evangéliumi passzust idéz, amelyet a zsidók vallástalanságával hoz kapcsolatba, miszerint nem hallgattak Isten szavára.[37] Ezt a passzust részletesen interpretálja is, és a táncolás két fajtáját különíti el (42-44. pont), amelyet érdemes hosszabban is idézni, mert Cyprianus és Ágoston mellett a tánc vonatkozásában Ambrus a legtöbbször citált, a legnagyobb tekintélynek örvendő szerző. Az egyik evangéluimi részt magyarázva (Énekeltünk nektek és nem táncoltatok, siránkoztunk és nem zokogtatok, Lc 7,32) Dávid táncára is utalva a következőket írja: „S ezért óvakodni kell, nehogy a közönséges beszéd értelmezése által becsapva, azt higgye valaki, hogy színészek rángatózó táncát vagy színpadi esztelenkedését parancsolja itt az Úr; ezek felnőtt korban már hibás dolgok lennének. Azt a fajta ugrándozást parancsolta, mellyel Dávid táncolt az úr frigyládája előtt (II Sm 6,12-23). Teljesen illendő ugyanis mindaz, ami a vallással kapcsolatos, hogy semmi olyat ne szégyelljünk, ami kifejezi a Krisztus iránti vallásos tiszteletet. Tehát nem a szórakozás velejárójáról vagy a szemérmetlen táncról van itt szó, hanem arról, hogy az ember testileg is serényen mozduljon, s ne hagyja a lábait lustán zsibbadozni a földön. Fürgén ugrott lelkileg Pál, amikor értünk előrelendült, és a mögötte lévőket elfelejtve, nekifeszült az előtte lévőknek Krisztus jutalmáért (vö. Phil 3,13-14). Téged is, amikor a keresztségre jössz, arra intenek, hogy kezedet fölemeld, lábaid, melyekkel örök dolgok magaslatai felé lépsz, fürgék legyenek. Ez az ugrás az, amely a hit társa, a kegyelem velejárója. Ez tehát a misztériuma annak, hogy ´énekeltünk nektek.´ Az új szövetség éneke ez. S ´nem táncoltatok´, azaz nem emelkedtetek fel a lelki kegyelemhez. ´Siránkoztunk és nem zokogtatok´, azaz nem tartottatok bűnbánatot. S azért lett elhagyatott a zsidó nép, mert nem tartott bűnbánatot, visszautasította a kegyelmet; a jánosi bűnbánatot, krisztusi kegyelmet; ezt mintegy az Úr ajándékozza, amazt mintegy a szolga hirdeti meg. Mindkettőt tehát az Egyház őrzi; azt is, hogy a kegyelmet elnyerje, azt is, hogy ne vesse el a bűnbánatot. A kegyelem ugyanis a bőkezű ajándékozó adománya, a bűnbánat a bűnös orvossága.” [38] Ezekből a passzusokból egyértelműen kiolvasható, hogy Ambrus is a tánc két fajtáját különítette el. Egy szakrális jellemzőkkel bíró táncot (Dávid, Pál valamint a megkeresztelkedők tánca), amelyet a kegy és a hit jellemez. A bibliai helyet magyarázva pedig külön hangsúlyozza, hogy a „nem táncoltatok” rész jelentése: nem emeltétek fel a lelkeiteket a kegyhez. A tánc másik típusa a világi tánc, az ´ugrándozás´ volt, amelyet a bujaság, az őrület, a fényűzés és a gonosz a kísérője.
Az egyházatya az Illésről szóló művében a részegséggel hozza összefüggésbe a táncolást.[39]
Ambrus a hozzá legközelebb álló evangélium, a társadalmi kérdéseket gyakran tárgyaló Lukács-evangélium magyarázatában a táncnak szintén két kategóriáját különböztette meg. A szakrális tánc példájaként olyan bibliai alakokat említ, mint Dávid, Mózes, Ézsaiás, Habakuk. Az általa tiszteletre méltó táncnak (honesta saltatio) nevezett tevékenység jellemzőit a következőkben jelölte meg: az isteni szeretettel eltelt lélek örömének a kifejezése, a Krisztussal tartott lelki menyegzőre szóló elhívás. A világi táncot itt az egyházatya csúf táncnak nevezi, s a bujasággal, a színészettel, a mulatozással azonosítja.[40]
Ambrus a Dávid prófétáról szóló apológiájában a szent király frigyláda körül bemutatott táncát taglalja. A szerző elmagyarázza, hogy a Dávid táncát megpillantó Mikálnak, Saul leányának elítélő, rosszalló megjegyzései nem vonják kétségbe Dávid táncának szakrális voltát, hitelességét, hiszen maga Dávid felel meg neki és védi meg táncának transzcendens jelllegét, amennyiben tánca bemutatásának egyetlen oka az Úr előtti hódolat. Mikál azt is a szemére vetette a királynak, hogy táncát alacsony társadalmi helyzetű szolgák előtt járta el. Az Úr azonban megbüntette Mikált, hiszen soha nem születhetett gyermeke.[41] Dávid 118. zsoltárjához írott gazdag kommentárjában és egy másik művében is igazolja Ambrus Dávid táncának helyességét.[42] Mikál szemrehányására: ´Miért táncolsz mezítelen a szolgálólányok előtt, miként egy közönséges táncos?´ Dávid ezt feleli: ´Az Úr előtt meztelenítem le magam.´
Ambrus kilencvenegy levele közül a 58. episztolájában ír a táncról.[43] Ebben az írásában bibliai helyeket idézett, majd Dávid táncát, Illés mezítelenségét helyeselve, úgy interpretálja a szöveget, hogy a tánc, a mezítelenség nem hétkönapi jelentésben szerepel a szövegben, hanem a szavaknak titokzatos tartalma van.[44] Leszögezi azt is, hogy Dávid nem volt őrült, amikor a Frigyláda előtt táncolt, miként Ézsaiás sem volt őrült, amikor mezítelenül a nép közé ment. Dávid tánca a bölcs ember dicsőséges tánca volt, amellyel Dávid Krisztus székéig jut fel a szellemi, szent tánc lendületével. A tánc tehát a magasztos vallásos érzések kifejezőeszköze.
Az idézeteket megvizsgálva és rendszerezve, a másodiktól a negyedig századig terjedő időszakban több mentalitástörténeti tendencia kibonatkozását vélem felfedezni.[45] Az adatokból világosan kiolvasható, hogy a korszak keresztény gondolkodói alapvetően negatív jelenségként írták le a táncot. Véleményük alátámasztásaként több okot szerepeltettek, amelyek közül a pogány vallásosságban betöltött fontos szerepe, a bujaságra ösztökéltő mivolta és a bibliai szövegekben betöltött negatív volta (Salome tánca) a legjelentősebb. Az érvelésben egyéb elemek is szerepet kaptak: a táncnak a részegséggel és az őrülettel való szoros kapcsolata; a tánc valójában az ördög találmánya; a tánc és a lakodalom, a tánc és a színészet összefüggései, valamint a tánc mint a zsidók vallástalanságának jelképe. Lényegesen kevesebbszer fordul elő a szövegekben a tánc pozitív kontextusban. A szerzők a tánc eme aspektusára kizárólag két bibliai történettel (Dávid frigyláda előtti tánca; piacon ülő gyerekek példázata, Mt 11,17; Lc 7,32) kapcsolatban utalnak. A tánchoz való viszonyulás történetében fontos állomás volt Szent Ambrusnak a kétfajta táncról szóló elmélete.[46]
TÁBLÁZAT
Kontextus
Citátumok
Gyakoriság
A tánc megítélése
Heródiás lányának tánca (Salome)
Tertullianus: Scorpiace / Pseudo-Cyprianus: De revelatione / Cyprianus: Coena / Ambrosius: De virginibus (3. könyv. 5. fejezet) / Ambrosius: De virginibus (3. könyv. 6. fejezet) / Ambrosius: De officiis ministrorum (3. könyv, 12. fejezet)
6
negatív
Dávid tánca
Cyprianus (Novatianus): De spectaculis / Ambrosius: De officiis ministrorum (1. könyv, 43. fejezet) / Ambrosius: De poenitentia (2. könyv, 6. fejezet) / Ambrosius: Expositio Evangelii secundum Lucam (6. könyv) / Ambrosius: De interpellatione Job et David / Ambrosius: Apologia Prophetae David / Ambrosius: Expositio in psalmum David CXVIII. / Ambrosius: Ennarationes in XII psalmos Davidicos / Ambrosius: 58. levél
10
pozitív
Kétfajta tánc-elmélete
Cyprianus (Novatianus): De spectaculis / Ambrosius: De poenitentia (2. könyv, 6. fejezet) / Ambrosius: Expositio Evangelii secundum Lucam
3
negatív, pozitív
Sípoltunk néktek, és nem tánczoltatok” (Mt 11:17; Lk 7:32)
Ambrosius: De poenitentia (2. könyv, 6. fejezet) / Ambrosius: Expositio Evangelii secundum Lucam
2
negatív
A tánc pogány vallásra jellemző
Tertullianus: Ad nationes (1. könyv. 10 fejezet) / Tertullianus: Apologeticum (15. fejezet) / Commodianus: Instructiones (2., 9. fejezet) / Arnobius maior: Disputationes adversus gentes (4. könyv, 31., 35. fejezet; 6. könyv, 26. fejezet; 7. könyv, 33., 43. fejezet) / Lactantius: Divinae Institutiones (2. könyv 8. fejezet)
9
negatív
Részegség
Lactantius: De mortibus persecutorum (18. fejezet) / Ambrosius: De virginibus (3. könyv, 5. fejezet) / Ambrosius: De Elia et jejunio (18. fejezet)
The Motif of Dance According to Some Authors of the Early Latin Religious Literature
(Based on the Writings of Tertullianus, Novatianus, Cyprianus, Minucius Felix, Commodianus, Arnobius, Lactantius, Ambrosius)
This essay examines the Latin Doctors of the Church´s conception of the theme of dance between the 2nd and 4th centuries. In the documents concerning the moral judgement of dance, central concepts of moral life in European history can be grasped.
In the Christian tradition the disapproval is frequent, and this might be caused by the role of dance in paganism, its strong connection with the sin of lust, and its negative role in most occurrences in the Bible (e.g. Salome). Its connection with drunkenness, craziness or dramatics is often mentioned; moreover, it is regarded as the invention of the devil, and is sometimes made to symbolize the irreligiousness of the Jews.
The Biblical base of its positive judgement is the dance of David around the Ark of the Covenant. The first time these opposing opinions appear together can be found in Ambrosius´ writings.
* Köszönettel tartozom Bárczi Ildikó docensnek (ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék), aki mindvégig figyelemmel kísérte és segítette a munkámat.
[1] A III. Ifjúsági Konferencián elhangzott előadás anyaga megjelent: Tóvay Nagy Péter, ´Szabad hát a Táncz?´ A tánc motívuma a 16-17. századi magyar és latin nyelvű egyházi irodalomban = Sic itur ad astra, 2004, 1-2, 169-260. Ez a dolgozat a tánc kultúrtörténetének egy korábbi fejezetét foglalja össze, mely azonban nagy hatással volt a tánc későbbi keresztény megítélésére.
[2] A görög egyházatyák közül a táncra vonatkozó nézetekkel pl. Alexandriai Szent Kelemen (140-215), Aranyszájú Szent János (344-407), Ignatiosz (50-117), Origenész (185-254) műveiben találkoztam.
[3] Pl. Afrahát (4. sz.), Efrém (306-373) írásaiban.
[5] Táncra vonatkozó rendelkezéseket a következő zsinatok rendelkezései között találtam: laodiceai zsinat (343-381), trulloi zsinat (698). A 2-5. lábjegyzetre vonatkozóan lásd: Nicene and Post-Nicene Fathers, Michigan, 1886, ill. a www.ccel.org honlapot.
[6] A táncolás tevékenységének megnevezésére a szerzők általában három latin szót használnak: chorea, saltatio, tripudium.
