Mátraberci 20+10 

Talán ott kell kezdenem, amikor 11 évvel ezelőtt, mezei rövidnaciban Hegedűs Robival nekiiramodtunk a hatos átlag reményében. Akkor nagyon elfáradtam, de ötszáznyolcvan perc alatt sikerült beérnem a célba. Nem volt rossz idő, de méltatlannak gondoltam és bekerült a nagy tervek közé: Egyszer jövök és visszavágok! 
Amikor megláttam a kiírást, tudtam, elérkezett a nagy pillanat, most van itt az én időm!  Azóta is sok vitát kavart és kavar is a tényleges szint és táv kérdése, de egy időre félretettem a kérdést és csak a nagy napra koncentráltam. Na jó be kell vallanom, készülhettem volna jobban is, de nekem ezen a hosszú télen, nem sok kedvem volt kimenni futogatni, elég volt a hideg napközben.

A futás előtti este, egy jó kis háromfogásos vacsorával tankoltam fel az „üzemanyagraktárakat”, reggelire pedig: kifli, szalámi és sajt… Nem éppen ideális futóeledel, de én se vagyok klasszikus nagy futó, így belefér. Reggel Ferivel és Tibivel kisétáltunk a rajthoz, így hangolódva és szoktatva magunkat a hajnali hőmérséklethez.

A rajtnál már javában zajlottak az előkészületek, most a „nagyok” szerveztek nekünk. Carlos, Oli és Manbo. Már ott úgy gondoltam, hogy Manbo-ból talán túl sokat vesz ki ez a szervezés és emiatt talán nem tud „százast” produkálni. Szerintem ez sajna bejött, de ez a rendezés átka.

Elindultunk és megkezdődött a nagy küzdelem, alul néhol sár és vízátfolyás, de ennek ellenére jó időnek ígérkezett. Több mint másfél liter folyadékkal és pár szelet csokival, energiaszelettel és géllel vágtam neki a felkapaszkodásnak hazánk legmagasabb pontja felé. Folyamatosan ittam, teljesen tudatosan, tudtam, nem lehetek éhes és nem lehetek szomjas egyszer sem. Oroszlánék váránál voltam 1:45 alatt, de ezt még nem tudtam semmihez viszonyítani, hiszen majdnem egy tucat éve már, amihez tudnék.

Lefelé menet betoltam egy csokit, nem kívántam, de tudtam elfér és ez még kell később. Hol előttem, hol mögöttem bukkant fel Rezsuta Ibolya és akárhogy is telik-múlik az idő, nekem azért ő etalon. Nyolcadszor vagyok a pályán, de ezt nem lehet megtanulni, iszonyat durva ez a szakasz. Kékes 3:12… Titkon reméltem jobbat, de szándékosan visszafogtam. Nem volt rossz a kínálat, de nem kívántam semmit, viszont ettem. A pontok személyzete rendkívül profi volt mindenhol, segítőkészek és kedvesek, tudták hogyan kell megszólítani, kezelni az embert. Viszont egy dolog tuti, a Mátrabérc itt kezdődik, innen kell uralni a helyzetet! Anno Takács Gábor versenyzett velem, gyorsabb volt, de kettőnk közül, csak én folytattam tovább, ő feladta.

Tibit miután utolértem innen együtt mentünk tova. Lefelé a durva lejtőig húztam neki rendesen, de ezt a brutális lejtőt nem tudom megszokni. A Csór-hegy aljáig azon kevesek közé tartoztam, akik a fák közözz és nem az aszfalton mentek. Egy „első bálozó” futó, aranyosan, félve kérdezte: Remélem nem zárnak ki, mert lent jöttem!  Felfelé, még így is elszaladt mellettem egy rappernek öltözött rövid távos, közben letörölendő vigyorral az arcán. A szokásosnak mondható dugi ponton Carlos fotózott. Jó volt látni az arcán, ő tudja mit csinálunk. Galyatetőre is sikerült felkapaszkodnom. Green Magma! Eddig nem fogyasztottam, de úgy érzem biztosan hozzájárult a sikerhez. Kiürítettem a cipőm, feltöltöttem a tartályt és 4:55 környékén indultam el, Börcsök Andrással.

Innen jön egy kis lazább szakasz, de 30 kili után ember a talpán, aki erőből futni tud. Az Ágasvár mindig becsap, azt hitted már felértél, de még mindig van egy csúcs. Fogyott a csoki, az energiaszelet, a gél és szerencsére a táv is. Mindenkinek fél tizet mondtam, de reménykedtem és mormogtam, nyolcötvenkilencnyolcötvenkilencnyolcötvenkilenc… Tudtam, ha héten belül fogom Mátrakeresztest, meglehet a nagy terv. Leérve a bokros, meredek részről, egy szegedi lányhoz csapódtam, de csak rövid időre. Olyan eszeveszett tempót diktált, nem bírtam, de néhány percet hoztam vele. A frissítésnél nem kellett mondani, hogy nyaljál sót, mindenki önként tette. Hét órán belül kerregtem is tovább.

Arra gondoltam, felsétálok a „nagy óriásra” és ha látom esélyét a kilencnek, bekapcsolom a villámot, ami már nem gyors, de jól cikázik.  Felfelé éreztem: Meglehet! Ez olyan erőt adott, izomból toltam felfelé, hihetetlen, de volt erőm még. A tízes csíkhoz száz perccel kilenc előtt értem. HATOS ÁTLAG mondottam és toltam felfelé… A Múzslán utolértem Ibolyát ismét, igaz, lefelé már nem tudtam vele menni, az évek és a rutin legyőzött. Az ötös csíknál már ötvenkét percem volt kilenchez, de tudtam, futva nem lehet gond. Az út során kétszer sikerült néhány könnycseppet elmorzsolnom, amikor arra gondoltam, hogy Robi zsákjával futok és ebben az ő ereje is benne van. Lehet valaki kinevet érte, de nekem sokat jelent, hogy Anita, Robi testvére, nekem adta ezeket az ereklyéket. Az utolsó pár méteres emelkedő, kifelé a patakmederből, szinte visszalökött… Alig bírtam felmenni, de utána betoltam magam a célba! 8:51!!! Nekem szenzációs idő és köszönöm mindenkinek!

K.P.