[7] Tertullianus, Ad nationes, lib. 1, cap. 10: „Luget Sol filium fulmine extinctum laetantibus vobis, Cybela pastorem suspirat fastidiosum non erubescentibus vobis, et sustinetis Jovis elogia modulari. Plane religiosiores estis in gladiatorum cavea, ubi super sanguinem humanum, super inquinamenta poenarum, proinde saltant dei vestri.” (PL 1, 576B) „Gyászolja a nap (ti. Héliosz) villámtól agyonsújtott fiát (ti. Phaethónt) és ti eközben örvendeztek. Kübelé gyalázatos módon a pásztor után epedezik és ti semmi szégyent nem éreztek és folyamatosan Jupiter rigmusait skandáljátok. Még fanatikusabbak vagytok a gladiátorviadalokon, ahol az emberi vér és a bűnök szennye fölött éppúgy táncolnak a ti isteneitek is.” (A szemelvények Bácskai Katalin fordításai, ahol más nincs feltüntetve.) Hasonló rész ugyanebben a műben: lib. 1. cap. 18 (PL 1, 584).
[8] Tertullianus, Apologeticum, cap. 15: „Quid, quod imago dei vestri ignominiosum caput et famosum vestit? quod corpus impurum et ad istam artem effeminatione productum Minervam aliquam vel Herculem repraesentat? Nonne violatur majestas et divinitas constupratur plaudentibus vobis? Plane religiosiores estis in cavea, ubi super sanguinem humanum, super inquinamenta poenarum proinde saltant dii vestri, argumenta et historias noxiis ministrantes, nisi quod et ipsos deos vestros saepe noxii induunt?” (PL 1, 361A) „Mit szóljak ahhoz, hogy a ti istenetek képmása egy szörnyű és gyalázatos fejet fed be? Mit szóljak akkor, ha a tisztátalan test elnőiesítve a színpadon föllépve Minervát vagy Herkulest jeleníti meg? Hát nem szenved sérelmet a felsőbb tekintély és nem szennyezi be gyalázat az isteni főséget, miközben ti tapsoltok? Még fanatikusabbak vagytok a gladiátorviadalokon, ahol az emberi vér és a bűnök szennye fölött éppúgy táncolnak a ti isteneitek is.”
[9] „...olyan darabot adtak, amelyben egy rablóvezért keresztre feszítenek, a táncjátékban pedig Kinyras szerepelt, akit Myrrhával együtt megölnek. A keresztrefeszítés, valamint Kinyras megölése alkalmával is rengeteg művért ontottak.” Josephus Flavius, A zsidók története, ford. Révay József, Bp., 1966, 441. Vö. PL 2, 565A „e” fülében, azon belül: 566C.
[10] Cyprianus (= Novatianus), De spectaculis, cap. 2: „... et auriga est Israel Helias, et ante arcam David ipse saltavit. Nabla, cynares, aera, tympana, tibias, citharas, choros legimus.” (PL 4, 782A) „Illés is Izrael kocsihajtója, a Frigyláda előtt maga Dávid is táncolt. Keleti hárfákról, lantokról, zengő ércekről, dobokról, fuvolákról és kartáncokról olvastunk.”
[11]A szerző ugyanezt a gondolatmenetet követi Illés vonatkozásában is: Illés kocsiversenye teljesen más minőséget képviselt, mint a közönséges kocsiversenyek, s ezt már a helyszín is megmutatja, hiszen Illés nem nyilvános játékokon, nem cirkuszban versenyzett. Azaz: a keresztények számára sem megengedett a fogatverseny.
[12] Cyprianus (= Novatianus), De spectaculis, cap. 3: „Nam quod Helias auriga est Israelis non patrocinatur spectandis circensibus: in nullo enim is circo cucurrit. Et quod David in conspectu Dei choros egit nihil adjuvat in theatro sedentes Christianos fideles: nulla enim obscoenis motibus membra distorquens desaltavit graecae libidinis fabulam. Nabulae, cynarae, tibiae, tympana, citharae Domino servierunt, non idolis. Non igitur praescribatur ut spectentur illicita; a diabolo artifice ex sanctis in illicita mutata sunt. Praescribat igitur istis pudor, etiamsi non possunt sanctae Litterae.” (PL 4, 782B-C) „Ami azt illeti Illés, Izrael kocsihajtója, nem tartja védelme alatt a cirkuszi látványosságokat, ugyanis sohasem versenyzett cirkuszban. És azért, mert Dávid az Úr tekintete előtt kartáncot lejtett, ez semmivel nem igazolja a színházakat látogató keresztények magatartásának helyességét: ugyanis Dávid nem obszcén módon kiforgatott testrészekkel táncolt és nem az élvezethajhászásról szóló görög történetet adott elő. A különböző hárfák, a fuvolák, a dobok és a lantok az Urat szolgálták és nem a bálványokat. Tehát ne engedélyezzék, hogy az emberek pajzán dolgokat nézzenek; az ördög mesterkedése révén a szent dolgok tiltott dolgokra változtak. Tiltsa meg nekik ezt a szeméremérzet, ha a Szentírás nem képes erre.” Megjegyzés: Migne Cyprianust tekintette szerzőnek. A szakirodalom jelenlegi állása szerint a De spectaculis című művet Novatianus írta, a szöveget a másolók a szerző ellenpápa mivolta miatt Cyprianus neve alatt hagyományozták át az utókorra. Szent Cyprianus művei, szerk. Vanyó László, Bp., 1999; Vanyó László, Ókeresztény írók lexikona, Bp., 2004, 372.
[13] Pseudo-Cyprianus, De revelatione (De revelatione capitis beati Johannis Baptistae tractatus), cap. 1: „Igitur, accedente Paschali festivitate, decollatus est Joannes Baptista imperante nequissimo Herode, qui dari saltanti puellae caput ejus jussit.” (PL 4, 933B) „Tehát amikor a Pascha-ünnep közeledett, Keresztelő Jánost lefejezték a semmirekellő Herodes uralkodása idején, aki megparancsolta, hogy a fejét adják át annak a leányak, aki táncol.”
[14] Ágoston a Sermones de sanctis című művének 311. sermójában számol be arról a történetről, miszerint Cyprianus sírja körül szentségtelen énekeket és táncokat mutatott be a tudatlan tömeg. (Augustinus, Sermones de sanctis, 311. sermo, In Natali Cypriani martyris, III, 5. PL 38, 1415)
[15] Cyprianus, Coena: „Tunc miscuit scyphum Benjamin, intulit Martha, prior bibit Petrus. Sed, quoniam vinum subduxerat Amelsad, et male miscuerat Jonas, murmurabat Hermippus, aquam bibebat Joannes, vinum petebat Maria, non consentiebat Susanna, plenam ampullam ferebat Martha, sitiebat Ismael, ire volebat Tobias, alienum calicem bibere volebat Jacobus. Sublatisque omnibus, aquam ad manus petebat Pilatus, tradidit Judas, ministrabat Martha, effudit Hermocrates, linteum porrexit Petrus, intulit lucernam Esaias, gratias egit Simeon, benedixit Anna, intulit coronas Rachel, David hyssopum porrexit, dedit unguentum Maria, perunxit Martha, poma intulit Adam, favum porrexit Samson, cytharam percussit David, tympanum Maria, psalterium duxit Jubal, choros duxit Judith, cantavit Asael, saltavit Herodias, laudes dedit Azarias, magis lusit Mambres, risum fecit Isaac, osculum porrexit Judas, valefecit Loth.” (PL 4, 929C-930B)
[16] A mű Adversus nationes néven is ismert.
[17] Arnobius, Disputationes adversus gentes, lib. 2, cap. 38: „XXXVIII. Quid enim prodest mundo, ut ab rebus incipiam seriis, maximos reges hic esse? Quid tyrannos, quid dominos, quid innumeras alias atque amplissimas potestates? Quid rei militaris experientissimos duces capiendarum urbium peritos, in equestribus praeliis aut in pedestri pugna immobiles atque invictissimos milites? Quid oratores, grammaticos, poetas? quid scriptores, dialecticos, musicos? quid pantomimos, quid mimulos, histriones, cantores, tuba, tibia, calamoque flatantes? Quid cursores, quid pugiles, quadrigarios, desultores, grallatores, funiambulos, praestigiatores? Quid cybiarios, salinatores, bolonas, unguentarios, aurifices, aucupes, vannorum sirpiarumque vitores? Quid fullones, lanarios, phrygiones, coquos, panchristarios, muliones, lenones, lanios, meretrices? Quid institorum alia genera? Quid professorum, et artium, quibus enumerandis omnis aetas angusta est, rationibus conferunt, et constitutionibus mundi, ut sine hominibus condi non potuisse credatur, nec obtenturus integritatem sui, nisi ei contentio animalis miseri et supervacui jungeretur?” (PL 5, 868A-870A)
[18] Arnobius, Disputationes adversus gentes, lib. 2, cap. 42: „Idcirco animas misit, ut res sancti atque augustissimi nominis symphoniacas agerent et fistulatorias hic artes, ut inflandis bucculas distenderent tibiis, cantionibus ut praeirent obscoenis numerositer, et scabillorum concrepationibus sonoris, quibus animarum alia lasciviens multitudo incompositos corporum dissolveretur in motus, saltitaret, et cantaret, orbes saltatorios verteret, et ad ultimum clunibus et coxendicibus sublevatis lumborum crispitudine fluctuaret?” (PL 5, 881A-882A) „Isten azért teremtette az embert, hogy a szent és legdicsőségesebb ügy nevében síppal-dobbal zajongjanak, hogy fuvolák fújásával pukkasszák a pofájukat, hogy obszcén énekeket dallamosan skandálva előénekeljenek és a fatalpak hangjának a zajával, miáltal megint mások féktelenkedve a testek kusza mozgásában a tömegbe olvadva buja táncot táncoljanak és énekeljenek, körbe-körbe forogjanak és az ágyékuk rezegtetésével hullámzó mozgásban ringjanak?”
[19] Arnobius, Disputationes adversus gentes, lib. 4, cap. 35: ”... gentis illa genitrix Martiae, regnatoris et populi procreatrix amans saltatur Venus, et per affectus omnes meretriciae vilitatis impudica exprimitur imitatione bacchari. Saltatur et magna sacris compta cum infulis mater.” (PL 5, 1072A-1073A)
[20] Kybelé kultusza. Vö. Hegyi Dolores, Polis és vallás, Bp., 2003, 75-76.
[21] Arnobius, Disputationes adversus gentes, lib. 6, cap. 26: „XXVI. O species formidinum dirae, metuendique terrores, propter quos genus hominum torpedine in perpetua affigeretur, nihil moliretur, attonitum, ab omnique se actu sceleroso flagitiosoque fraenaret! (...) Nonne satius fuerat saltitare, cantare, quam sub titulo gravitatis, et severitatis, obtentu tam frigida, tamque inepta narrare simulacra, ab antiquis ad peccata cohibenda, et ad nocentium formata impiorumque formidines?” (PL 5, 1214A-B) „Ó, a félelmek átkozott fajtái, a rettegések, amelyek miatt az emberi faj örökös zsibbadtságban leledzik és egyáltalán nem fáradozik azon, hogy minden bűnös és pajzán tevékenységtől tűrtőztesse magát (...) Hát nem volt jobb táncolni, énekelni, mint a tekintélynek a komolyság címén történeteket mesélni, azért, hogy a bűnösöktől való félelmet kialakítsuk?”
[22] PL 5, 1276B-1277B, Arnobius, Adversus nationes, 7. könyv 39-40. fejezet. Arnobiusnál név nélkül szerepel. A történet Plutarchosnál (Párhuzamos életrajzok, Coriolanus) és Livius művében (Ab urbe condita, lib. II, cap. 36) is felbukkant. A helyes név: Titus Latinius, a Tiberius Attinius talán félreolvasás. A történet Lactantiusnál is olvasható. (PL 6, 291A-292A) T. Latinius néven szerepel Augustinusnál is (De civitate Dei, lib. IV, cap. 26).
[23] Arnobius, Disputationes adversus gentes, lib. 7, cap. 33: „Ponit animos Jupiter, si Amphitryo fuerit actus pronuntiatusque Plautinus? aut si Europa, si Leda, Ganymedes fuerit saltatus, aut Danae, motum compescit irarum?” (PL 5, 1265A)
[24] Lactantius, Divinarum Institutionum liber primus, cap. 21: „CAPUT XXI. De diis Barbarorum quibusdam propriis, et eorum sacris, ac itidem de Romanis.” (PL 6, 230A, = A barbárok egynémely isteneiről és azok szentségeiről és a rómaiakról.) „Si quis autem, percepta sapientia, deposuerit errorem, profecto ridebit ineptias hominum pene dementium; illos dico, qui vel inhonesto saltatu tripudiant, vel qui nudi, uncti, coronati, personati, aut luto obliti currunt.” (PL 5, 241B) „Ha valaki a bölcsességet (ti. kereszténységet) megismerve, elhagyta a tévelygést, nyíltan ki fogja nevetni az eszement emberek balgaságait. Azokról beszélek, akik szégyenletes tánclépésben ugrándoznak vagy akik meztelenül, kifestve, megkoszorúzva, álarcosan vagy sárga festékkel bemaszatolva rohangálnak.”
[25] Lactantius, Divinarum Institutionum liber secundus, cap. 8 („CAPUT VIII. De rationis usu in religione; deque somniis, auguriis, oraculis, talibusque portentis.” (PL 6, 287A, = Az értelem használatáról a vallásban. Az álmokról, a madárjósokról, a jósokról, és előjelekről.) „Reperiuntur etiam somnia, quae vim deorum videantur ostendere. Tiberio Namque Attinio, homini plebeio, per quietem obversatus esse Jupiter dicitur, et praecepisse, ut Consulibus et Senatui nuntiaret, ludis Circensibus proximis praesultorem sibi displicuisse, quod Antonius Maximus quidam diverberatum servum sub furca medio circo ad supplicium duxerat, ideoque ludos instaurari oportere; quod cum ille neglexisset, eodem die filium perdidisse, ipse autem gravi morbo esse correptus: et cum rursus eamdem imaginem cerneret quaerentem, satisne poenarum pro neglecto imperio pependisset, lectica delatus ad Consules, et omni re in Senatu exposita, recepisse corporis firmitatem, suisque pedibus domum rediisse.” (PL 6, 291A-292A)
[26] Lactantius, Epitome Divinarum institutionum, cap. 63 („CAPUT LXIII, olim VI. Spectacula esse potentissima ad corrumpendos animos. (PL 6, 1074A, = 63. fejezet. A látványosságok rontják meg a lelket a legjobban.) „Histrionum etiam impudici gestus, quibus infames foeminas imitantur, libidines, quas saltando exprimunt, docent.” (PL, 6, 1075A) „A színészek szemérmetlen mozdulatai, amelyekkel a feslett erkölcsű nőket utánozzák, azokra a vágyakra tanítanak, amelyeket tánccal fejeznek ki.”
[27] Lactantius, De mortibus persecutorum, cap. 18: „Diocletianus: Illumne saltatorem, temulentum, ebriosum, cui nox pro die, et dies pro nocte?” (PL 7, 224A) „Diocletianus: Azt a táncost, borisszát, részegest, akinek éjszaka van nappal és nappal az éjszaka?” (Ugyanezt a részt hivatkozza majd később Eusebius is a Nagy Constantinusról szóló művében. Azonban Eusebius szerint ez a rész a 25. fejezetben található, holott Lactantiusnál a 18 fejezetben szerepel!)
[28] 494-ben Gelasisus pápa Commodianus írásait Tertullianus és Lactantius írásaival egyetemben az apokrifek közé sorolta, ezért ezeket a műveket kevésbé másolták a középkorban. Commodianus műve szabelliánus és khiliasztikus vonásai miatt jutott erre a sorsra. Vanyó, 2004, 112.
[29] Commodianus, Instructiones adversus gentium deos pro Christiana disciplina, cap. 9: „IX. MERCURIUS / Mercurius vester fiat cum Saraballo depictus. / Et galeam aut pileum pinnatus, et caetera nudus. / Rem video miram, deum cum saccello volare. / Currite pauperculi cum gremio quo volat ille, / Ut sacculum effundat; vos extunc estote parati. / Respicite pictum, quoniam vobis sic ab alto / Jactabit nummos; vos tunc saltate securi. / Vane, non insanis? colere deos pictos in axe?” (PL 5, 207B-208A)
[30] Commodianus, Instructiones adversus gentium deos pro Christiana disciplina, cap. 60 (Item ipsis.): „Gentili more quaeris procedere, Dei sancta? / Has Dei praecones damnant in lege clamantes, / Injustas esse feminas, quae se taliter ornant. / Capillos inficitis, oculos fuligine relinitis, / Levatis comulas granulatim, fronte depicta, / Malas medicatis quodam superducto rubore, / Nec non et inaures gravissimo pondere pendent; / Obruitis collum monilibus, gemmis et auro; / Palmas Deo dignas praesagio malo legatis. / Quid memorem vestes, aut totam Zabuli pompam? / Respuitis legem cum vultis mundo placere.” (PL, 5, 247A)
[31] Vö. Cicero Pro Murena című beszéde VI. könyvének 13. caputjával. A témának, a tánc és a részegség párosításának, a későbbiekben is hallatlan népszerűsége volt. Itt csupán Pázmány egyik leánynevelési tanácsokat tartalmazó magyar nyelvű prédikációjában (Mint kell a keresztény leányt nevelni) foglalkozik a táncolás témájával: „Salustius Catiliná-nak, Cicero Gabinius-nak gyalázattal szemekre vetették, hogy tánczot jártak, mert, Nemo saltat sobrius, nisi, qui insanit, senki nem tánczol, hanem vagy részeg, vagy bolond.” A 17. századi református prédikátor, Szentpéteri István a Tántz pestise (Debrecen, 1697) című művében szintén ezt a gondolatot fejtegeti, miszerint a táncolás „a´ tobzódásoknak és részegségeknek gyümölcse, avagy úti társa [...] Részegség nélkül nem lehet a´ Tántz; a´ részegség pedig halálos vétek.” Vö. Pázmány, 1905. VII. 614–633. A táncra vonatkozó rész: 625–626; erről bővebben: Tóvay Nagy Péter, ´Szabad hát a Táncz?´ A tánc motívuma a 16-17. századi magyar és latin nyelvű egyházi irodalomban = Sic itur ad astra, 2004, 1-2, 169-260.
[32] Ambrosius, De virginibus, lib. 3, cap. 5: „25. Debet igitur bene consciae mentis esse laetitia, non inconditis comessationibus, non nuptialibus excitata symphoniis; ibi enim intuta verecundia, illecebra suspecta est, ubi comes deliciarum est extrema saltatio. Ab hac virgines Dei procul esse desidero. Nemo enim, ut dixit quidam saecularium doctor, saltat sobrius, nisi insanit. Quod si juxta sapientiam saecularem, saltationis aut temulentia auctor est, aut amentia; quid divinarum Scripturarum cautum putamus exemplis cum Joannes praenuntius Christi, saltatricis optione jugulatus, exemplo sit plus nocuisse saltationis illecebram, quam sacrilegi furoris amentiam?” (PL 16, 227B-227C) „A józan észnek tehát szüksége van az örömre, de nem a féktelen tivornyázások, nem a nászi zene által felcsiholt duhaj vigasságra. Ott ugyanis nincs biztosíték a tiszteletteljes magatartásra és a csábítás gyanúja merül fel, ahol az élvezetek kísérőtársa a duhaj (extrema) tánc. Azt kívánom, hogy az Isten szüzei távol tartsák magukat ettől (ti. a tánctól). Ugyanis, ahogy egy pogány bölcs modta, senki sem táncol józan állapotban, ha csak nem őrült az illető. Aminthogy a pogány bölcsesség szerint a tánc forrása vagy a részegség vagy az őrültség, miért ódzkodunk a Szentírás példáitól, ti. amikor János, Krisztus előhírnöke, a táncoló leány kívánsága miatt fejeztetett le, hogy álljon például: többet ártott a tánc csábítása, mint az istentelen őrjöngés őrülete?”
[33] Ambrosius, De virginibus, lib. 3, cap. 6: „31. Quid dicitis vos, sanctae feminae? Videtis quid docere, quid etiam dedocere filias debeatis? Saltat, sed adulterae filia. Quae vero pudica, quae casta est, filias suas religionem doceat, non saltationem. Vos autem, graves et prudentes viri, discite detestabilium hominum epulas vitare. Si talia sunt convivia, qualia judicia perfidorum?” (PL 16, 229A-B) „Mit mondtok, ti, szent asszonyok? Ügyeltek arra, hogy mire tanítjátok leányaitokat és hogy miről kell leszoktatnotok őket? Táncol, de egy parázna asszony leánya. Azonban, aki szemérmes, aki tiszta erkölcsű, a leányait a vallásra tanítja, nem pedig a táncra. Ti pedig, tekintélyes és bölcs férfiak, tanuljátok meg, hogy a bűnös emberek lakomáit el kell keülni.”
[34] Ambrosius, De virginibus, lib. 3, cap. 6: „Quid enim potuit de adultera discere, nisi damnum pudoris? An quidquam est tam pronum ad libidines, quam inconditis motibus ea quae vel natura abscondit, vel disciplina velavit, membrorum operta nudare, ludere oculis, rotare cervicem, comam spargere? Merito inde in injuriam divinitatis proceditur. Quid enim ibi verecundiae potest esse, ubi saltatur, strepitur, concrepatur?” (PL 16, 228A) „Ugyanis mit tudott tanulni a parázna asszonytól, ha csak nem a szégyenteljes bűnt? Vajon van-e még valami, ami oly egyenesen vezet a kéjsóvársághoz, mint az, amikor a testeknek az elfedett részeit, amiket egyrészt a természet elrejtett, másrészt az emberi tudás felöltöztetett, szertelen mozdulatok közepette lemeztelenítik, vagy amikor szemekkel játszanak, forgatják a nyakukat, és összezilálják a hajukat? Megérdemlik majd az Isten büntetését. Ugyanis miféle tisztelet lehet ott, ahol folyik a tánc, ahol dobognak a lábak, ahol nagy a zaj, a lárma?”
[35] Szent Ambrus, A kötelességekről (De officiis ministrorum), 3. könyv, 12. fejezet: „Sokak lekötik magukat az eskü szentségével. Ha be is látják később, hogy nem kellett volna ígértet tenniük, az eskü szentségére való tekintetel mégis teljesítik igéretüket, ahogy Heródes tette, akiről előbb már szóltunk: amikor az előtte táncoló leánynak szégyenletes jutalmat ígért, s azt kegyetlenül meg is tartotta. Szégyenletes, ha táncmutatványért királyságot ígérünk, kegyetlenség, ha az eskü szentségét a próféta halálának kell megpecsételnie. Mennyivel elfogadhatóbb lett volna az esküszegés! Ha ugyan lehet esküszegésről beszélni a borközi állapotban elhangzott esküvel kapcsolatban, amit táncos leányok közt egy férfivoltából kivetkőzött férfi tett! Tálcán hozzák be a próféta fejét és azt merik mondani, hogy ez az esztelenség becsület.” Szent Ambrus, A kötelességekről. A bűnbánatról, ford. Meggyes Ede, Tóth Vencel és Hrotkó Géza, Bp., 2005, 255.
[36] Szent Ambrus, A kötelességekről, 1. könyv, 43. fejezet: „Az Úr szekrénye előtt táncolt Dávid, Sámuel viszont nem táncolt; Dávid ezért nem kapott megrovást, Sámuel viszont inkább dicséretet nyert. (...) Maga Saul a próféták társaságától körültáncolva maga is prófétálni kezdett; és róla említik,mint valami méltatlanról: Hát Saul is a prófétál közt van ? (1Sám 19:24) Szent Ambrus, 2005, 144.
[37] Szent Ambrus, A bűnbánatról (De poenitentia), 2. könyv, 6. fejezet: „Figyelj, hogy bele ne ess a mennyei parancsokkal való szembeszegülésel a zsidók vallástalanságába, akiknek azt mondja az Úr: Énekeltünk nektek és nem táncoltatok, siránkoztunk és nem zokogtatok. (Lk 7:32)” Szent Ambrus, 2005, 355.
[38] Szent Ambrus, A bűnbánatról, 2. könyv, 6. fejezet. Szent Ambrus, 2005, 355-356.
[39] Ambrosius, De Elia et jejunio, cap. 18: „66. Sed quid de viris loquamur, quando etiam feminae, quas oportet sollicitiorem castitati sobrietatis adhibere custodiam, usque ad ebrietatem bibunt? Deinde surgentes, quas etiam inter secreta domus vel audiri ab alienis non convenit, vel videri, prodire audent in publicum, non velato capite, vultu procaci. Apostolus (I Cor. XIV, 35) mulieres tacere etiam in Ecclesia jubet, domi viros suos praecipit interrogare. Illae in plateis inverecundos etiam viris sub conspectu adolescentulorum intemperant um choros ducunt, jactantes comam, trahentes tunicas, scissae amictus, nudae lacertos, plaudentes manibus, saltantes pedibus, personantes vocibus, irritantes in se juvenum libidines motu histrionico, petulanti oculo, dedecoroso ludibrio. Spectat corona adolescentum, et fit miserabile theatrum.” (PL 14, 720B-C) „De miért beszéljünk a férfiakról, amikor a nők is, akiknek a józanságára és tisztaságára még fokozottabban kellene ügyelni, egészen a részegségig isznak? Aztán felkelve a földről, otthonuknak titkait, amikről másoknak nem illik hallani és amiket idegeneknek nem szabad látni, mindezeket nyíltan fel merik tárni a nyilvánosság előtt, miközben a fejüket be sem takarják, tekintetük pedig pimasz és szemtelen. Az apostol is megparancsolja az Egyházban, hogy az asszonyok hallgassanak és előírjak, hogy otthon férjeiket kérdezzék. Azokon az utcákon a serdülők szeme láttára féktelenkednek, amikor még a férfiak számára is szemérmetlen táncokat lejtenek, miközben hajukat dobálják, tunikáikat cibálják, ruháikat megtépik, karjukat lemeztelenítik, kezeikkel tapsolnak, lábaikkal táncolnak, hangosan énekelnek, az ifjakban felébresztik a vágyakat a színészi taglejtéseikkel, kéjsóvár pillantásaikkal, szégyentelen szemérmetlenségükkel. Ezt szemléli az ifjak gyülekezete és szánalmassá lesz a színház”
[40] Ambrosius, Expositio Evangelii secundum Lucam, lib. 6, cap. 4-10: „Cantavimus vobis, et non saltastis: lamentavimus, et non plorastis. (Lc 7,32) (...) Cantavit David, ut in salicibus nostra suspenderemus organa (Ps 136, 2). Cantavit ipse, et ante arcam Domini non pro lascivia, sed pro religione saltavit (II Rg 6,14). Ergo non histrionicis motibus sinuati corporis saltus, sed impigra mentis, et religiosa corporis agilitas designatur. (...) Cantavit enim Moyses quando in mari Rubro ad transitum Judaeorum fluctus obriguit (...). Cantavit Esaias dilectae vineae suae canticum (Is 5,1), significans asperam flagitiis fore plebem, quae fecundis prius erat virtutibus fructuosa. Cantaverunt Hebraei, cum vestigia eorum tactu flammae rorantis humescerent, et intus extraque ardentibus omnibus (...) (Dn 3,24). Habacuc quoque cantico publicam doctus mulcere moestitiam, prophetavit dulcem Domini fore fidelibus passionem (Hab 3,2). Cantaverunt ergo prophetae spiritalibus modulis publicae salutis oracula resultantes. (...) Docuit etiam saltare sapienter, dicente Domino ad Ezechiel: Plaude manu, et percute pede (Ez 6,11). (...) Non congruunt resurrectionis revelata mysteria, et opprobria saltationis exacta. Sane est quidam proprius bonorum actuum factorumque plausus, cujus sonus in orbem exeat, et bene gestorum resultet gloria. Et honesta saltatio, qua tripudiat animus, et bonis corpus operibus elevatur, quando in salicibus organa nostra suspendimus. Jubetur ergo propheta plaudere manu, et percutere pede: jubetur psallere, quia sponsi nuptias jam videbat, in quibus desponsatur Ecclesia, Christus adamatur. (...) In his propheta David nuptiis ludere nos voluit, ad has invitavit.” (PL 15, 1669C-1671B)
„Énekeltünk nektek és nem táncoltatok, siránkoztunk és nem zokogtatok. (...) Dávid azt énekelte, hogy a fűzfákra akasztottuk hárfáinkat. Ő maga énekelt és az Úr frigyládája előtt táncolt, de nem a bujaság vezette, hanem a tiszta vallásosság. Itt nem arról a táncról van szó, amelyet a színészi mozdulatok által kitekert test lejt, hanem arról, amikor az isten iránti elkötelezetségtől elfogódott lélek arra ösztönzi a testet, hogy ezt az áhitatot mozdulataival is kifejezésre juttassa. (...) Ugyanis Mózes énekelt, amikor a hullámok megálltak, hogy a zsidóknak megkönnyítsék a Vörös-tengeren való átkelést. (...) Ézsaiás a szeretett szőlőtövének az énekét énekelte, jelezvén, hogy a nép, amely korábban erényekben volt termékeny és gyümölcsöző, kemény büntetésben részesül majd. Énekeltek a zsidók, amikor a tűz érintése közben lábaik átnedvesedtek, holott kívül-belül minden lángolt. (...) Habakuk is bölcsen énekével csillapította a közös gyászt, amikor megjövendölte, hogy a hűségeseknek eljön majd az Úr drága kínszenvedése. Tehát a próféták a közös üdvösség megjövendölését visszhangozva a lélek dallamait szólaltaták meg énekeikkel. (...) Bölcs táncra tanít az Úr, miközben ezt mondja Ezékielnek: tapsolj a kezeddel és dobolj a lábaddal. (...) Nem férnek össze: a feltámadás kinyilatkoztatásának misztériuma és a csúf tánc (opprobria saltationis) gyalázatos végigtáncolása. Értelmes dolog viszont a jócselekedetek és jótettek iránti tetszésnyilvánítás, aminek hangja körbejár a földkerekségen és a jól végzett dolgoknak dicsőség a visszhangja. És tiszteletre méltó az a tánc (honesta saltatio), amelyet jár a lélek és a jó dolgok révén felemelkedik a test, amikor a fűzfákra függesztjük fel hárfáinkat. Ez az, ami a prófétának azt parancsolja, hogy tapsoljon a kezével és ütemesen verje a földet a lábával: zsoltárt kell, hogy énekeljen, mivel már látta a vőlegény menyegzőjét, amelyen eljegyeztetik az Egyház és Krisztus szerettetik. (...) Ezekkel Dávid próféta tehát azt akarta, hogy mi is vegyünk részt a menyegzőn, erre hívott bennünket.”
[41] Ambrosius, Apologia Prophetae David, cap. 6, 28: „Saltabat ante arcam Domini potentissimus regum” (PL 14, 862C) „A királyok közül a leghatalmasabb az Úr ládája előtt táncolt.”
[42] Ambrosius, Expositio in psalmum David CXVIII., Sermo septimus: „27. Sed etiam et corporis saltatio in honorem Dei laudabilis habetur. Denique saltavit David ante arcam Domini, et vidit eum Michol filia Saul saltantem, et percutientem in organis harmonizatis in conspectu Domini, et ait ad eum, posteaquam se domum recepit: Quid utique honorificatus est rex Israel; quia denudatus est hodie in oculis puellarum suarum ancillarum, sicut unus ex saltatoribus? Et dixit David ad Michol in conspectu Domini: Benedictus Dominus qui elegit me super patrem tuum, et super omnem domum illius constituere in principem super plebem suam Israel et Judam: saltabo in conspectu Domini, et denudabor adhuc sic, et ero nugax in conspectu tuo, et cum puellis cum quibus dixisti me nudatum, glorificabor. Et Michol, inquit, filiae Saul non erat filius usque in diem mortis ejus (II Reg. VI, 20 et seq.). Evidens itaque exemplum quod et Propheta qui percutiebat in organis, et saltavit ante arcam Domini, justificatus est: et illa quae reprehendit eum, sterilitate damnata est.” (PL 15, 1290B-C) Ennarationes in XII psalmos Davidicos, a 35. zsoltár magyarázata, 13: „Natalis erat Herodis, quem luxu nimio, ut plerisque regibus mos est, celebrare consueverat. Adornavit filiam, ut in convivio regis pignus regale saltaret. Et cum placuisset Herodi, quod displicere debuit patruo, obtulit ei, ut quod vellet praemium pro saltationis opprobrio postularet. Matrem illa consuluit, cujus impulsu caput Baptistae poposcit. Victus Herodes, quia sacramento se constrinxerat daturum quidquid neptis propria petisset, jussit occidi Joannem, et caput ejus afferri. Quod allatum puellae dedit, et illa matri suae pertulit. Verum est ergo quod iniquitas et odium requirantur: quandoquidem ea mulier, quod facili petitione impetrare non poterat, pravis artibus excogitatae fraudis elicuit.” (PL 14, 959B)
[43] Ambrosius, Epistolae, 58, 4: „Non confusus est David, qui ante Arcam testimonii coram omni populo saltavit (II Reg. VI, 20) . Non confusus est Esaias, qui nudus et discalceatus ibat per populos, oracula clamans coelestia (Esai. XX, 2).” (PL 16, 1179B)
[44] Például a következő bibliai helyeket idézte: Sípoltunk néktek, és nem tánczoltatok. (Mt 11,17; Lc 7,32)
[45] Lásd: táblázat.
[46] Ez az elgondolás nem volt minden előzmény nélkül. Origenész Máté evangéliumához írott kommentárjában találtam hasonló gondolatokat. Ld.: Nicene and Post-Nicene Fathers, Michigan, 1886, ill. a www.ccel.org honlapot.
''Világosság 2005/2–3. Eötvös Collegium – mûhely 55 Vargyas Brigitta Ember és tánc a reneszánszban Arbeau L’Orchesographie címû mûvének kultúr- és tánctörténeti megközelítése A kezdetek Nem tudni, hogy ki, mikor és miért tette meg az első tánclépéseket, de azt minden kétséget kizáróan állíthatjuk, hogy ennek a hétköznapitól meglehetősen elütő mozgásformának a születése az első emberek megjelenésével kapcsolódik egybe: ott látjuk nyomait a barlangfestmények mágikus célt szolgáló vadászat-ábrázolásain, és az első táncos lépteket is ugyanezen barlangok puha talaja őrzi. A tánc kezdeteiről való gondolkozást azonban nem feltétlenül kell az archeológia nyújtotta támpontokhoz, illetve a tér-idő dimenzió jól meghatározható pontjához, pontjaihoz kötni: létezik ennek a kérdésnek egy másik, filozófiai vizsgálati szintje. Ez utóbbi szerint a tánc megszületése nem az ember megjelenéséhez kötődik, hanem megelőzi azt: a tánc tehát annak a – világ mozgását jellemző – harmóniának a leképeződése, amely a világmindenséggel egy időben jelent meg. Ennek illusztrálására álljon itt Lukianosztól egy részlet: „ […] a világmindenség keletkezésekor született meg a tánc is, mint amaz ősi Szerelem kísérő tüneménye. Mert a csillagok kartánca és a bolygóknak az állócsillagokhoz való harmonikus rendje ennek az elsőszülött táncnak példaszerű megnyilvánulásai” (Lukianosz 1959, 17–18). Az első „táncolók” tehát, a lukianoszi gondolatmenet szerint, a Gaia és Uránosz szerelméből születő égitestek. Ez a gondolat egyrészt érdekes, mert az emberi alkotótevékenységtől elvonatkoztatva, kozmikus távlatokba helyezi a tánc mint mozgásforma megszületését. Másrészről, akaratlanul is, roppant találó, hiszen éppen egy olyan mozgásban (a Nap körül elliptikus pályán futó égitestekében) véli meglátni az első táncot, amely formáját tekintve lényegében megegyezik legősibb táncaink alapformájával: a táncetnográfiai kutatások megegyeznek abban, hogy a legrégibb múltra visszatekintő táncok többnyire körtáncok, melyeket egy mágikus jelentőségű tárgy, illetve személy körül jártak. Tánc a középkorban Hogy európai tánckultúránk milyen utat is járt be pontosan, míg az ősi körformától eljutott a táncainkat ma is jellemző formai sokféleségig (kör, csillag, páros, illetve az ezeket kombináló formák), ezt csak rekonstruálni tudjuk a ránk maradt irodalmi, képzőművészeti alkotások és nyelvemlékek alapján. Számos gondolatot szentel a témának a gazdag görög és római irodalom, később a középkori regények (Rózsaregény, Roman de Guillaume), illetve a trubadúrok és Minnesängerek dalai alapján alkothatunk képet 56 Vargyas Brigitta n Ember és tánc a reneszánszban a kor táncszokásairól (Haraszti 1937, Oetke 1982). Kézirat-miniatúrák, rézkarcok és metszetek mellett Fra Angelico híres Utolsó ítélet c. freskója állít emléket az ősi táncformának: a képen a körtáncot járó angyali kart láthatjuk. (Ez a gondolat a magyar egyházi hagyomány számára sem idegen: a XVI. századi Sándor-kódex dömés apácája éppen így képzeli az Úristen körül víg táncot járó angyalokat.) Ami pedig a tánc fejlődéséről valló nyelvészeti támpontokat illeti, álljon itt példaként néhány, a táncolást kifejező szó: ezeket két csoportba oszthatjuk, aszerint, hogy kör- (fr. caroler, ném. reigen, lat. chorea) vagy más táncot (fr. danser, ném. tanzen, lat. ballatio) jelölnek. A körforma háttérbe szorulásával a hozzá kapcsolódó szókincs is elvesztette jelentőségét, és általánossá vált a tánc és táncos alkalmak tanzen, danser, ballare szavakkal történő megjelölése. A táncleírás születése Az első leírások, melyekből meglehetősen pontosan következtethetünk a további fejlődésre, tulajdonképpen „tankönyvnek” szánt munkák a XV. századból. Ezek közül is kiemelkedik Thoinot Arbeau L’Orchesographie című műve (Arbeau 1589), mely nem csupán tánctörténeti szempontból tekinthető fontos állomásnak (az ún. motivikus táncírás alkalmazása miatt), hanem kultúrtörténetileg is roppant érdekes mű: a táncmester, Arbeau és tanítványa, Capriol párbeszéde ablakot nyit a reneszánsz udvari életre, és a kor művelt emberének látásmódjára. A cím maga az orkhésis (tánc) és graphein (írni) szavak összetételéből született. Arbeau nyilvánvalóan köznévnek tekintette ezt a kifejezést, de mivel azóta sem vált a szakszókincs részévé, ma tulajdonnévként használjuk, az ő táncról szóló értekezésének a megjelölésére. Mielőtt azonban közelebbről szemügyre vennénk az Orchesographie-t, vessünk egy pillantást magára a szerzőre: művében Thoinot Arbeau-ként nevezi meg magát, mely eredeti nevének (Jehan Tabourot) anagrammája, egyfajta írói álnév. Ez a név jelenik meg a címlapon és abban az előszóban is, melyet a kiadó, Jehan des Preyz írt. Ebből az előszóból megtudjuk, hogy a mester, szerénységből, nem akart hozzájárulni műve nyomtatásban való megjelentetéséhez: ő csupán azért írogatott, hogy elüsse vele az időt – idézi szavait a kiadó. A szerény táncmester a mindennapi életben, tán meglepő, de egyházi ember: kanonok Langres városában. Művelt dijoni családból származik (unokaöccse, Etienne, költő, „Burgundia Rabelais-ja”), ő maga jogi tanulmányok után lép az egyház kötelékébe, és széles körű műveltségének az Orchesographie-ban, illetve a Kalendáriumban adja bizonyítékát. A XVI. századi egyházról alkotott sztereotípiánkkal talán nehezen összeegyeztethető a gondolat, hogy éppen egyházi ember tollából került ki az első táncleírás-gyűjtemény, de az Orchesographie-t forgatva azt látjuk, hogy bár Arbeau pap, de egyben igazi reneszánsz ember: a táncban az életöröm kifejeződését látja, és maga is szíve- A témához kapcsolódó képzőművészeti alkotásokról reprodukciókat közöl Széll 2001; Oetke 1982. Arbeau, Thoinot: Compot manuel et calendrier par lequel toutes personnes peuvent facilement apprendre… les cours du soleil et de la lune… et les festes… que l’on doit célébrer en l’Église, suyvant la correction donnée par nostre s. Père Grégoire XIII, composé par Thoinot Arbeau, Paris, J. Richer, 1588. (Kézi kalendárium, melynek segítségével bárki könnyen megtanulhatja a Nap és a Hold járását és az ünnepeket, melyeket Szentatyánk, XIII. Gergely pápa rendelése szerint Egyházunkban ünnepelnünk kell.) Világosság 2005/2–3. Eötvös Collegium – mûhely 57 sen táncolt fiatal korában. (Jóllehet azt is leírja, hogy csupán régi tanítványa, Capriol kedvéért mondja el azt, amit a témáról tud, hiszen az ő korában, hatvankilenc évesen nem ildomos erről a témáról értekezni, illetve táncolni [Arbeau 1589, 6v]). Hogy mennyire nem ellenkezik vallásosság és táncélet még a középkori egyház életében sem (melyhez gondolatban inkább társítjuk az aszketikus gyakorlatokat, mintsem a tánc életörömét), azt bizonyítják a ránk maradt feljegyzések: ezek szerint Nazianzi Szent Gergely helyesli, hogy Julian császár táncol (igaz, kifogásolja, hogy éppen pogány táncokat), Szent Bazil pedig arra biztatja a híveket, hogy az angyalok példáját követve (akiknek, mint mondja, egyetlen foglalkozásuk az égben a tánc) táncoljanak. Még a XVII. századi Franciaországban is szokás a húsvéti hálaadó körtánc, melyet gyerekek és papok kézen fogva jártak, a limoges-i Saint Martial templom nevéhez pedig a papok és püspökök „pilota” nevű tánca kötődik (vö. Haraszti 1937, 15). Erre a hagyományra maga Arbeau is utal művében: Az ősegyházat az a ma is élő szokás jellemezte, hogy táncolva énekelték egyházunk himnuszait, amire még most is több helyütt találunk példát […] Ilyen mulatságokra menyegzők ünneplése és egyházi jeles napjaink alkalmából kerítünk sort, igaz, a reformáltak szörnyülködnek ily dolgok felett, de megérdemelnék, hogy szalonna nélküli bakkecskesültnek nevezzük ezért őket (Arbeau 1589, 3v) . Így támadja tréfásan a puritán vallásgyakorlat pártján állókat. „Szalonna nélküli”, azaz száraz, ízetlen – jellemzi képletesen a földi vigasságokat kárhoztató istenkeresést. A „reformált” kortársak védelmében hozzá kell itt tennem, hogy szörnyülködéseik minden bizonnyal nem voltak alaptalanok, hiszen ezek a táncos szertartások bizony nem egyszer orgiává fajultak: ennek a táncdühnek, magyar földön táncpestisnek is nevezett romboló tánceksztázisnak az ellenében születtek az istentiszteleti táncot tiltó, több-kevesebb eredménnyel járó zsinati határozatok (vö. Haraszti 1937, 15). A táncnak ez a fajta katolikus gyakorlata lényegében a pogány-, illetve zsidó szertartásformák „megkeresztelésével” született: körbetáncolni valamit (itt: oltárt, templomot) annyi, mint birtokba venni az adott tárgyat, illetve egyesülni az általa közvetített erővel, engedni, hogy mágikus ereje a körben állókra sugározzék (Kaán é. n., 6). Igazi védôbeszéd – a tánc mellett! Az egyházi táncszokást, illetve a táncot magát igazolandó, Arbeau ehhez a zsidó múlthoz folyamodik: először a frigyláda előtt táncot járó Dávid alakját idézi fel, majd a zsidók pusztai táncát. Ez utóbbi, mint mondja, nem azért háborította fel Mózest, mert vigadni látta a népet, hanem mert éppen egy aranyborjút táncoltak körbe, vagyis bálványt imádtak (Arbeau 1589, 3r). Arbeau, hivatásánál fogva jól ismeri a Bibliát: az idevágó ószövetségi részek mellett újszövetségi passzusokat is megnevez: Ehhez a dolgozathoz az Orchesographie Nicolas Graner által interneten közzétett változatát használtam. (Nicolas Graner az 1589-es kiadás két facsimiléje alapján készítette el a szöveg gépelt változatát.) A hivatkozásokban az oldalszámok megadásakor a Library of Congress által online közzétett facsimile számozását követem: Arbeau könyve, a XVI. század szokásai szerint, oldalanként számozódik. (Előoldal: recto, továbbiakban: r. Hátoldal: verso, a továbbiakban: v.) A saját fordításomban közölt részletek idézőjel nélkül, dőlt betűvel szerepelnek – a Szerző. 58 Vargyas Brigitta n Ember és tánc a reneszánszban Ön igazát bizonyítandó arra is hivatkozhat – mondja Capriolnak –, hogy a mi Urunk (Szent Máté tizenegyedik és Szent Lukács hetedik fejezetében) a […] farizeusok szemére hányja, hogy énekeltünk és furulyáztunk, de ti nem táncoltatok (Arbeau 1589, 3v). Az Orchesographie bevezető része tehát lényegében táncapológia, melyben Arbeau a pogány illetve zsidó hagyományban gyökerező táncszokások megemlítése mellett számos közismert ókori személyiséget felvonultat véleménye alátámasztására: így például Szókratészt, aki maga is tanult táncolni, Xenophónt, aki a Kürosz hadvezérei előtt járt táncról tudósít, és megemlíti Lukianosz Beszélgetését. „Védőbeszédében” mitológiai alakokat is említ, így például Museust és Orpheuszt, akik úgy kívánták, hogy himnuszaikat táncolva énekeljék, de Bacchust is, aki egy csatában tánctudásának köszönhetően győzedelmeskedett, illetve Vulcanust, akinek az egyik legszebb ókori táncteret tulajdonítják (Arbeau 1589 3r.). A figyelmes tanítvány, Capriol pedig Vergiliust idézi, aki Aeneisében a boldogok között szerepelteti a táncosokat (Arbeau 1589, 3r). Táncmesterünk azonban nem csak az ókori felfogást illetően rendelkezik alapos ismeretekkel, hanem figyelemmel kíséri a földrajzi felfedezések eredményeit is: Az indusok tánccal köszöntik a napot, és azok, akik jártak az újvilágban, arról tudósítanak, hogy a bennszülöttek táncra perdülnek, mikor megpillantják a horizonton a Napot. A tánc létjogosultsága melletti utolsó érvként szerzőnk a következőket írja le: […] Demetrius, aki ugyan kárhoztatta a táncokat, miután látott egy álarcos táncelőadást, melyben Mars és Venus parázna nászát vitték színre, azt vallotta, hogy nincs még ily szép dolog a világon. Számomra ennek az érvnek a jelentősége abban rejlik, hogy itt a tánc megítélésében nem morális, hanem esztétikai meggondolások játsszák a fő szerepet: nem a mit számít, hanem a hogyan. Az a tény, hogy a táncosok előadása ámulatbaejtően szép volt, nem csupán a szóban forgó Demetrius táncról alkotott véleményét változtatta meg gyökeresen, hanem még Arbeau, a XVI. századi kanonok szemében is olyan érték, amely a tartalmi-morális szempontok felett áll: a tánc érték, mert szép! Másrészről pedig azt is mutatja számunkra ez a történet, hogy a kor művelt embere milyen értő módon közelít az antik örökséghez: nem akarja rákényszeríteni saját erkölcsi kategóriáit a múltra, mert tisztában van vele, hogy itt egy másfajta kifejezésmóddal, más kultúrával van dolga! Arbeau tehát úgy látja, hogy ha akadt is olyan (a történelem során), aki kárhoztatta a táncokat, végtelen sok azoknak a száma, akik dicsérték és nagyra becsülték azokat (Arbeau 1589, 3r). Tánc és társasági élet Most már van némi rálátásunk arra, hogy hogyan vélekedett a kor embere magáról a táncról. Mester és tanítvány dialógusát figyelmesen olvasva azt is megtudjuk, hogy milyen szerepe, jelentősége volt a tánctudásnak a társadalmi életben. (Ami a tanítványt illeti: Arbeau-val szemben Capriol valószínűleg kitalált figura, a „mindenkori tanítvány”, Vö. Homérosz: Iliász XVIII, 590–592. Idézi: Pintér 2001. Itt, természetesen, Héphaisztosz nevét olvashatjuk, de a történet rímel arra, melyre Arbeau utal, Vulcanust említve. Világosság 2005/2–3. Eötvös Collegium – mûhely 59 akit csupán pedagógiai szükségszerűség szült (tudniillik a párbeszédes forma), és erre utal neve is (capriole: táncmozdulat, egyfajta ugrás, melyet az Orchesographie leír). Capriol sajnálkozva mondja régi mesterének (évekkel ezelőtt Arbeau-nál tanulta a kalendáriumi számítások mesterségét, a „compot”-t), hogy jogi tudását ugyan Orléans- ban gyarapította, de elmulasztotta tökéletesíteni illemtudását (civilité), mely alkalmassá tenné őt arra, hogy otthonosan mozogjon hölgyek társaságában, és táncával elbájolja őket – pedig tőlük függ a házasulandó fiatalember jó megítélése... Mestere ehhez a következőket fűzi hozzá: Ön ezt nagyon jól látja, hiszen férfi és nő természettől fogva keresik egymást: nincs egyéb, mi jobban ösztönözné a férfit udvariasságra (estre courtois), tisztességre és nagylelkűségre, mint a szerelem: ha ön meg akar házasodni, higgye el, hogy a szeretett hölgyet éppen táncbéli tudása és a táncában megmutatkozó kellem révén nyerheti meg magának […] (Arbeau 1589, 2v) Az idézett részből látszik, hogy a tánctudás olyan központi fogalmakhoz kapcsolódik a reneszánsz gondolatvilágában, mint civilité és courtoisie. A civilité fogalom sajátos értelme, melyet a XVI. századra elnyer, Rotterdami Erasmus egy írásában gyökeredzik (De civilitate morum puerilium, 1530). Erasmus roppant nagy népszerűségnek örvendő műve lényegében illemtankönyv, mely meghatározza a társadalomban való emberi viselkedés, a társaságképes magatartás irányelveit. Olyan társadalmi igénynek felelt meg azzal, hogy új értelmet adott a régóta ismert civilitas kifejezésnek, amely egy új társadalmi formáció, az udvari társadalom megjelenésével született meg. Ennek az új társadalmi rétegnek az öntudata, jellege, helyzete fejeződik ki a civilité fogalmában. Erasmus írásának hatására alakul ki tehát a civilité fogalma, mely fokozatosan a háttérbe szorítja az udvariasság lovagi-feudális megnevezését (courtoisie) (vö. Elias 1987). Jellemző, hogy Arbeau művében (XVI. század!) még mindkét kifejezéssel találkozunk, míg a XVII. századi források már kizárólag a – később civilisation-ná alakuló – civilité-t emlegetik. A tánc tehát nem csupán a fiatalság szórakozását szolgálja, hanem olyan fórum is, melyen az előkelő és művelt fiatalember bizonyíthatja szíve választottja előtt, hogy ő bizony a társasági élet minden színterén megállja a helyét. Ehhez persze elengedhetetlen a különféle meghajlások (révérence), illetve annak a pontos ismerete, hogy mikor kell levenni a süveget, és mikor tehetjük újra fel. A társasági érvényesülés érdekében az sem árt, ha az ifjú tekintetét is az illem szerint „idomítja”! A szórakozással egybekötött ismerkedésen túl más, gyakorlati funkciói is vannak a táncnak: így tudhatjuk meg ugyanis, hogy kedvesünk ép és egészséges-e. A táncvégi csók pedig azért megengedett, hogy a táncosok érezhessék, jó vagy éppen „birkaszagú”- e a másik lehelete (Arbeau 1589, 2v). Arbeau, Galenus, a nagyrabecsült ókori orvos nyomán, a fiatal lányokat is táncra buzdítja: hiszen éppen azoknak van szükségük a mértékletes testmozgásra, akiken a kézimunkáik melletti csendes üldögéléstől mindenféle rossz hangulat lehet úrrá (Arbeau 1589, 6v.). A tánc tehát […] olyan szép és hasznos művészet, amely visszaadja és megőrzi az egészséget, megfelelő a fiataloknak, kellemes a korosabbaknak, és nagyon is illő mindenkinek, feltéve, hogy mértékkel, vagyis helyre és alkalomra való tekintettel, bűnös szándék nélkül járják (Arbeau 1589, 5r). 60 Vargyas Brigitta n Ember és tánc a reneszánszban A tánc azonban nem csak szórakoztat, kapcsolatokat teremt és segít megőrizni az egészséget, hanem minden szónál ékesebben mondja el, hogy mi lakik a szerelmes szívében… A tanult fők többnyire megegyeznek abban, hogy a tánc egyfajta néma szónoklat, melynek segítségével a szónok mozdulatai révén fejezheti ki magát és győzheti meg nézőit arról, hogy ő dicséretre, szeretetre, sőt, gyengéd érzelmekre méltó [… ] Nem azt mondja-e a táncos e szótlan üzenettel kedvesének (aki illendően és jó szívvel figyeli táncát): szeressen engem, kívánjon engem! (Arbeau 1589, 5v) Arbea u mûvének tánctörténeti jelentôsége Az Orchesographie a tánctörténet egy olyan stádiumát, mondhatni fordulópontját rögzíti, amely már csak részben őrzi az őstörténetre, illetve a népi hagyományokra visszanyúló körtáncok emlékét: a tiszta körforma kezd háttérbe szorulni, hiszen a kör-, a lánc-, illetve füzértáncok (Arbeau-nál: branles) alapegysége is, idővel, a nő és férfi alkotta pár lesz. (Ezzel szemben korábban, a középkorban, illetve az ősi formákat elevenebben megőrző néptánchagyományban a körtánc elsősorban egyneműek táncát jelenti.) (Haraszti 1937, 18; Martin 1990, 280–295.) Nem alaptalan talán azt gondolnunk, hogy a körforma háttérbe szorulása a vegyes formák, illetve férfi és nő kettősének javára a tánc mögött rejlő tudati tartalom átalakulásának következménye: a középkor és a reneszánsz alapvető szemléletkülönbsége fogalmazódik itt meg a mozdulatok nyelvén. Mert mi fejezhetné ki jobban a középkornak az egyetemest az egyedi fölé rendelő szemléletét, a világ egységességébe vetett hitét (vö. Gurevics 1974, 258), mint maga a körtánc? Ennek a formának a felbomlása pedig már az individuum előtérbe kerüléséről, illetve egyáltalán arról a szemléletváltásról tanúskodik, melynek lényege, hogy az ember értékként fedezi fel magában azt, ami egyedi, ami eltér attól a szereptől, amit a kötött körforma megkíván tőle. A tánc nyelvére fordítva: kilép a körből és improvizál! Érthető, hogy a reneszánsz korszak ennyire kedvez a tánc fejlődésének: reneszánsz életérzés és életöröm egymástól elválaszthatatlan fogalmak. És hogyan fejezhetnénk ki legtermészetesebben örömünket, ha nem mozgásban, táncban, zenében? Ezt látja a táncban maga Arbeau is, ezért is van róla jó véleménnyel. Az az alapgondolat, mely szerint történelmi korszakokat – vagyis jelenünket is – az adott korszak tánchoz fűződő viszonyán keresztül érthetünk meg, gyümölcsöző elképzelésnek tetszik a számomra (Taubert 1968, 9). A páros táncok térhódításához emellett a szemléletváltás mellett egyéb körülmények is hozzájárultak: így például a keresztény, monogám házasság gyakorlata, a nő szerepének fokozatos felértékelődése a középkori Mária-tiszteletnek köszönhetően, illetve demográfiai okokra visszavezethetően is, de még az öltözködési szokásoknak is szerepe volt ebben a fejlődésben. A középkori Európával szemben ugyanis az ókori Görögországban gyakran mezítelenül táncoltak. Ennek kapcsán írja Pintér Márta a következőket: „Talán emiatt sem véletlen, hogy a páros táncok nem alakultak ki egy olyan társadalomban, ahol a fejlett szerelmi kultúra ellenére (vagy éppen ezért) nagyon vigyáztak a nász tisztaságára.” (Pintér 2001, 24) Az a tény tehát, hogy a középkorban már nincs helye a ruhátlan táncnak (hiszen ez a keresztény erkölccsel nem lenne összeegyeztethető), újabb lépést jelent a páros táncok felé. A páros tánc színrelépéVilágosság 2005/2–3. Eötvös Collegium – mûhely 61 sének ezek az előfeltételei természetesen már jóval az újkor előtt adottak, de – amint azt látjuk – nem kevés időbe telik, míg ezekből a csírákból szárba szökken az a fajta táncgyakorlat, amely máig meghatározza táncéletünket. Arbeau munkája tehát azért is érdekes, mert branles-jaival részben még a középkor felé „kacsint”, míg páros táncaival már az újkori fejlődés irányába néz. Az Orchesographie táncainak pontos ismertetése meglehetősen nagy szakértelmet és sok munkát kívánó feladat lenne. Erre egyrészt ennek a dolgozatnak a keretein belül nem kerülhet sor, másrészt viszont abban a könnyű helyzetben vagyok, hogy itt Széll Rita nagyon alapos munkájára hivatkozhatom, illetve a reneszánsz táncok iránt érdeklődők figyelmébe ajánlhatom az ő könyvét (Széll 2001). Az Arbeau által roppant aprólékossággal leírt különféle táncoknak így most csak a legalapvetőbb formai sajátosságok szerinti csoportosítását írom le, hogy képet alkothassunk azokról a társasági táncformákról, melyek a XVI. századot jellemezték: az újkori forgatós-páros táncok őseit láthatjuk a különféle basse-dance, pavane, tourdion, gaillarde, volte, courante, allemande és canarie-táncokban. A kör-, illetve lánctáncok közé tartoznak a branlesok (ennek Arbeau huszonnégy változatát közli!): ezek lényege, hogy a párok körben, illetve egy „előtáncolót” követve, láncban járják. Ügyességi táncoknak nevezhetjük a morisque-ot (azaz a moriszkót, mely eredetileg a mórok és keresztények harcát ábrázolta dramatizált formában, majd az eredeti tartalom elhalványodásával egyszerű társasági tánccá vált, vö. Vitányi 1973, 185–186), és itt említhetjük a bouffon-t is, ami a nagy európai fegyvertánc-család úri udvarokba „befogadott” tagja. Ezek a nagy kategóriák, melyeket az Orchesographie alapján felállíthatunk, lényegében olyan tánc-alapformák, melyeket az egész európai tánckultúrában, különös tekintettel a néptánchagyományokra, felismerhetünk. Ezek az összefüggések rámutatnak tánchagyományaink alapvető rokonságára, jóllehet az egyes formák népcsoportonként más-más hangsúlyt kapnak. (Ennek oka az, hogy egy adott korra jellemző divatáramlat nem hathatott mindenhol egységesen: Európa különböző területeinek eltérő földrajzi adottságai (egyes vidékek viszonylagos elzártsága), illetve a történelem eseményei (például a török hódítás) adnak magyarázatot ezekre a különbségekre [vö. Martin 1995, 8–10]). Befejezésül, ha össze akarjuk foglalni Arbeau munkájának jelentőségét, elsősorban méltathatjuk azt az alaposságot, mellyel egy, a reneszánsz táncok rekonstruálásához ma is jól használható könyvet írt. (És világosságban bizony felülmúl jó néhányat az őt megelőző és követő írók közül is!) Másrészről neki köszönhetjük az első táncírást: mesterünk nem csak szavakkal magyarázza el, hogy mit milyen lépés követ, hanem a különféle mozgásokat öt fő betűvel jelölt motívumra egyszerűsítve, egyfajta „táncképletet” mellékel az egyes táncokhoz. (A közérthetőség kedvéért ezeknek az alapmotívumoknak a képi ábrázolását is közli a szerző.) Különleges szerepet tölt be európai tánctörténetünkben az Orchesographie azért is, mert a tánc fejlődésének egy olyan momentumát rögzíti, melyben a középkori hagyományokból még nem ment minden feledésbe, de amely már előrevetíti újkori tánckultúránk alakulását is. Nem lenne teljes a méltatás, ha Arbeau művének most csupán tánctörténeti jelentőségéről írnék: nagy élmény ezt az élettel teli szöveget olvasni, mely betekintést enged a reneszánsz ember világába, rálátást ad a kor táncról alkotott felfogására és – ezen keresztül – magára az emberről alkotott képre is. Vargyas Brigitta n Ember és tánc a reneszánszban Irodalom Arbeau, Thoinot 1589. L’Orchesographie. Langres: Jehan des Preyz. Elias, Norbert 1987. A civilizáció folyamata. Budapest: Gondolat. Gurevics, A. J. 1974. A középkori ember világa. Budapest: Kossuth. Haraszti Emil 1937. A tánc története. Budapest: Magyar Szemle Társaság. Kaán Zsuzsa é. n. Egyetemes tánctörténet I. A táncművészet története az őskortól a XX. századig. Budapest: Állami Balett Intézet. Lukianosz 1959: Beszélgetés a táncról. Ford. Trencsényi-Waldapfel Imre. Budapest: Magyar Helikon. Martin György 1990. Körtánc. In Dömötör Tekla (szerk.): Magyar néprajz. VI. köt. Budapest: Akadémiai. Martin György 1995. Európai tánckultúra – Nemzeti tánckultúrák. In Magyar néptánchagyományok. Budapest: Planétás Kiadó. Oetke, Herbert 1982. Der deutsche Volkstanz, Band I. Berlin: Wilhelmshaven. Pintér Márta 2001. Tánc és lélek. Pszicho-filológiai kísérlet az antik görög tánc megértésére. Budapest: Akadémiai. Széll Rita 2001. Régi táncok iskolája. A francia reneszánsz. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. Taubert, Karl Heinz 1968. Höfische Tänze − Ihre Geschichte und Choreographie. Mainz: B. Schott’s Söhne. Vitányi Iván 1973. A tánc. Budapest: Gondolat.
Rácz Gy., Antik gemmapecsétek a középkori Magyarországon – Antike Gemmensiegel im mittelalterlichen Ungarn, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2006. A cikkben említett pecséteknél e kiadvány katalógusszámai szerepelnek.
(Etruszk skarabeus 13. századi foglalatban. Az elôlapon egyik mellsô lábát magasra emelô vidám kentaur látható.)
oct 30 Colloque international à Clermont-Ferrand du 11 au 13 décembre 2008 organisé par le Centre de Recherches André Piganiol–Présence de l’Antiquité et le CELIS Colloques/Débats, Actualités Pas de commentaires »
isa.jpg
PRÉSENCE DE LA DANSE DANS L’ANTIQUITÉ PRÉSENCE DE L’ANTIQUITÉ DANS LA DANSE
Colloque international : Clermont-Ferrand 11-13 décembre 2008 organisé par le Centre de Recherches André Piganiol–Présence de l’Antiquité et le CELIS
Jeudi 11 décembre 2008 Danser dans l’Antiquité 14h30 Josselin ROUX (Université catholique d’Angers) : La danse de Miryam. 15h00 Nektarios Peter YIOUTSOS (Université de Ioannina) : Ancient cave dancing. 15h30 Amerso PSARROU (Université d’Athènes) : Dithyrambe et sources épigraphiques. 16h00 Marjaana VESTERINEN (Université d’Helsinki) : Dance as work in Roman Egypt.
Pause
17h00 Marie-Hélène DELAVAUD-ROUX (Université de Brest) : Le chœur des Oiseaux d’Aristophane peut-il danser la pyrrhique dans les vers 344-355 ? 17h30 Marie-Hélène GARELLI (Université de Toulouse-Le Mirail) : La pantomime et les Métamorphoses d’Ovide. 18h00 Hélène VIAL (Université de Clermont-Ferrand II) : Danser la métamorphose, danser les Métamorphoses.
Vendredi 12 décembre 2008 09h00 Lucie THEVENET (Université de Grenoble III) : La danse du chœur-personnage dans la tragédie grecque, d’Eschyle à Euripide. 09h30 Graziella VINH (Université de Paris VII): Danse, mort et héroïsation dans l’Hécube d’Euripide. 10h00 Audren LE COZ (Université de Brest) : La pantomime à travers les danseurs emmaloi.
Pause
La danse au miroir de l’Antiquité 11h00 Pascale HUMMEL (INRP, Paris) : Présence et représentation(s) de la danse dans l’épopée homérique. 11h30 Christine KOSSAIFI (Orléans) : Danse et poésie dans les Idylles de Théocrite.
Déjeuner
14h00 Stéphane SOLIER (Université de Paris VII) : La danse conviviale dans les banquets de la satire romaine. 14h30 Carole FRY (Université de Genève) : La danse de l’orateur : grammaire corporelle de la communication oratoire. 15h00 Danièle AUSERVE-BERRANGER (Université de Clermont-Ferrand II) : La danse art de la mivmhsi dans le Traité de la Danse de Lucien de Samosate. 15h30 Marina NORDERA (Université de Nice Sophia Antipolis) : La traduction latine du dialogue « Peri orcheseos » de Lucien par Athanase de Calkeopoulos et le contexte culturel de l’Italie du Sud vers la fin du XVe siècle.
Pause
16h30 Delphine VIELLARD (Université de Clermont-Ferrand II) : La danse vue par Ambroise. 17h00 Patrick LAURENCE (Université de Tours) : La danse vue par Jérôme.
***
09h00 Katia LEGERET (Université de Paris VIII) : Quelle danse pour un chœur antique ? la mise en scène des Atrides par Ariane Mnouchkine. 09h30 Benjamin GOLDLUST (ENS) : Entre souvenirs platoniciens et savoir antiquaire : l’image de la danse dans les Saturnales de Macrobe. 10h00 Jean-Luc VIX (Université de Strasbourg) : Rhétorique et danse dans le monde grec: Aelius Aristide face à Libanios.
Pause
Danser à l’antique ? 11h00 Ann JONSSON (Université de Lund) : De la tragédie grecque à l’ivresse dionysiaque – L’Antiquité comme source d’inspiration de la danse moderne et contemporaine. 11h30 Maria TSOUTSOURA (Université Ionienne) : Révéler Giselle (1841, 1866) : l’inspiration antique dans le ballet romantique.
Déjeuner
14h00 Maria-Cristina ESPOSITO (AIRDanza, Rome) : Dall’etica alla tecnica : dalla funzione educativa della danza in Platone e Aristotele alla « licita scientia » di Guglielmo Ebreo da Pesaro (XV sec.). 14h30 Élodie VERLINDEN (Université Libre de Bruxelles) : Isadora Duncan vs Martha Graham : deux applications chorégraphiques de l’Antiquité comme source d’inspiration. 15h00 Pascal CARON (Université de Chypre) : Le corps du rythme selon Emmanuel, (re)compositeur de mouvement antique.
Danser l’antique 15h30 Stéphane SAWAS (INALCO, Paris) : La danse des Oiseaux d’Aristophane dans l’après-guerre : enjeux politiques et esthétiques.
Pause
16h30 Alice GODFROY (Université de Strasbourg) : Les démêlés de Médée, ou les avatars chorégraphiques d’un mythe au XXe siècle. 17h00 Eleni PAPALEXIOU (Université du Péloponnèse) : Le chœur antique et ses divers aspects sur la scène contemporaine.
Samedi 13 décembre 2008 09h00 Édouard FELSENHELD (Université de Paris IV) : Danser Homère : Odyssée V. 09h30 Claudine VASSAS (Université de Toulouse-Le Mirail): La gestuelle tragique de Pina Bausch dans les chorégraphies d’Orphée et Eurydice de Glück et de Didon et Énée de Purcell.
Pause
Poétique de la danse 10h30 Michel BRIAND (Université de Poitiers) : Cercles, rites, fictions : la danse, la poésie et le cosmos, d’Homère (Le Bouclier d’Achille) à Gallotta (Ulysse) et Chopinot (Végétal). 11h00 Guy DUCREY (Université de Strasbourg) : Qui connaît la danse antique au XIXe siècle ? Littérature et vulgarisation du savoir.
MSH 4, rue Ledru 63 000 Clermont-Ferrand (salles 219 et 220)
''Dr. F.G. Naerebout (Frits) van de Opleiding Geschiedenis heeft in samenwerking met de European Association of Dance Historians / Association Européenne des Historiens de la Danse een conferentie georganiseerd over dans in de wereld van de Oudheid, en over de receptie van die dans in de periode van de Renaissance tot heden. Dans was in Egypte en het oude Nabije Oosten, en in de Griekse en Romeinse wereld, een zeer belangrijke vorm van communicatie, met een sterk religieus karakter. Pogingen deze rijke danstraditie te imiteren of te emuleren vormen een van de belangrijkste drijvende krachten in de ontwikkeling van de westerse theaterdans. Deze conferentie brengt experts op beide gebieden bij elkaar, die in totaal zestien papers zullen bijdragen. De sprekers zijn afkomstig uit Italië, Frankrijk, Griekenland, Finland, Nederland, Duitsland, Oostenrijk, Groot-Brittannië en de Verenigde Staten, wat het internationale karakter van deze conferentie nog eens krachtig onderstreept. Bovendien zal de conferentie geopend worden door Professor Alkis Raftis, president van het Conseil International de la Danse, de UNESCO-organisatie voor de dans gevestigd te Parijs.
Dr. F.G. Naerebout (Frederick) of the History Department has organized, in cooperation with the European Association of Dance Historians / Association Européenne des Historiens de la Danse, a conference on dance in the ancient world, and on the reception of the dance of the ancient world in the Renaissance and beyond. Dance was in the Near-East and Egypt, and the Greek and Roman world a very important form of communication with strong religious overtones. Attempts to imitate or emulate this rich dance tradition have been a major driving force in the development of western theatrical dancing. This conference brings together experts on both aspects. Sixteen papers will be presented by speakers from Italy, France, Greece, Finland, Holland, Germany, Austria, Great-Britain, and the USA, underlining the strong international character of this conference. In addition, the conference will be opened by Professor Alkis Raftis, president of the Conseil International de la Danse, the UNESCO-organisation for the dance, based in Paris.''
Further information / voor alle verdere inlichtingen: f.g.naerebout@hum.leidenuniv.nl
Dance in Antiquity - Antiquity in Dance Dance in Antiquity - Antiquity in Dance in
* Conference * Baroque
Friday, 24 October 2008 - Saturday, 25 October 2008
Friday 24th = Smith to Fusillo/Celestin Saturday 25th = MacIntosh to Poesio Venue: Leiden University Address Leiden Netherlands Leiden, Netherlands
* Add new comment * Email this page
Submitted by ducdebreme on 26 June 2008 - 9:50am. in
* Conference * All levels * Baroque
Contacts: Frederick Naerebout Involved people or groups: Ricardo Barros
Dance conference Leiden 2008
Mail from Ricardo Barros:
Following the success of Rothenfels conference - which I also attended - I thought you would be interested in knowing about a conference being organised by the University of Leiden and the EADH-European Association of Dance Historians. The conference will take place from Thursday 23 to Saturday 25 October 2008 at the University of Leiden, The Netherlands. The speakers are:
* Tyler Jo Smith (University of Virginia, Charlottesville) - Reception or Deception? Approaching Dance through Greek Vase-Painting
* Marjaana Vesterinen (University of Helsinki) - Dancers in papyri from Hellenistic and Roman Egypt
* Marie-Hélène Delavaud-Roux (Université de Brest) - The use of the mask in ancient theatrical Greek dance
* Frederick Naerebout (Universiteit Leiden) - Dancing gods in ancient Greece
* Amerso Psarrou (University of Athens) - Dance in the Attic epigraphic record
* Michael Malkiewicz (Salzburg) - Dance in ancient Egypt – Ancient Egypt in dance
* Lisa A. Fusillo (Univ. of Georgia) & Denise A. Celestin (Wichita State University) - Ancient Greek aesthetics of line and form in the classicism of Duncan and Balanchine
* Fiona MacIntosh (APGRD, Oxford University) - Why study the reception of ancient dancing in the theatrical dancing of the modern period?
* Jane Gingell (London) - “Prometheus’ Dancing Lights”. Classical allegory in the Stuart marriage masque
* Ricardo Barros (artistic director, Mercurius Company) - Classical and mythological ideals and the rhetorical expression of the passions in the Grand Siècle
* Graham Sadler (Emeritus Professor of Musicology, University of Hull) - Representations of Olympic-style games in French ballet and opera, 1670-1777
* Klaus Abromeit (L’autre pas, Berlin) - The Laughing Epicur. The use of antique mythology in the work of Gregorio Lambranzi
* Françoise Dartois-Lapeyre (I.U.F.M. de Paris, Centre de Recherche d’Histoire Moderne de Paris I-Panthéon-Sorbonne) - Les références à l’Antiquité dans le ballet pantomime
* Sue Blundell (Open University, UK) - Emma Hamilton and her Attitudes. Passive spectacle or serious artist?
* Giannandrea Poesio (London Metropolitan University) - Waltzing gods and cancanning emperors: the politics of Antiquity in Amor, an Italian “ballo grande” (1886) Conference fees are €20 for the whole conference or €10 for a single day. This includes coffee/tea and any material distributed. It does not cover conference meals or accommodation.
Inspiration for this piece was taken from one of four mosaics found in Sidi Ghrib. This mosaic, which is now in the Museum of Carthage, shows a dancing swirling figure with flowing veils. In the ancient world, dancing was common to many aspects of life such as religious rituals, pleasure (as in folk dances), and entertainment. Religious rites for the god Bacchus commonly included dance as did rites which pertained to fertility. This 'blooming' figure may represent one of the four seasons as she drops roses into a basket. It may also be Venus whose symbol is the rose.
Unknown, Sculptural Group of Seated Poet and Two Sirens, 350-300 B.C. Terracotta with Polychromy. Various dimensions. The J. Paul Getty Museum, Villa Collection, Malibu, California.
LOS ANGELES.- When artist Jim Dine first saw three sculptures in the Getty Museum 's antiquities collection-the life-size group Poet as Orpheus with Two Sirens (about 350-300 B.C.), Statuette of a Dancer (300-200 B.C.) and Statuette of a Dancer Playing the Lyre (200-100 B.C.)-he had an emotional connection with the Greek terracotta figures. Inspired by the beauty of their form and the dynamism of their poses, Dine retreated to his studio in Walla Walla , Washington , and envisioned his own interpretation of the poet and the dancers. Dine's newly created installation of sculpture and poetry will be on view October 30, 2008 through February 9, 2009 at the J. Paul Getty Museum at the Getty Villa in Jim Dine: Poet Singing (The Flowering Sheets), the first contemporary art project at the re-opened Getty Villa.
"Since the Getty Center opened in 1997, we have been actively engaged with contemporary art through special installations and our temporary exhibition program, with a special interest in looking at how artists draw inspiration from works in our collection," says Michael Brand, director of the J. Paul Getty Museum. "Jim Dine's work at the Getty Villa not only brings a contemporary artist's perspective to our antiquities collection, but it demonstrates the persistence of the ancient world in the way objects created in antiquity continue to inspire us today."
Dine is an artist who epitomizes the fluid nature of contemporary art through his experimentations with all sorts of media, including drawing, painting, sculpture, installation, photography, performance, and poetry. Those less familiar with Dine's work might be surprised by his relationship with antiquities, but according to the artist he has had "a great romance with the ancient world." In addition to his long-running interest in the Venus de Milo, an iconic figure of antiquity, he has pursued several drawing projects involving ancient sculpture at the Munich Glyptothek. Thus, it is not surprising that Dine was inspired by works of ancient art in the Getty's collection, and was moved to create his own variations.
"When I saw those three figures at the Getty, I knew this was for me and I didn't question why it was for me, I just felt it," Dine explains. "And that's what I do, that's how I work. I didn't work from the piece directly, but it's the idea of the piece that inspired me."
Jim Dine: Poet Singing (The Flowering Sheets) will be comprised of larger-than-life wooden variations of the dancers and a monumental sculpture of a head whose likeness is that of the artist. Inscribed on the walls in Dine's distinctive handwriting will be a poem created in response to the ancient figures and their rebirth in the artist's own work. Altogether, the multimedia installation marks an exciting new step in Dine's on-going "romance" with ancient art.
The process Dine used to create the sculptures in this exhibition is almost as fascinating as the works themselves. He began with detailed three-dimensional scans of the terracotta dancers in the Getty's collection. These scans were then used to write programs for a computer numerical control (CNC) milling machine located at the Walla Walla Foundry in Walla Walla , Washington . By manipulating the computer programs, Dine and his colleagues at the Foundry had the CNC machine carve large-scale versions of the original figures out of wood with whatever changes in form the artist desired. Once the figures were carved, they were then moved to Dine's nearby studio warehouse and finished using tools such as rasps, power sanders, and knives, as well as a thick acrylic paint that provides their final, colorful surface. Dine's sculptural process will be featured in a new video, which will be available in the GettyGuide Room, in the Museum Theater, and on the web. The Jim Dine video was made possible through the generous support of the J. Paul Getty Museum's Villa Council.
Jim Dine: Poet Singing (The Flowering Sheets) is curated by Rainer Mack, manager of education for the Getty Museum .
Born in Cincinnati , Ohio , in 1935, Jim Dine lives and works in New York City , Paris , and Walla Walla , Washington . He studied at the University of Cincinnati and the Boston Museum School prior to receiving his B.F.A. from Ohio University , Athens , where he later enrolled in their graduate program. He moved to New York City in 1958, where he had his first group (1958) and solo (1960) exhibitions. Dine instantly became an active figure in the New York art world where he created and staged many of the first "Happenings," along with artists Allan Kaprow, Lucas Samaras, Red Grooms, Robert Whitman, and Claes Oldenburg. Since his first solo exhibition in 1960, Dine's paintings, sculptures, photography, and prints have been the subject of over 220 monographic exhibitions worldwide.
Jim Dine has been the subject of five major surveys and retrospectives since 1970, including The Drawings of Jim Dine, a major traveling retrospective organized by the National Gallery of Art, Washington, DC (2004); Jim Dine: Walking Memory 1959-1969, the Solomon R. Guggenheim Museum, NY (1999), which traveled to the Cincinnati Art Museum; Jim Dine, Isetan Museum, Tokyo, and Museum of Art, Osaka (1990-91); Jim Dine: Five Themes, the Walker Art Center, Minneapolis (1984-85), which traveled to the Phoenix Art Museum, the Saint Louis Art Museum, the Akron Art Museum, the Albright-Knox Art Gallery, Buffalo, and the Hirshhorn Museum and Sculpture Garden, Washington, DC; and Jim Dine, the Whitney Museum of American Art, NY (1970).
In addition, Dine's work is in numerous public collections worldwide including the Albright-Knox Art Gallery, Buffalo; the Art Institute of Chicago; the Cleveland Museum of Art; Hakone Open-Air Museum, Hakone-machi, Japan; the Hirshhorn Museum and Sculpture Garden, Smithsonian Institution, Washington, DC; the Israel Museum, Jerusalem; The Metropolitan Museum of Art, NY; Moderna Museet, Stockholm; Musée National d'Art Moderne, Centre Pompidou, Paris; Museum of Fine Arts, Boston; the Museum of Modern Art, NY; National Gallery of Art, Washington, DC; San Francisco Museum of Modern Art; Solomon R. Guggenheim Museum, NY; Stedelijk Museum, Amsterdam; Tate Gallery, London; the Walker Art Center, Minneapolis; and the Whitney Museum of American Art, NY.
''Egyik dialógusában Lukianosz úgy beszél a táncról, mint szubsztanciáról: „a tánc művészete nem valami újdonsült tevé- kenység és nem is tegnap vagy tegnapelőtt, esetleg nagyapánk- nak vagy nagyapánk nagyapjának az idejében keletkezett, hanem azok, akik a leghelytállóbb tanítást közlik a tánc eredetéről, azt mondják, hogy a világmindenség keletkezésekor született meg a tánc is, mint amaz ősi szerelem kísérő tüneménye. Mert a csilla- gok kartánca és a bolygóknak az állócsillagokhoz való viszonya és ritmikus kapcsolódásaik és mozgásuk harmonikus rendje ennek az elsőszülött táncnak a példaszerű megnyilvánulásai.”28
Lukianosz párbeszéde, azon kívül az örömön kívül, amellyel általában a görög szövegek olvasása jár, két tanúsággal is szolgált. Az egyik, annak nyugtázása volt, hogy, Lukianosz viszonylag precíz ismeretekkel rendelkezett az indiaiak táncairól és valószínűleg táncmetafizikájukról is: amit a tánc keletkezéséről ír akár Shivaról is szólhatna. A másik a tánc és a harc eredetközös- ségének felfedése.
Lukianosz szerint Rhea volt az első aki táncolt, a Zeusz körül fegyveres táncot járó kürészeket is ő táncoltatta. Mérionész, akit Homérosz táncosnak nevez, éppen a táncban szerzett gyakorlata miatt kerülhette el könnyedén a feléje hajított dárdákat. A spár- taiak, és ennek később nagy hagyománya lett „hadba is fuvolakí- sérettel, ritmusosan, szépen vonultak”30. A háborúskodás a régi görögök természetes létmódja volt, a harcok végét a dekadencia hozta el. Milyenek lehettek ezek az előkelő küzdelmek? – a későbbi fejlemények rossz emléke miatt aligha tudunk erről fejle- ményt alkotni.''
28 Lukianosz: Beszélgetés a táncról. In: Lukianosz összes művei. I. kötet. Magyar Helikon. Budapest. 1974. 740. old.
''[...]1 A táncteret, melyet Héphaistos Achilleus pajzsára „remekelt”2 (poikille), Homéros az Iliásban (XVIII 590) ahhoz hasonlítja, amelyet Daidalos készített Knóssosban Ariadné számára. Ariadné Homérosnál „szépfürtű” lány: ékes jelző, amellyel a költő gyakrabban illet istennőket, mint közönséges lányokat. Az Odysseia szerint (XI 320) Ariadné „a fondorlelkü Minós” leánya – e jelző előfeltételezi, hogy a labyrinthos a halál helye volt. Ariadné, a királylány, halandó volt, hiszen Artemis megölte. Azért bűnhődött, mert követte Théseust, az idegen királyfit. Homéros ismeri a hérós-mitológia történetét, a hős és hét ifjúból, hét leányból álló kísérete megmenekülését, mely a híres fonalnak volt köszönhető, annak, amelyet a bonyolult tánc közben a kezükben tartottak a táncosok. A fonal Ariadné ajándéka volt; ő menekítette ki őket a labyrinthosból. Még ebben a nagyon emberivé vált történetben is a legszorosabb kötelékek fűzik Ariadnét a labyrinthos mindkét aspektusához: mint a Minótauros lakhelyéhez és mint az oda- és visszafordulásokból álló tánc helyszínéhez – olyanok, amilyenek egyedül a labyrinthos úrnőjét fűzhették hozzá a minósi korban. A nagyhatalmú istennőből a mondában királylány lett, de azonosítása nem lehet kétséges.''
Böröczki Tamás fordítása
1 [A fejezet első néhány oldalát terjedelmi okokból elhagytuk. Itt a labyrinthoshoz kapcsolódó irodalmi és képzőművészeti hagyományt tárgyalja a szerző, s így próbálja meg tisztázni a labirintus-forma tartalmát és funkcióját a minószi kultúrában. Erről bővebben lásd Kerényi, Labyrinth-Studien. Labyrinthos als Linienreflex einer mythologischen Idee, Amsterdam–Leipzig, Panteon, 1941.] 2 [Devecseri Gábor fordítása. A későbbiekben is valamennyi Homérosz-idézetet az ő fordításában adjuk meg.]
